A Jog, 1900 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1900 / 22. szám - A népakarat az esküdt bíróságoknál és rendes bíróságoknál. [1. r.]

174 A JOG vagy a vizsgálat adataival helyes összhangban állo. Minthogy pedig ez áll. ennélfogva máskép a dolgon segíteni nem lehet, mint URY, hogy az előnyomozati beismerést birói beismeréssé teszik, vagyis a vizsgálóbíró előtt megismételtetik a terhelttel. Szóval, parányi mértékben bár — vizsgálatot tartanak. íme a látszólagos ellentét a 281. §-nak intézkedése és a törvény intentiója közt. A 281. § arra kényszerit, hogy mégis csak vizsgálatot tartsunk. A vizsgálat tehát itt nem fölösleges, — de szükségkép). Szükség lévén arra, hogy az előnyomozati beismerés mintegy bíróilag hitelesíttessék, — birói beismeréssé tétessék. Ha a törvény expressis verbis megtette volna a kivételes intézkedést arra nézve, hogy előnyomozati beismerést a bíróság előtt meg kell ismételtetni — bíróivá tenni, — kétség nem forogna fönn arra nézve, hogy azt a kis aktust ne is tekintsük tulajdonképi vizsgálatnak. így azonban — részben az indokolás segítségével — magunknak kell levezetni a tételt, — amelyet akként formulázhatunk, hogy a beismerési esetekben nem formális vizsgálatról (s ezt az indokolás is érinti), hanem egy v i z s g á 1 a t s z e r ü aktusról van szó, amelyet a törvény generális intentiója ellenében az a speciális szabály tesz szükségszerűvé, hogy csak bíróság előtti beismerés alapján lehet közvetlen idézés melletti tárgyalást elrendelni. A praxis is erre a térre lépett, — ennek a felfogásnak hódol. A vizsgálóbíró a rendőri előnyomozati jegyzőkönyvön veszi fel folytatólag a terhelt vallomását, mely ha csak a beismerés ismétléséből áll (mert a részletekbe bocsátkozás ép a főtárgyalás dolga), rövid néhány sorra terjed, s igy támogatja ez is abbeli fölfogásunkat, hogy a beismerés megismételtetése szempontjából tett birói functió nem képez formális vizsgálatot, hanem egy vizsgálatszerü (quasi hitelesítési) aktust. A népakarat az esküdt bíróságoknál és rendes bíróságoknál. Irta : Dr. RÉVAY BÓDOG, kir. bünt. tszéki jegyző, Budapesten. I. Legújabb időkben ugy a napi lapok, mint a jogi folyóiratok hasábjain sok szó esett, az esküdtszéki intézmény behozatalának üdvös és áldásos voltáról, mig másrészt akadtak hangok és ezeknek száma sem volt csekély, a melyek nem tudtak feltétlenül hozsannát zengeni a kétségtelenül uj korszakot jelentő fiatal intézménynek. Anélkül, hogy jelen alkalommal az intézmény hasznos, vagy káros mivoltának taglalásába akarnánk bocsátkozni, legyen szabad néhány szóval pusztán annak elméleti fejtegetését megkisérleni, hogy mennyiben felel meg a reális valóságnak az esküdtszéki intézmény fő létalapjául felhozatni szokott amaz érv, hogy ezek a rendes királyi bir5ságokkal szemben a népakaratot képviselik. Kétségtelenül igaz, hogy az esküdtszéket a nép — a polgártársak bizonyos alapokon kiválasztott csoportja —alkotja. Ezek mint többi polgártársaik quasi ad hoc delegáltjai, a népnek mintegy kiválasztott megbízottai ítélkeznek polgártársuk peres ügyében — a mi törvényünk szerint — főbenjáró peres ügyében, nyilván azért, mert ezen ügyek meg és elbírálásánál legfontosabb, hogy miként vélekedik a t á r s a d a 1 o m rossz útra tévedt egyik tagjának ballépéséről; fenforogni látja-e benne a büntetendő bün csiráit, vagy pusztán az emberi szenvedelmek jogos és természetes kifolyását vagy a jogos, de társadalmi jogfelfogás szempontjából büntethetlen megtorlást. És az esküdtek leadván verdiktjüket kimondották a társadalom ítéletét: a vétkest, a melynek alapján tisztességes polgári társafágukból a bűnbe esettet kizárják, vagy a nem vétkest, mely szerint a társrdalom a ballépést nem tekinti olyannak, melyért büntetés, vagyis in ultima analysi a polgártársak megvetése járna ki. A megkötött kezű rendes biióság a verdikt után, a polgári társadalom jogfelfogásának engedve, törvénykezési, illetve igazságszolgáltatási feladatkép kiszabhatja magát abüntetést, a büntető codex létesítette fix határok között. Es a mikor kihirdettetik az ekképen a népakarat megnyilatkozása folytán megszületett ítélet, beáll az az ideális pillanat, midőn az eszmei népakarat: realitássá válik az ítéletet hirdető esküdtbirósági elnök szájában s a büntető, vagy felmentő népakarat szerte hangzik messze földön .... ebben és ebben az ügyben, ilyen és ilyen körülmények fönforgása mellett igy itélt a nép. És olvasván az ilyen kitételt, modern és nagy institutiók szabad levegőjét érzi az újságot olvasó