A Jog, 1899 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1899 / 30. szám - Az 1894. évi XVI. t.-cikk 69., 76. és 117. §-ainak magyarázatáról - A bűncselekmény elévülésének megszakítása

118 A JOG Ennek megállapítása után elbírálandó kérdést képez e perben, 1- ször. ez, helyesen vonatott e perbe alperes K. Margit özv K. Istvánná a saját személyében s a gondnok perbe vonása sza­bálytalan-e vagy sem? 2- szor, elutasitandó-e a kereset azért, mert felperesnek mint oldalági örökösnek az özvegyi jog megszüntetése iránt nincs kereshetősége joga, — végre a fő kérdés 3- szor, az, illeti-e a férjgyilkosságban bűnös nőt a meg­gyilkolt férj hátrahagyott vagyonában az özv gyi haszonélvezeti jog ? Az 1877. XX. t.-c. 28. §-ának rendelkezése szerint a bör­tönbüntetésre itélt egyén megbízottat rendelhet s ez esetben a gondnok kirendelésének szüksége sem forog ienn; a törvény e rendelkezésének intentiója ez, hogy a szabadságvesztésre itélt egyént nem kivánjaaz önrendelkezési jogától megfosztani, ami indokolt is, mert önrendelkezési jogában csak a szabadságának a hiánya akadá­lyozza; ebből kiindulva a dolog lényegére nem birhat befolyással, mikor rendeli az elitélt a megbízottat, elitéltetése után-e, egyszer mindenkorra, avagy a felmerült concrét esetben, mert önrendel­kezési joga e tekintetbe épségben meghagyatott; tekintettel továbbá arra, hogy a szabadságvesztésre itélt egyén csak épel­méjű lehet, mert ellenkezőleg mint be nem számitható állapot­ban levő el nem ítélhető s igy semmi jogi tekintet sem indokolja azt, hogy a gondnok kirendelése által az elitélt önrendelkezési jogát elveszítse; tekintve továbbá azt is, hogy felperes K. Mar­git elitélt alperest kirendelt gondnoksága által is perbe vonta a kir. törvényszék a gondnok részére is tüzöt a perfelvételre határ­időt és különösen tekintve azt, hogy alperes K. Margit saját sze­mélyében is rendelt képviselőt, a gondnok is megbízott ilyet és pedig ugyanazt, képviseletével és a megbízott mindkét minőségé­ben előterjesztette védelmét: a kir. tszék alperesnek a perbevonás szabálytalanságára vonatkozó kifogásait elutasítja. Ami a második kérdést illeti igaz, hogy állandó joggyakor­latunk szerint az özvegyi jog megszorítását egyedül a leszárma­zók jogositattak kérni; az özvegyi jog megszorítására, korlátozá­sára indokul rendszerint az szolgál, hogy a férj után hátra maradt vagyon nagyobb, mint a milyenre az özvegynek, férje társadalmi állását tekintre, szüksége van, s igy jogosnak mutatkozik, hogy a fölösleges vagyonban már az özvegy életében is részesüljenek azok, a kik a vagyonnak különben is örökösei, a leszármazók: e perben e kérdés természetesen más, s az a kérdés jogosilott-e az oldalrokon az özvegyi jog megszüntetését kérni, nem választ­ható el attól a fő kérdéstől, illeti-e az özvegyi haszonélvezeti jog a férjgyilkos asszonyt vagy^sem, mert ha nem illeti a férjgyilkos nőt férje hátrahagyott vagyonában az özvegyi haszonélvezeti jog, akkor erre a vagyonra nézve a törvényszerinti öröklés rendjének kell alkalmazást nyernie s ehhez képest, leszármazók hiányában az oldalági örökösnek is, mint törvényszerinti örökösnek jogában áll az özvegyi jog megszüntetését kérni, ellenben ha illeti az özvegyi haszonélvezeti jog a férjgyilkos asszonyt, akkor ennek korlátozását vagy megszüntetését csak a törvényes leszármazók követelhetik; mint hogy a kir. törvényszék a férjgyilkos asszony­nak özvegyi haszonélvezeti jogát a meggyilkolt férj hátramaradt' vagyonában nem tartja megállhatónak az özvegyi jog megszün­tetése iránti keresetre a törvényes örököst az oldalrokont is acutortással bírónak mondja ki. A harmadik kérdésre, t. i. hogy a férjgyilkos nőt illeti-e özvegyi haszonélvezeti jog a meggyilkolt vagyonában, nemlegesen fentebb már megadatván a válasz, annak indokai a következők: Az Országbíró Értekezlet 1. §-a a régi törvényeinknek hatályát visszaállította, alkalmazandók tehát azoknak a rendelke­zései a változott viszonyoknak megfelelően és akként, hogy véde­lemben részesítsék azokat a célokat, a régi törvény intentiójához képest a változott jogélet és viszonyok között is, a mely célokat a törvény védelmébe vett. A hitvestárs meggyilkolását ajrégi tör­vényeink u. m. a H. K. 14. címe 4. §-a 16. címe, az 1625. évi VI. t.