A Jog, 1899 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1899 / 12. szám - Hézag a végrendelkezési törvényben - Hogy szabályoztassanak a követelések harmadik személyhez való viszonyukban?

A JOG 95 nek a lakást szabályszerűen fel kellett legyen mondania ; a felmondás módját pedig részletesen szabályozza az 1894. évi 4,873 I. M. E. sz. miniszteri rendelet (1. Ig. Közlöny III. k. 407. í), a helyi viszonyok megítélésére pedig a lakbérszabályok adják meg az útmutatást ; a hol ilyen nincs, akkor a bíró a legközelebbi városi szabályrendeletet fogja alkalmazni, esetleg per analógiám a székesfővárosi lakbérszabályokból ment directivákal. Kőkellék mindenesetre a szabályszerű felmondás bekövetkezése s annak jogerős volta, főként az utóbbi alkatelem azért lényeges, mert a felmondással megtámadottat az id. sz. min. rendeletben részére biztosított kifogásolási jogától senkivel szemben megfosztani nem lehet, nem szabad ; ellenesetben a békés és jóhiszemű bérlő, F. J. né jogain a legnagyobb sérelem ejtetnék s a méltánytalanságnak, sőt önkénynek oly nagy mérve nyerne törvényes színezetet, melynek statuálása a törvényalkotónak a legtávolabbról sem volt szándékában. De másrészt azon értelmezés sem foghat helyt, hogy a bérlőnek az átverésről és annak eiedményéiől közvetlen tudomása lévén — ha a bérelt lakás elhagyására suo iure nem hajlandó — irányában a felmondási határidő ipso facto az árverésnek foganatosítása napjától, s legrosszabb esetben az árverés jogerőre emelkedésének najijától folyónak tekintendő. Ez téves álláspont azért, mert - feltéve, hogy a bérlő pl. hosszabb időn keresztül van távol — az árverésről esetleg nincs tudomása, s még kevésbbé nyer tudomást annak jogerőre emelkedéséről, annyival is inkább, mivel erről a bérlőt kiértesíteni a törvény a bíróságnak nem teszi kötelességévé Mindenképen az az eredmény tehát, hogy az árverési vevő. a kilakoltatáshoz jogot szerzendő, a 4,878/94 ig. min. rendeletben előirt előzetes eljárást kénytelen bérlőjével szemben lefolytatni, lévén ezen tételes intézkedés egyformán kötelező mindennemű jogos jogcímen szerzőre nézve és minden bérlő javára és terhére; mitől eltérni semmiféle mellékérdek jogot nem nyújthat. Ha mindezek dacára a kiküldött az u. n. «önhatalmú kimozditástR foganatosítaná, jogában áll a bérlőnek ezen sérelmes intézkedés miatt, az 1881. évi LX. t.-c 34. íj ában meghatározott előterjesztés alakjában jogorvoslatot keresnie. Hézag a végrendelkezési törvényben*) — Irta: Gászner Béla budapesti kir. közjegyző. — A «Közjegyzők Lapjáw-nak idei 5-ik száma azon nem várt kitüntetésben részesiti a «J o g»-ot, hogy annak idei 4-ik számából egész terjedelmében átvette a fenti cím alatt irt második cikkemet, persze nem a nélkül, hogy a plurális majestatis kényelmes leple alatt a «Jog» cikkének keserű igazságait nagy garral ugyan, és rosszakaratú célzatos személyeskedésekkel, de annál kevesebb szerencsével lerontani ne igyekeznék. Erre a térre én «Plurálisa urat követni nem fogom, mert sem a «J o g»-hoz. sem magamhoz méltónak nem tartom, hogy a lenéző kicsinylés hason hangjával viszonozzam «PIuralis» urnák kifakadásait, mint a melylyel ő a tisztán tárgyilagosan felfogott és irt «J o g» cikkére felelni jónak látta. A «Jog» cikkeinek nyíltan kiirt tendentiája abban az igyekvésben összpontosul, hogy az önhibáján kivül kézjegyet tenni nem tudó végrendelkező javára helyreállittassék a jogegyenlőség az által, hogy ily testileg tehetetlen jogalanyoknak is legalább ugyanannyi jogvédelem biztosittassék, mint a menynyit a tételes törvény még az analphabétának is nyújt, továbbá, hogy a szóbeli végrendelkezésnek oly törvényes formája létesíttessék, mely az ily végrendeletnek időhöz kötött érvényét feltétlen erejűvé teszi és - - elvégre is, de nem utoljára — hogy a közjegyzői hatáskör kibővittessék. Mindez — ugy gondolom — helyes és méltányos, jogos és üdvös törekvés, mely legelső sorban a jogkereső közönség érdekét felkarolja, melyet tehát gáncsolni és mely alatt lappangó személyes érdekeket kiszimatolni akarni, minden egyébre vall. csak tárgyilagosságra nem. Azonban «m i» (már tudniillik a «J o g» cikkei) nem szoktuk a tárgyilagosság terét elhagyni, még a kérkedő tudálékossággal szemben sem és azt az irodalmi ellenfelet, ki nem harcol hasonlag kizárólagosan tárgyi érvekkel, hanem subjectiv nézetekkel, ki meggyőzni nem tud, mert személyeskedik és meggyőzetni nem akar, mert öntelt: ilyen ellenfelet «m i» (már t. i. a «Jog» cikkei) legfeljebb olybá vehetjük, a mibe venni szokták azt a bizonyos makrancos fiút, kire csak