polgártárs, mert hisz az ítélet tulajdonkép az ő Ítélete, polgártársa az ő nevében itélt. Az ő akarata mondotta ki e főbenjáró bűnesetben a hatalmas döntő szót. I Mily helyes és a népnek tetsző állapot, a nép ítélt s nem az elfásult rideg, a gyakorlati élettel semminemű nexusban nem álló, copfos, pedáns bürokrata-bíróság! Pedig ha közelebbről szemléljük a dolgot, egeszén elmellőzve az esküdtszéki ítéletek jóságát vagy igazságosságát, a mit pedig szintén elég sűrűn hallunk hangoztatni, vegyük fontolóra, hogy tulajdonkép az esküdtszék által inkább itélt-e a nép, mintha a rendes királyi bíróságok sanáltak volna a megsértett jogrendet ? Egész röviden véve a dolgot, constatálnunk kell, hogy a kir. bíróságok az állami akarat kifolyásaképen hozzák meg ít élet üket Az állami akarat ültette őket birói székükbe, az állami akarat rendelkezik velők; ők azt szolgálják, itéletökben az állami akaratot emelik érvényre. De viszont — menjünk tovább — mi az állam akarata? Alkotmányos, népképviseleten alapuló államban kétségkívül az uralkodó és a nép akarata. Minthogy azonban nagy történelmi igazságkép, a valóságban mindig ez utóbbi erősebb, bátran felállíthatjuk azt a tételt, hogy a népakarat és az állami akarat, helyes összhangban levő államszerkezetben egy azonos. Ha pedig most már elfogadjuk, hogy az állami akaratban implicite benfoglaltatik a népakarat is, kérdjük: menynyivel inkább, vagy mennyivel különben illetve hatályosabban, képviseli a Í2 laikus polgár-esküdt a valódi nép akaratot, mint az az egy, három, öt vagy hét szakszerűen képezett tapasztalt, hivatásom bíró, a ki ítélkező székében egyenesen az állami akarat kifolyásából ül ; a ki Ő Felsége a király nevében ugyan, de az államhatalom által reá ruházott hatalmi kör folytán, mond Ítéletet a bűnösként eléje állított polgártársai felett. Szabad óráiban a hivatásos bíró is polgár, a ki különböző élet viszonylatai közepette éppen ugy reá szorul a társadalom együttműködésére, tehát legalább is éppen ugy érezi ennek érverését, lüktetését, mint az a czipész vagy szabómester, ki egész nap gépe fölé hajolva jóformán csak újságjaiból ösmeri a világ folyását és jó, ha esetleg regényekből ösmeri az életet, az emberinagy szenvedélyek és egyéb— hatásaikban o'y kiszámithatlan —kóros indulatoknak sokszor társadalmi rendbontó következményeit. Tovább megyünk; a bírónak már biróvá történt kinevezésénél érvényesült a népakarat. Mert igaz ugyan, hogy a bírákat Ő Felsége nevezi ki az igazságügyminister felelősségéi, a minister pedig O Felsége és nem az állam és nem a nép ministere. Alkotmányos constitutiv államban azonban csak oly kormány képzelhető el normális viszonyok között, mely ugy fölfelé erős, mint lefelé birja a nép képviseleti többség bizalmát. A melyik kormány ezen, egészséges kormányzásra egyedül képesítő népképviseleti bizalommal nem rendelkezik, népképviselteti alapon álló országban meg nem existálhat, ez helyesebben szólva el sem képzelhető. Tehát igy közvetve, a kormány minden egyes cselekedetében, tehát igy a kormány kinevezéseinél is burkoltan bár, de határozottan ott van a népakarat. Ha pedig ekként a kir. bírák is tulajdonkép közvetve bár, de valójában a nép akaratából Ítélkeznek, akkor határozottan a tulajdonképeni népakarat jelenlételének teljesen egyenlő fokát kell látnunk, ugy az esküdtszéki intézménynél, mint a rendes bíróságoknál. Szerény véleményünk szerint, nem az esküdtek száma teszi ki a nép akaratból történő esküdtbirósági Ítélkezés megbízhatóságát ; a törvényhozás nem is bízta, a mint nem is bízhatta, a maga teljes egészében ezt a nagy felelősséggel járó igazságügyi munkát, a laikus esküdt testületre. Mintegy a kérdés technikai oldalának fixirozására oda adta melléje a rendes bírósági hármas tanácsot, mintegy pictus masculust, minden érdemi ingerentia nélkül. És igy előáll az az eset, hogy egy társadalmi jogrendséités elbírálására egy ugyanazon időben két igazságszolgáltató szerv hivatott, mely két szerv tulajdonképen egy ugyanazon hatalmi akarat kifejezője illetve képviselője. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a dolgot, okvetlen az az impresziónk támad, hogy a kettő közöl valamelyik szerv itt valójában fölösleges. Mert minek ott a biró, ha elbírálja az esküdt és minek kell még esküdt, ha jelen van a hivatása folyamán oly gyakorta szent fogadalmat tett biró. Egész, más volt az állapot régebben a particularis jogszolgáltatások keretében, például a megyei vagy városi törvényszékek eseteiben, a midőn a bíróságokban csak kisebb parti-