-cikk és az 1723. évi XI. t.-cikk, a hűtlenség esetei közé sorozták s ez a cselekmény nemcsak az örökösödés fonalát szakí­totta meg, de általában a legnagyobb bűnök közé tartozott, a mennyiben azért az illető nemcsak életével lakolt, javait vesztette, de ivadékai is sújtattak e törvény szigora által; ezek a régi tör­vények nem változtak sem büntetőjogi minősítés, sem magánjogi beszámítás tekintetében és határozottan kifejezik azt a célzatukat, hogy a házasélet ethikai alapját megtámadó cselekményeit a házas­társaknak, nemcsak büntető, hanem magánjogi, az örökösödésre is kiható eszközökkel is sújtani kívánták. A mai jogfelfogásnak megfelelő tüzetes intézkedés hiányában is elegendő elvi alapot nyújtanak a kivatkozott régi törvényeinkarra nézve, hogy a házas­ság erkölcsi alapját sértő cselekedetek durvább nemei a hitves­társ vagyonábani részesülés előnyétől megfosztó okok közé soroz­hatok legyenek és elegendő felhatalmazást képeznek arra, hogy a változott jogélet és jogviszonyok között is, a védelembe vett cél szempontjából és a törvény szelleméből, megállapítható legyen az az ok, melynek a felmerült esethez képes jogfosztó erőt tulajdonit; alperesnő férjének meggyilkolásában mondatott ki, jogérvéryesen bűnösnek, tehát a házasság erkölcsi alapját legdurvábban meg­támadó cselekményt követte el, és kétség sem fér hozzá, hogy a fentebb elmondottak figyelembe vételével, a régi törvényeink szellemének és célzatának felel meg az, ha a férjgyilkosság az örökösödésre érdemtelenitő legfőbb oknak nyilvánittatik. Amint egyrészt törvényeink, a legrégibb időktől a gyilkosságot mindig a legnagyobb bűnök közé sorozták, ugy másrészt, a not mint hitvest, kiváló jogokkal is ruházták fel, de minden jogot csak a hitves hűsége megjutalmazásául adtak a nőnek s a mint a hűség megszűnt, elenyésztek a jogok is. A jász-kun statumoknak az özvegyi jogra vonatkozó és az Országbírói Értekezlet 17. §-a által érvényben fentartott rendelkezései nem tartalmaznak intézkedést a hűtlenséget elkövető özvegy magánjogi öröklési viszonyairól es éppen ezért nem állanak ellentétben a statútumnak az özvegyi jo^ra vonatkozó intézkedései régi törvényeinknek ide vonatkozó rendelkezéseivel és csak azért, mert a többször emiitett statútumok kifejezetten nem mondják meg, hogy a hitvesgyilkosnő elveszti özvegyi haszonélvezeti jogát, nem lehet és nem szabadsz említett kivételes szabályzatoknak azt az erkölcsi érzülettel és erkölcsi világrenddel össze nem egyeztethető célzatot tulajdonítani, hogy az özvegyi haszonélvezeti jogot biztosítani kívánta volna a férj­gyilkos nőnek. Mindezeknél fogva felperes keresetének helyt adni, alpe­res özvegyi jogát érvénytelennek, megszűntnek kimondani, annak kitörlését a vonatkozó uj-könyvekben bekebeleztetni; ajperest viszonkeresetével elutasítani és mint pervesztett az 1868: 54. t.