az imént ad oculos rábizonyították, hogy rosszul tanulta meg a leckéjét, de ki csak azért is — bőgve bár. de nyakas elszántsággal — egyre haj*i Ezzel e tárgy felett a vitát befejezettnek nyilvánítjuk. A szerkesztőség. togatja, hogy ő bizony jól mondta el a mondókáját, csak azok, kik hallották, nem értik meg őt. Hasonlag Plurális ur. O sem enged «a világért* sem akár egy szemernyit is az önalkotta theoriájából, egyre csak j azt hajtogatja, hogy a szóbeli végrendeletet semmi esetre j irásba foglalni nem szabad, mert hát az celengedhetlen eriteriurua és ime : alig egy néhány sorral alantabb már ő maga halomra felgyüjti a világ összes törvénykönyveiből kiirt megtámadhatlan bizonyítékait annak, hogy ugyancsak a szóbeli végrendeletet előbb-utóbb mégis, sőt m indenesetre, ha másképen nem, ugy a bíróság utján tanuvallomási jegyzőkönyv alakjában, de okvetlenül irásba foglalni kell, hogy egyáltalában érvényre jusson és örökké ne lógjon a levegőben. Ilyeténképen tehát Plurális ur önkezével maga agyonüti saját «criteriumát». Isten neki — fakereszt ! De egyébként is kár volt a sok tentáért, a melyet Plurális ur elpazarolt arra, hogy azokat az öldöklő paragrafusokat a német codexből, az osztrák polgári törvénykönyvből, meg a Code Napoleon-ból lemásolja, mert egyrészt ugy is mindenki ismeri azokat, másrészt még senki «a v i 1 á g é r t» nem tagadta soha, hogy a manapság érvényben lévő tételes törvények szerint csakugyan a tanuk vallomásától függ a szóbeli végrendelet megállásának és tartalmának bizonyítása ; de hiszen éppen ezen gyakran káros állapotnak ujjáalkotását célozzák a «Jog» cikkei, a midőn bizonyos adott esetekben a «k ö zj e g y z ő i» szóbeli végrendeletnek megengedhetőíégét kívánják. Ez pedig sem nem uj, sem nem rendszerfelforgató kívánság, mert a végrendelkezési jog kodifikálásának egyik igen régi alapkövére támaszkodik : a római jogszokásra, mely tudvalevőleg a «publicatió testamentb féle végrendelkezési eljárásban az arra illetékes magistratualis személy által a végrendelkező részéről alá nem irt és ép oly kevéssé kézjegyezett szóbeli végrendeletet ugyancsak irásba foglaltatta I és pedig anélkül, hogy ezen irásba foglalás folytán a szóbeli I végrendelkezés minősége elváltozott volna, de igenis azzal a ! joghatálylyal, hogy az ilyképen coram testatore felvett szóbeli közvégrendelet legott teljesjogérvény nyel bírt és pedig a végrendeleti tanuknak utólagos kihallgatása nélkül is, éles ellentétben a szóbeli magánvégrendel e ttel,melynek később történt irásbafoglalása (testamentum nuncupatiorum in seripturam redactum) kétely esetében bizonyító eszköznek csak valamennyi végrendeleti tanúnak egybehangzó vallomása alapján tekintetett.*) A «J o g» cikkei tehát egyebet sem akartak, mint reá utalni a mai tételes törvényünkben létező egyik hézagra és ez alkalommal megpendítették azon eszmét is, melynek segitségével ezen — P1 u r a 1 i s ur szerint is — tényleg létező hézagot gyökeresen és végképen eltüntetni lehet. De Plurális ur ezeket — saját vallomása szerint — nem érti, és habár kényszerűségből el is ismeri a «hézagat», ugy mégis ezen folytonossági hiányt az ismeretes «éltesebb cipész* módjára «záradéki felemlitésekkeb inkább csak reperálgatni szeretné, sem hogy az véglegesen kiküszöböltessék oly uj törvényes intézkedés által, a melyet nem őajánlott. így persze nem érthetjük meg egymást, én részemről legalább mély sajnálattal ugyan, kénytelen vagyok lemondani arról, hogy meggyőzzem Plurális urat az én nézeteimről, de megadással elviselem ezen «kellemetlenséget» is. Eszmét kérünk Plurális ur, lehetőleg uj ésüdvös eszmét és ha olyat adni nem tud, ugy legalább ne tessék penészes tentatartójába belefullasztani akarni oly korszerű kezdeményezést, amelyben, ha nincs is benne sem uj, sem nagy eszme, de van benne talán mégis egy kis lendületes gondolat! Hogy szabályoztassanak a követelések harmadik személyhez való viszonyukban?1) Irta : Dr. MESSER ARTHUR, Berlin. (Befejező cikk.. Igénylő 1889. márc. 8-án engedmény utján megszerezte végrehajtást szenvedettnek a házai után 1889-re és 1890-rejáró bérkövetelést. Egy harmadik e követelésekre végrehajtást vezetvén, a letiltó rendelvényt a bérlőnek 1889. márc. 25-én kézbesittette. Az elsőbiróság és a Curia az igénykeresetet elutasították *) Nem kívánom, hogy Plurális ur ezeket nekem elhigyje és azért arra utalom, hogy olvassa el M o m m s e n, V e r i n g, W i n dscheid és Tewes forrásmüveit, vagy ha arra türelme nem telnék, ugy Holtzendorf «Rechtslexicon»-jának megfelelő tételeit. ') Előző cikk a KJ O g» 5. sz.