A Jog, 1899 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1899 / 46. szám - A budapesti kir. m. Tudományegyetem jog- és állam-tudományi karának véleményes jelentése az államvizsgálat reformja tárgyában. (2. r.)

334 javításra szorul. Ez a szabály ugyanis csak a 87. §. b) pontja esetén állhat meg, az a) pontnál soha. Nem emeli ki (165. I.), hogy a 77. §. b) pontja alapján kibocsátott hirdetés a hivatalos lapban háromszor közlendő, pedig a kétszeri vagy egyszeri közlés miatt már sok ítéletet megsemmisített a Curia. A házassági per tárgyalásánál nem hangsúlyozza kellőleg, hogy csak a kereset beadására nézve van ügyvédi kényszer s a per további folyamán a felperes, valamint az alperes is, személyesen védekezhetik. Ha alperes ismeretlen helyen tartózkodik, mindig mellőzendő a békéltetés, nemcsak a 77. §. b) pontja esetén (180 1.) Legsúlyosabb tévedése azonban az, hogy szerinte «a vagyoni követelésekre vonatkozó perbeszédeket magok a perbeli képviselők is jegyzőkönyvbe vezethetik)) és pedig a jegyzőkönyvi eljárás szabályai szerint (184. 1.) holott régóta megállapodott gyakorlat már, hogy a tárgyalás bíró előtt folyik le, a jegyzőkönyvet a bíróság vezeti s abba a felek vagy képviselőik saját kezükkel semmit bele nem vezethetnek. Ezen szabály megsértését a Curia mindig semmiségi oknak jelentette ki. Régen lerontotta továbbá a gyakorlat azt a kijelentését is (189.k,l), hogy «a különélést rendelő ítélet ellen felebbezésnek helye nincs.» Ennek ellenkezőjére száz meg száz esetet lehet felhozni, amelyekben a kir. táblák és a Curia a felebbezést elfogadták és az ítéletet felülbírálták. A bíróság sohsem mondhatja ki a bontó Ítéletben, hogy egyik fél sem vétkes (191. 1.) Mert a házassági törvény felbontási rendszere épen a vétkesség elvén alapszik : ha nem vétkes egyik fél sem, ha a 76—80. §-ok valamelyikében foglalt bontó ok fenn nem forog, nincs helye a bontásnak. Az a szabály sem áll feltétlenül, hogy az ágytól és asztaltól elválasztó Ítéletnek bontóvá leendő átváltoztatását keresettel kell szorgalmazni. Nem egyszer kimondta a Curia (pl. 3,693/1898. sz. a.), hogy a H. T. 107., 141. és 142. §-ai alapján az eljárás megkezdésére nem kell okvetlenül kereset, elég a kérvény is. A hűtlen elhagyás bontó okát (28. és 29. §.) találóan ismerteti, de annyiban hiányosan, hogy a 77. §-nak alkalmazásáról a külföldiekkel szemben nem emlékezik meg, ped'g a judicatura, különösen ujabban, nevezetes változáson ment át e tekintetben. Hivatkozom az 1899. évi 1,395. és 1,524. sz. ítéletekre, a melyek szerint a külföldi házastársaknak különélése a H. T. szempontjából csak akkor válik jogos ok nélkülivé, ha a magyar állampolgárságot nyert házasfél, a magyar állampolgárság megszerzése után, házastársával az életközösség visszaállítására vonatkozó szándékát közölte s csak ezen magánközléstől számított hat hó letelte után bocsátható ki a H. T. 77. §. a) pontjában meghatározott birói felhívás. Azóta ez a gyakorlat állandó. A könyvhöz függelékül van csatolva a H. T. teljes szövege, az ezt életbeléptető ministeri rendelet, továbbá a kir. ügyésznek magatartására vonatkozó igazságügyministeri rendelet a semmiségi és megtámadási perben, végül a gyermektelenségnek vagy a gyermekek számának igazolása tekintetében kiadctt belügyministeri rendelet. Kár, hogy nem nyomtatta le még, a belügyministernek 26,662/1896. sz. rendeletét, amely a gyámhatóságok által megtámadható házasságokról szól. Knorr műve eddig egyetlen a maga nemében, a tekintetből, .hogy a házassági perekre vonatkozó anyagi és alaki joghatályokat együtt tárgyalja. De látni való ebből a néhány kritikai megjegyzésből is, hogy a házassági perrendtartás terén meglehetős homály van sok kérdésre nézve, s nem fölösleges felettük vitatkozni, különösen pedig helyén való a birói gyakorlatot folytonosan figyelemmel kisérni, a változásokra rámutatni, a megállapodott eredményeket constatálni és anyagot hordani össze ez által a házassági perrendtartás uj javaslatához, amely hasznavehető alkotás csak akkor lesz igazán, ha az eddigi judicatura összes megállapításait figyelembe veszi és értékesiti. Fejtegetéseim során az anyagi igények érvényesítéséről, a 77. §. ujabb judicaturájáról, az ítéletek szerkesztéséről és a bizonyítás kérdéséről fogok egyelőre szólani s a cikksorozatot időszakonként folytatni szándékozom. Megjegyzem, hogy alapul az 1898. és 1899. évi birói gyakorlatot vettem, mint