A Jog, 1898 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1898 / 5. szám - A magánjogi törvénytervezet nyelvezete és terminológiája [1. r.]

és csak azokat a magánvégrendeleteket emliti, a melyek ezen törvénycikk 1., 5. és 6. §-aiban megszabott alaki kellékeknek részben nem felelnek meg. Es a mig a teljes alaki kellékekkel ellátott végrendeletekrenézve a törvény az érvényesség szempontjából a közjegyzőnél való letételt nem kivánja, a 23. §. értelmében készült magánvégrendeletekre vonatkozólag a közjegyzőnél való és pedig a végrendelkező által személyesen eszközlendő letételt érvényességi feltételül állapítja meg. Ebben az esetben a közjegyző eljárására nézve az 1874. évi XXXV. t.«c. 106. £-án felül kétségtelenül még az 187(i. évi XVI. t.-c. 23. es 24. §§-ai is irányadók. A midőn pedig a közjegyző eljárása tekintetében a 24. §. végső pontja a 23. ij. rendelkezéseire visszautal, ebből a visszautalásból azt következtetem, hogy a 23. és 24. §. rendelkezései azoknak a magánvégrendeleteknek közjegyzőnél való letételére, a melyek közjegyzőnél való letétel nélkül is érvényesek, nem vonatkoznak. Az ily végrendeletek őrizetbe vételénél tehát részemről elegendőnek tartom, ha a közjegyző tisztán az 1874. évi XXXV. t.-c. 10() §-a értelmében jár el. Azt gondolom, hogy a fölött kétség m-m lehet, hogy a közjegyző könnyen meggyőződést szerezhet magának a letevő fél kikérdezése által, hogy az átadott végrendelet önmagában is érvényes-e. vagy a letétel érvényességi feltétel-e. A mi a Curia határozatának második részét illeti, ugy látszik, hogy a concrét esetben felperes a letett végrendelet érvénytelenségét az 1874. évi XXXV. t.-c. 106. §-ára támaszkodva vitatta, a mely £-nak első bekezdése szerint a közjegyző jogositva van okiratokat, adósleveleket, váltókat és zárt végrendeleteket őrizet alá venni. Nyilt végrendeletek őrizetbe véteére tehát nincs jogositva. További érvénytelenségi érvül szolgálhatott felperesnek ugyanazon § harmadik bekezdése, mely azt rendeli, hogy ha az őrizet végett átadott végrendelet nincs kellő 1 e g lezárva, a közjegyző a borítékot hivatalos pecsétjével zárja le ; vagyis, ha a végrendelet nincs is kellőleg lezárva, de mégis valahogyan lezártnak kell lennie akkor, a midőn az a közjegyzőnek megőrzés végett átadatik. Eltekintve attól, hogy ha a különben önmagában is érvényes magánvégrendelet nyitva adatik is át a közjegyzőnek megőrzés végett, ha a közjegyző a végrendeletet borítékba teszi é s hivatalos pecsétjével lezárja, mielőtt a jegyzőkönyvet felveszi, már mint zárt végrendeletet veszi őrizete alá, az adott esetben minden kétségen felül áll, hogy az 1876, évi XVI. t.-c. 23. §-a értelmében készült végrendeletről van szó ; mert máskülönben mi cimen foroghatna fenn érvénytelenségi ok, ha a végrendelet a nélkül is érvényes volna, ha nem is adatnék át a közjegyzőnek megőrzés végett. Ebben az esetben a fentebb szó szerint idézett curiai határozatot helyesnek kell elfogadnunk azért, mert az 1876. XVI. t.-c. 24. §-a értelmében nem az a döntő momentum, hogy a 23. §. értelmében készült végrendelet nyiltan avagy zártan adatik-e át a közjegyzőnek, hanem az, hogy azt a közjegyző az 1874. évi XXXV. t.-c. 106. és az 1876. évi XVI. t.-c. 23. és 24. §§.'ai értelmében felvett jegyzőkönyvhöz lezártan s a közjegyző hivatalos pecsétjével lepecsételten hozzáfűzve s a fűző zsinórt a végrendelet boritékához és a jegyzőkönyvhöz a hivatalos pecséttel hozzápecsételve őrizze meg. A magánjogi törvénytervezet nyelvezete és terminológiája. Irta: LADÁNYI BÉLA, Kassán. A kodifikacionalis bizottság még tanácskozásainak második ülésén (1897 május 1-én) megállapodott azokban az irányelvekben, melyeket az alkotandó magánjogi törvénykönyv nyelvezete és terminológiája tekintetében követni kiván. Ezzel a tényével kétségtelenül elismerte azt a fontos szerepet, a mit a törvényalkotásban a nyelv s az egyes kifejezésmódok megválasztása egyrészt az általános megérthetés és nyelvi helyesség, másrészt a szorosan szakszerű világosság szempontjából játszik. A törvény anyaga a nyelv ; a törvényhozó szól benne a nemzetnez, következéskép ennek a nyelvnek olyannak kell lennie, hogy helyessége által megfeleljen ugy a törvényhozó, mint a nemzet méltóságának. A nyelvezetre vonatkozó megállapodása a bizottságnak a következő: «A nyelvezet tekintetében az elérendő cél az, hogy a törvénykönyv határozott és világos jogszabályokat tartalmazzon, a melyekből biztosan meglehessen állapítani a rendelkezés lényegét. E cél elérésére szolgáljon oly nyelvezet, a mely a tömörség és szabatosság szempontjából szükséges szakszerűség mellett (műnyelv) egyúttal elég egyszerű is legyen arra, hogy lehetőleg a laikus művelt ember is megérthesse. Ennélfogva a tömörségnek nem szabad annyira mennie, hogy a világosáé miatta szenvedjen, viszont a népiesség keresése ne vezessen Terjengősségre és ezzel ne