A Jog, 1899 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1899 / 10. szám - Elmélkedések az igazságügyi költségvetés előtt. 5. [r.]

a miniszter nagy horderejű kijelentéseire, kérik a helyzet javítását, de ezek is, minden feltűnés nélkül követik elődeiket. Erdélyi, volt miniszter tán mégis lépett egyet előbbre ebben a kérdésben, a mennyiben kísérletet tett a acsoportosuláss (helyesen elkülönítési) rendszer életbeléptetésére (nevezhetjük a börtönügy jövő zenéjének is) s a mi magát a rabmunkát illeti: kísérletet tett a raboknak szabadban való dolgoztatásával. Midőn a volt miniszter kísérlete eredményéről referált, egyben örvendetes tudomásvételre ajánlotta, hogy egy 200—250 létszám között ingadozó letartóztatási intézetben, egyetlen szökési eset sem fordult elő, sőt még kísérlet sem történt. Hát az mindenesetre szép dolog, hogy szökés nem történt és jó, ha ezt a rubrikákba beigtathatjuk, örök időknek emlékezetére. Ugy véljük azonban, hogy ezzel a rendszer életbeléptetését támogató érveket még nem merítettük ki. A letartóztatottak rendszeres és megfelelő munkával való elfoglalásának erkölcsi és egyéb tekintetekben is akkora fontossága van, hogy a súlypont mégis talán nem éppen a szökési esetek statisztikájára esik ! Különben is, a raboknak szabadban való foglalkoztatása csak azután történik, miután a rab. a progressiv javitórendszernek megfelelő elbánáson már túlesett, a megbánás, a javulás jeleit adta, tehát már a szigorúbb felügyelet folyama alatt viselkedésében bizonyos garantiát nyújtott arra, hogy a lazább felügyelet mellett sem fog szökéssel menekülni büntetése hátralevő részétől. Midőn Erdélyi a parlament előtt beszámolt eme kísérlet eredményével, örömmel üdvözölte a börtönügy minden igaz barátja. Nem ugyan azért hogy szökésre egy rab se vetemedett, hanem üdvözölte az eszmét, mert a munka nemesit, a figyelmet leköti és izolálja a rab kedélyvilágát a gondolatok sokszor káros befolyásától, a minek veszedelmes következményei különösen a tétlenségben töltött társas együttlét után tapasztalhatók ; továbbá: mert a földmunka az, mely a legtöbb szerencsétlennek ugyanazt a foglalkozást nyújtja, mely mint szabad polgárnak is keresetforrása volt, sőt fokozhatja kiszabadulása utáni keresetképességét, a mennyiben kertészet, gyümölcs- és konyhakertészetben is jártasságra tesz szert s ezzel a gazdaközönség érdekei is előmozdittatnak stb. Csak sajnálkozhatunk azonban azon, hogy midőn Erdélyi a mult év márc. 1-én a fennebbi eredménynyel beszámolt, két évi kísérletezés eredményéről emlé kezett meg és m a, a megkezdett munka harmadik évéfa e n is, ez a reform, a kezdet ugyanazon stádiumában van. Még az az ellenvetés sem szolgálhat a habozás, a tétovázás mentségére, hogy az igazságügyi tárca szűkösen megszabott költségvetésében erre a célra nem jutott fedezet, hiszen a raboknak, m^ző-, vagy kertgazdaságok melletti foglalkoztatásához, az államkincstár részéről semmi anyagi áldozat nem szükséges; sőt éppen ellenkezőleg, minden beruházás nélkül, jelentékeny anyagi hasznot biztosit, minthogy a letartóztatási helyek székhelyén, a hol nincs állami birtok, vagy gazdasági egyesületi köztelek, van nagyobb birtokos, a ki nemcsak hogy a legnagyobb készséggel bocsátaná rendelkezés alá a szükséges területet az összes felszerelési eszközökkel együtt, hanem még fizetne is a munkásokért. A vidéki lapok közlései nyomán merített tudomásunk szerint ilyen ajánlatok tétettek is azután, miután Erdélyi első kísérlete már jelezhette a helyes ut irányát, de a volt miniszter nem mutatott semmi hajlandóságot eme folyamodványok kedvező elintézésével approbálni saját reforintő rekvéseit. Sajnos tapasztalat ugyan, de tény, hogy nálunk a rabmunka-kérdés néhány év óta, mondhatni semmit sem haladott előre. Nem ösmeretlenek a bajok a mik ebből származnak. Hiszen a közvélemény is untalan foglalkozik azokkal. Mindig sürübb és sürübb a méltányos panasz, hogy az állam, rabiparával veszélyes versenyt üz a szabad iparosokkal szemben, akkor, midőn a folyton súlyosbodó terhek mellett, nap-nap után súlyosabbak a megélhetés feltételei. Behatóan foglalkoztak ezzel a fontos kérdéssel a nemzetközi börtönügyi kongresszusok is. És, a mi érdekesebbé teszi a kérdés megvilágítását, az, hogy például a római börtönügyi kongresszuson, a magyar kormány kiküldöttje László Zigmond is ugyanazt az állást foglalta el ott, a mely mellett harcol régóta az egész közvélemény s ennek dacára, még mais csak ott