-c. 251. §-a értelmében felperes részére a perköltségek megfizetésére kötelezni kellett. Az ügyvédi díj iránti intézkedés a prts. 252. §-án alapszik. Ez az Ítélet M. József felperesi jászárokszállási, dr. W. István alperesi jászberényi ügyvédeknek, jogerőre emelkedés utáno pedig a jászberényi bír. adóhivatalnak hív. kiadmányban kiadatni ren­deltetik. A budapesti kir. Ítélőtábla B. Béláné, K. Rozália, felperes­nek özv. K. Istvánné, K. Margit, alpereres ellen, az alperes özvegyi jogának megszüntetése iránt szolnoki kir. törvényszék előtt folya­matba tett és az 1898. évi október 7-ik napján 12,016 sz. a kelt Ítélettel befejezett rendes perét az alperes 1898. október 23-án 14,816. sz. a. közbe tett felebbezése következtében az 1899-ik évi április hó 20-ik napján tartott nyilvános ülésében vizsgálat alá vévén következő ítéletet hozott. A kir. ítélőtábla, az elsőbiró­ság ítéletét helybenhagyja egyszersmind az alperesi ügyvéd feleb­bezési munkadiját saját fele irányában 15 frtban megállapítja. Indokok: Az elsőbiróság Ítéletét helyben kellett hagyni felhozott indokaiból és azért, mert a pörös ügyben nem az özvegyi jognak az ideigl. törvk. szab. I.R. 16. §-ban szabályozott korlátozásáról, hanem arról van szó, hogy az a sommás osztály, | melyet a jelen pert megelőző örökösödési eljárás folyamán a hagya­i téki bíróság nem peres uton létesített megállhat-er illetőleg, hogy alperest, ki a férje meggyilkoltatásában a becsatolt bírói ítéle­tek szerint felbujtóként szerepelt férje hagyatékára nézve, fel­peressel mint az igazolt egyetlen oldalági örökössel szemben, illethet-e özvegyi jog s ez alapon igényelheti-e ez az egész hagya­ték haszonélvezetet, és felperes köteles-e eltűrni öröklési jogá­nak által való megszorítását, szó van tehát az alperes férje hagya­tékára vonatkozó s az örökösödési eljárás folyamán vitássá vált özvegyi jog ítélet utján való szabályozásáról, minek következté­ben alperesnek a felperes kereseti jogosultsága ellen az ideigl. törvk. szab. I.R. 16.§-ára állapított kifogása teljesen alaptalan, s a mennyivel is inkább, mert az idl. törvk. szab. következő 17. §-ának kivételes rendelkezése szerint a jászkunsági özvegy aszony­nak mint a milyen az alperes is, özvegyi joga nem az előző 16. §-ban foglalt általános jogszabályok, hanem a 17. §. szerint vissza állított jászkun V. statútum 1. §-a alapján bírálandó meg; e szerint pedig a jászkun özvegy asszony özvegyi joga, ha csak férje másként nem rendelkezett, — a mi a jelen esetben nem történt, csak intertentióra, eltartásra, tehát nem az összes hagyaték haszon­élvezetére jogosít; felperes tehát már annálfogva is, mivel a hagyatéki biróság sommás, de nem peres uton az özvegyi jog mérvét tulzoitan állapította meg, de általánoságban is kétség­telenül jogosítottnak tekintendő arra, hogy az örökhagyó K. István hagyatékára támpontot vitás jog igényeknek a jelen peres eljárás utján való jogszerű szabályozását kérelmezhesse, továbbá mert az 1894: XXVI. t.-c. 89. és 90. §-aiban foglalt általános érvényű anyagi jogszabályok életbelépte előtt fenn­állott jogszabályok és joggyakorlat szerint is az olyan női hitvestárs, aki a házassági kötelék felbontására okot szolgál­tatott, ép ugy nem követelhetett férjétől, illetve férje javaiból a maga részere tartást, mint nem követelhet az idézett törvény­cikk életbelépte óta, s a per adatai azt tanúsítják, hogy alperes, a férje iránti hitvesi kötelességek teljesítése körül nem csak vét­kezett, de az által, hogy annak meggyilkoltatásában felbujtóként szerepelt, a legsulyosahb beszámítás alá eső bünt követte el, mi által teljesen érdemtelenné tette magát és ez érdemtelenség követ­keztében minden igényét elvesztette arra, hogy a férje hagyaté­kából özvegyi jogon bármi nemű vagyoni előnyökre számított haszon nem illeti s nem illetheti tehát meg, még az idézett V. statútum 1. §-ában foglalt eltartás (interetis) sem, még kevésbé a hagyaték haszonélvezete, a minek különben nincs jogi alapja, es nem_illetheti meg a viszonkeresetbe vett elvont jövedelemhez való igény sem, mert ehhez való joga a férje ellen elkövetett bűntények egyidejűleg ép ugy elenyészett, mint ha a statútum idézett szakaszában férje részére biztosított rendelkezési jogainál fogva ez alakilag érvényes végintézkedésében őt minden jogo­sultságából kizárta volna. (Budapesten, 1899-ik évi április hó 20-ik napján 7,744. sz.j

Next

/
Oldalképek
Tartalom