veszélyeztesse a szöveg határozottságát: végül egyenlő tömörség és szabatosság mellett a lehetőleg egyszerű és konkrét kifejezés mindig előnyben részesüljön a szokatlanabb és elvontabb kifejezés mellett.)) Ez a megállapodás főként a törvényszöveg általános nyelvezetére vonatkozik, de érintve van benne a szakszerűség megkövetelte műnyelv, helyesebben a műkifejezesek alkalmazásának a kérdése is. Mindkettő egyaránt fontos. Az első azért, mert a törvény irásba foglalt beszéd, a másik pedig azért, mert ez a beszéd jogot, jogszabályt tartalmaz s ezért ennek a beszédnek — a törvényhozó szavának - ugy a helyes magyarság, valamint a jogfogalmak preciz elhatározása és helyes megjelölése tekintetében kifogástalannak kell lennie. A mi az általános nyelvezetet illeti, arra vonatkozólag a kodifikáló bizottság, mint láttuk, azt határozta, hogy a világosság és egyszerűség, valamint a megkövetelt szakszerűség mellett lehetőleg tömörségre fog törekedni. E megállapodásban azonban egy tekintetnek a figyelmen kívül hagyását kell sajnosán tapasztalnunk. Ez a helyes magyarság kérdése. A kodifikáló bizottság bizva önmagának a ^ helyes nyelvérzékében, ezt külön kiemelni valószínűleg szükségtelennek tartotta. Mi is annak tartanok, ha a köznapi érintkezés, de különösen a magyar jogi irodalom nyelve nem volna anynyira megromolva, hogy ennek elkerülhetetlen hatása alatt gyakran a legépebb nyelvérzék mellett is hajlandók vagyunk kritika nélkül helyesnek elfogadni a helytelent s nem tartani a nyelvérzékünkkel ellenkezőnek azt, a mi magyartalan. Azonban figyelemmel erre a köztudomású tényre s utalva addig alkotott számos törvényünk, valamint az eddigi magánjogi tervezetek szövegének helytelen magyarságára, illetve magyartalanságára.*; még azt sem tarthatjuk eléggé megnyugtatónak, ha a bizottság esetleg meg is állapodik abban, hogy a törvénykönyv szabályainak szövegezésénél mindenkor ügyelni fog a helyes magyarság követelményeire, de ennek a határozatának a végrehajtásánál nem jár el a legkörültekintőbb gondossággal. A rendelkezések belső tartalmának jogászi és logikai kifogástalanságán és szociális hasznán kivül azok külső alakjára is ügyelni kell minden törvényalkotásnál, de különösen ebben az esetben, a midőn évtizedekre szóló s nemzedékek számára készülő törvénykönyv készítéséről van szó s ezért föltétlenül szükségesnek tartanok, ha a kodifikáló bizottság nagyérdemű tagjai tervezetüket a nyelvi helyesség szempontjából is revideálnák s e tekintetben maga a bizottság is ellenőrző hatást gyakorolna. Nem óhajtjuk ezt a nyelvészeti orthologia túlzó alapelvei szerint keresztül vinni, mert hiszen sok korcsnak tartott szóalkotás ma már annyira meghonosodott, hogy annak kiküszöbölése jobb szó hiányában egyenesen észszerütlenség számba menne, azonban a szófüzések. mondatkötések és kifejezésmódok oly idegenszerűségét kerülni, a mely sérti a magyar nyelv törvényeit, sérti az ép nyelvérzéket, mindenesetre egyik legfontosabb kötelessége a magyar törvényhozónak.**) Nincs okunk feltenni, hogy a kodifikáló bizottság tagjai teljes tudatában lévén annak, a jogszabályok szövegezésénél kellő figyelemmel ne lennének a helyes magyarság alapelveire is s valószínűnek tartjuk, hogy e szempontnak külön kiemelése a különben sem megmászhatatlannak és véglegesnek tartandó megállapodások keretéből nem azért maradt ki, mintha annak a bizottság nem tulajdonitana jelentőséget. A tervezet terminológiája tekintetében a kodifikáló bizottság szintén nem állapodott meg részletesen s cikkünk elején szószerint idézett megállapodásában csak per tangentem szól róla. A munka jelenlegi kezdő stádiumában különben egyéb megállapodásra aligha juthatott volna, mint annak egyszerű kimondására, hogy ha valamelyik szerkesztő tag munka köz*) Igen tanulságos e tekintetben dr. Vécsey Tamás egyetemi tanárnak a Jogtud. Közi. 1881. évi 16. számában megjelent s egy törvényjavaslat stiláris átírásával foglalkozó cikke. **) Itt nem tartom feleslegesnek idézni azt, a mit 1895-ben az Athenaeunal megjelent Nemzeti jog és t ö r v é n y h o z á s» cimü jog- es szocialfilozohai könyvem 32(>-ik lapján e kérdésről Írtam: «A társasélet konvencionális formái közt azt ugvancsak megrágjuk, hogv mit mondunk, de hogy miként mondjuk azt, helyes avagy helytelen magyarsággal azzal nem látszik senki törődni ? A villát, a kést a legnagyobb gonddal igyekszünk helyesen kezelni, de a beszéd választékossága^, helyességére nem terjed ki figyelmünk. Beszédünk és írásunk pongyo asaga magyartalansága nem ütközik az illemszabályokba, sőt az a balhiedelem kapott lábra, hogy szépen irniok csak a belletristáknak kell a f S'TudtaTníl! T aStllUSban' hanCm ^öl^aS^mb^ az érték Tudósaink a szép magyaros stilus tekintetében már nem igen utánozzak a németeket, például I h e r i n g e t, kinek választékos Dró/áia a nemzeti irodalomban számottevő választékos prózája