állunk, a hol akkor állottunk: A szabad iparosok még mindig szemben állanak a fegyházi ipar el nem érhető versenyével. A rab-ipar jogosultságát csak addig a határig ösmerhetjük el, mig az állam háztartása szükségleteinek fedezésére irányul. Mert képtelenség is volna azt követelni az államtól, hogy ama nagy áldozatok mellett, melyekkel szervezi és fentartja a letartóztatási intézeteket, még saját háztartási szükségleteit se maga állíttassa elő. Ezen határon tul csak olyan gyártási nemeknek volna helye, melyek a külföldi konkurrenciát szorítják le, vagy oly közgazdasági előnyöket biztosítanak, melyek az egyesek érdeke fölé helyezhetők. Azt tapasztaljuk azonban, hogy a gyártási nemek megválasztásánál a szabad iparosok érdekei nem igen jönnek tekintetbe. Ennek egyik oka abban rejlik, hogy a rab-munkaerő javarésze most is még bérlők kezei között van, ezeket pedig nem lehet megszoritani. hogy milyen gyártási nemmel foglalkozzanak; a bérlők pedig itt is, mint mindenütt, a saját vagyoni érdeküket tartják szem előtt. Szakítani kell tehát a bérleti rendszerrel, melyet helyes börtönügyi politika mellett már csak azért sem lehet megtűrni, mert utjáhan áll a szakszerű börtönügyi igazgatásnak. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a hol bérleti rendszer van, ott két igazgató rendelkezik; egyik a munkaerő felett rendelkező bérlő, a kinek a beavatkozása disciplináris szempontból is szerfölött- káros. Nem szükséges, hogy itt részletekbe bocsátkozzunk; igen könnyen beláthatók azok az okok, melyeknél fogva a bérlő a börtönügyi adminisztrációval sokszor összeütközésbe jön. valamint azok az okok is, melyeknél fogva mindig az utóbbi szenvedi a hátrányt. Ennek a rendszertelenségnek következménye, hogy az, a ki mint szabad polgár az eke mellett izzadott, most a nádfonás mellé kerül, a favágó kezébe varrótűt adnak s a bányamunkás a papirtölcsér-készités mellett tesped, s így tovább, a legnagyobb ellentétben váltakozik a szerep, nem törődve senki azzal, hogy majd kiszabadulás után hogyan fogja megkeresni a kenyerét az a szerencsétlen munkás? Nem kétkedünk abban, hogy mindezek a bajok a központban is ösmeretesek. És miért nem segítenek azokon • Hát hajlandók vagyunk az okot, visszavezetni arra hogy a bérleti rendszer kényelmesebb és inkább beilleszthető a mi bürokratikus szervezetünk metronomszerü ütemeibe. Még elszomorítóbb a kép a törvényszéki fogházaknál és az úgynevezett kisegítő börtönöknél. A letartóztatottak foglalkoztatása, nagyon kevés kivétellel, csak részleges. Sok helyt a létszám nagyobb része tétlenül tesped a fogházak bűzhödt levegőjében, fiatal bűnös viszszaesőkkel, vizsgálati fogoly elitélttel vegyesen. Sőt még azt is tapasztaltuk, hogy olyan fiatal bűnös, a ki jogerős birói ítélet alapján javítóintézetbe lett volna szállítandó: a fogházban a hova őtet, mint vizsgálati foglyot szállították, a nagyobb bűnösök között várta a beutalást a javítóintézetbe és pedig addig várta, mig az egész büntetése lejárt. Még egy más tapasztalatunkat is fel kell említenünk e helyütt, mely a börtönügyi adminisztrációk gyarlóságára nézve szintén igen jellemző adat. Ez, a foglyok nyilvános pellengérre állítása. Minden törvényszéki fogház székhelyén ösmeri a nagyközönség, sőt még a vidéki közönség is azt a hatos, nyolcas (esetleg tizes, a mint a megterheltetés történik) fogatot, mely naponta többször is végigdöcög a város utcáin, gyakran a népesebb, forgalmasabb vonalakon is. Ezen a járművön szállítják a fogház számára a vizet, azzal hordják ki a szemetet és magánosok részére a fogház udvarán felaprított tűzifát szállítanak, stb. Ezt a fogatot emberek hurcolják végig az utcákon és egy fogházőr hajtja őket. Különböző gúnynéven ösmeietes ez a fogat. Vidékenkint megkapta a maga gúnynevét. Legtöbb helyt «rabos»-nak hívják. De tényleg nem rabokat, hanem foglyokat fognak be. Honnan is telnék annyi rab a fogházaknál? Hiszen azok, a fennálló szabályok értelmében, az Ítélet jogerőre emelkedése után elszállíttatnak, vagy kerületi, vagy kisegítő börtönökbe. Leggyakoribb eset tehát, hogy olyan egyének alkalmaztatnak eme munka mellé, a kik vétség, esetleg kihágás miattcsak pénzbüntetésre itéltettek,de szegénységük miatt nem voltak képesek fizetési kötelezettségüknek eleget tenni. Vagy éppen olyanok, a kikkel szemben a biró szükségesnek tartotta alkalmazni a btk. 92. i?-át, mert a legrövidebb időtartamú szabadságvesztést is tulszigoru, tehát célt tévesztett nek tartotta.