a mely már nagyjában véve megállapodottnak tekinthető. A feldolgozott ítéletek legtöbbje még nem jelent meg sehol, hanem saját gyűjtéseim. A budapesti kir. m. Tudományegyetem jog és állam-tudományi karának véleményes jelentése az államvizsgálat reformja tárgyában. (Folytatás.) Már most milyen lenne az állapot, ha e gyakorlatokba az összes hallgatóságot beparancsolnák. Két-, három-, sőt négy-száz résztvevővel ily gyakorlatokat tartani nem lehet ; pedig ne feledjük, hogy ma 600—1.000 hallgatóból álló kollégiumaink is vannak. Ha tehát minden hallgatónak a vizsgálat előfeltételeképen ily gyakorlatban részt kell vennie; legfeljebb tömegesebb publikum előtt szólalna meg az a 20—30 fiatal ember, ki ma is aktive vesz részt a gyakorlatokban. A többi mégis csak holt tömeg lesz, melynek «sikeres részvételére* e szemináriumra szánható heti 2—3 órában se idő, se alkalom, sőt mint minden kedve nélkül beparancsolt tömeg, csak akadályára lesz az igazán ügybuzgók eredményes működésének. A tömeg legyőzésére a törvénytervezet adjunktusok alkalmazását veszi kilátásba. Nem tudunk róla, hogy a szellemi életet búvárló tudományok körében, melybe pedig a mi tudományunk is tartozik, ily adjunktusokat már eredménynyel alkalmaztak volna és nem is hisszük, hogy itt sikerrel alkalmazhatók. Ily kezdő segéderők jó szolgálatot tehetnek a teknikán, az orvosi fakultáson, a hol a szemmel látható és kézzel fogható tárgyak és alakok demonstrációjábói áll a feladat nagy része. A mi tudományunknak tárgya nem ily érzékbe ötlő. Kezdő demonstrátorok itt több kárt tennének, mint hasznot ; gyakorlatok vezetésére pedig éppen képtelenek. Mert könnyen érthető, hogy szemináriumok, praktikumok, exegetikumok vezetése sok tekintetben még a rendszeres tanelőadási nál is nehezebb feladat, melyre kezdő embert alkalmazni nem i lehet. Nem kevésbé keresztülvihetetlen — a mi jogi karunkon, j és a tömeges látogatás mellett — a kötelező kollokvium intézménye, melyet a tervezet célba vesz. Egyes főkollégiumokból a félévenkint kollokválók száma már ma is 100—200. Ez tűrhetetlen teher, mely egyes legjelesebb tanáraink idejét és munkaerejét már ma is hozzájuk méltóbb egyéb tudományos munkálkodás rovására leköti. Ha már most Nagyméltóságod ily kollokviumot minden hallgatóra nézve kötelezőleg szab elő, még pedig ugy, hogy ezek egyúttal az első év végén kieső alapvizsgálatot is pótolják, — akkor kétszeresen súlyos lesz a kollokválás terhe : először mennyiségileg, mert két-háromszor annyi kollokviumot kell tartani, mint ez idő szerint, másodszor minőségileg, mert csak beható kollokvium végezhetné eredményesen azt a funkciót, mely eddig az első alapvizsgának jutott, hogy t. i. az első éves jogászok a szokatlan tanszabadsággal vissza ne éljenek. Az első tekintetben, t. i. a mennyiség legyőzésére a tervezet ugyancsak adjunktusok alkalmazását veszi kilátásba. Ámde könnyű belátni, hogy az eredmény minősége szempontjából e segítséghez csak igen kivételesen lehetne folyamodni. Mert honnan vennék magukat az ilyen adjunktusok? A haladottabb joghallgatók, a szigorlók, esetleg a magántanárok sorából (ha ugyan van magántanár az illető tantárgyból, pedig egyes tárgyakból, pl. a jogtörténetből, még sohasem akadt magántanár). Ily kezdő emberekre bizni a vizsgapótló kollokvium megtartását és önálló megbirálását, csak ritkán igazolható experimentum. De ha ez kivételesen lehetséges lesz is és az adjunktus önállóan fogja ellátni a kollokviumot, osztani a bizonyítványokat, ellátni a klasszifikaciót — ez veszedelmesen félre fogja csavarni a viszonyt hallgatóság és tanár között. Mert a hol a tanári és a vizsgáló funkció másmás kézben van, ott a tanulók zöme igen érthetően mindig inkább a vizsgáló felfogását és sajátságait fogja tanulmányozni, mint , a tanárét. A kollokviumokat fogja hát látogatni, nem az előadást. Ezért a tanár, ki súlyát és az ifjúságra való tudományos befolyását elveszteni nem akarja, már ez oknál ele sem fogja a kollokviumot az adjunctusra bizhatni. A kötfog kollokvium tehát mégis csak szükségessé tenné, hogy a taná maga végezze vagy legalább személyes jelenlétével ellenőrizze az összes kollokviumokat, ami a mai tömegnél fizikailag lehetetlen. Es ha lehető is, a kollokviumok elnevezése alatt a vizsgálatok száma (mert elvégre a kollokvium sem egyéb, mint egy tárgyból való vizsga) mesésre növekednék. Ilyképen pedig e reformjavaslat, melynek egyik főindoka az, hogy a