A Jog, 1898 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1898 / 46. szám - A zártkutatmány és a kőszén

A JOG daló intézkedése dacára, két egészen külön álló. egymástól független, élesen széttagolt jogintézményt képez. A zártkutatmány a fentartott ásványok tekintetében igényt biztosit ugyan legalább egy vájnamérték adományozásához, de ezen igény még korántsem határozott jogcim az adományozásra fannál kevésbbé tekinthető tehát a zártkutatmány föltételes bányatulajdonnak), mert ezen jogcim már csak az adományozás stádiumában jön létre, jelesül azt csak a kutatás sikeres befejezése, vagyis a tényleges feltárás után eszközölt bánya-felkérés adja meg. A bányatulajdonhoz való jogcim nem a zártkutatmány bejelentésével, hanem csak tényleges feltárás esetében az adományozási kérvény benyújtásával szereztetik meg; a minek nem képezi szükséges előfeltételét a zártkutatmány bejelentése, miután az osztr. ált. bányatörvény értelmében á bányászati kutatás nélküli véletlen ásványlelet is felkérhető és zártkutatmány nélkül is adományozandó. Tehát ha volna is valami értelme a kőszénnél a szabadkutatásnak, még az esetben sem lehetne annak olyatén jogi jelentőséget tulajdonítani, mint azt Sipos Árpád dr. ur véli. hogy t. i. a kőszénjoggal megteihelt ingatlanok elárverezésénél a zártkutatmány mint föltételes, mint reménybeli bányatulajdon bizonyos mértékig minden körülmények között respektálandó. Bizony az a zártkutatmány mit sem segít a bányavállalkozón, mit sem ment meg a veszendőbe menő kőszénterületből, ha a földbirtok az 1881. évi LX. t.-c. 163. §-a értelmében a kőszénjog fentartása nélkül lesz elárverezve Az uj árverési vevő, vagy pedig az, kire ő a kőszénhez való jogát időközben átruházza, a korábbi jogosult zártkutatmánya dacára, meg fogja akadályozni a netalán célbavett bányaadományozást. Némileg máskép alakul a helyzet, ha a bányavállalkozó még az árverést megelőzőleg már adományozásra felkérte volt az illető szénterületet, mert ezzel már jogcímet szerzett az ingatlan bányatulajdonra. De még ekkor sem mondhatja ki a bányahatóság egyszerűen az adományozás megengedhetőségét az eset ben. ha az uj földbirtokos vagy pedig az, kire időközben a kőszénhez való jogát átruházta, tiltakozik az adományozás ellen, mert ilyenkor a felkérőt a btörv. 62. §-a értelmében per útra lesz kénytelen utasítani a végből, hogy az adományoztatni kért területen előjövő kőszénhez való vitás jogának elismerése végett birói Ítéletet eszközöljön ki. Hiszen ha a zártkutatmány által legalább a btörv. 34. §-a szerint fentartott tér határain belül minden eshetőséggel szemben biztositható volna a bányavállalkozónak telekkönyvileg is kitüntetett joga, ez esetben a földbirtok egész területére nézve könnyű szerrel elhárítható volna a fenyegető veszély, mert nem kellene mást tenni, mint megfelelő helyeken s részben egymást átfedőleg annyi zártkutatmányi kört bejelenteni, hogy az egész földterület fentartott mértékekkel legyen boritható. Mivel a zártkutatmányos saját kutatási körében uj zártkutatmányokat tetszése szerint bejelenthet, ennek keresztülvitele bányajogilag nem volna lehetetlen. Szóval, én részemről teljesen fölöslegesnek tartom, hogy a bányavállalkozó kőszénjoga védelmére még zártkutatmányokat is bejelentsen, mert azzal semmi reális jogot, vagy jogi biztosítékot a kőszén tekintetében nem szerezhet, hanem csak kötelességeket vesz magára, jelesül a felügyeleti illeték megfizetése, a zártkutatmányok folytonos üzemben tartása és az üzemi eredmények felőli félévenkénti törvényes jelentéstétel tekintetében. Kivételt itt csak az az eset képezhet, midőn a kőszénterü'eten a kőszénen kivül még valamely fentartott ásvány, pl. ami nem ritkaság, vaskő is előfordul. Ez esetben célszerű a zártkutatmány bejelentése, de nem azért, hogy a kőszénjogot védelmezze, hanem hogy távról tartsa azon vállalkozókat, a kik az illető fentartott ásványokra akarnának esetleg bányajogositványokat szerezni. De ekkor sem szükséges föltétlenül a zártkutatmány, mert ha esetleg más valaki jelent is ott be a fentartott ásványok kutatásának célzatával zártkutatmányokat, ennek alapján a kőszén kutatására, még kevésbbé a kőszén kiaknázására jogot semmikép sem szerezhet. Tehát ekkor is korántsem valami fenyegető veszély érzete, hanem a bányavállalkozói függetlenségre, önállóságra s a korlátlan szabad mozoghatás biztosítására irányzott törekvés ösztönözheti csak arra a kőszénjogosultság alanyát, hogy kőszénjoga mellé zártkutatmányi jogosítványt is szerezzen. S még egy megjegyzést. A telekkönyvi betétek szerkesztéséről szóló 1886. évi XXIX. t.-c. 76. §-a 3. pontjában világos kifejezést nyert ugyan, hogy a kőszénkutatási, kőszénbányanyitási és kőszénkiaknázási jogosultság bekebelezése vagy előjegyzése mások által a bányatörvények értelmében a telekkönyvi bekebelezés vagy előjegyzés előtt szerzett bányajogoknak sérelmére nem szolgálhat s az is igaz ugyan, hogy a zártkutatmányok is a tágabb értelemben vett bányászati jogosítványok közé tartoznak : mindazonáltal tekintetbe véve egyrészt a szabadkutatási jog fennebb részletezett tartalmát és jogi jelentőségét, másrészt pedig az idézett törvényes rendelkezés célját, kétséget nem szenved, hogy az itt emiitett bányajogok alatt csak az adományozott bányajogok, nevezetesen az ingatlan dolog jogi minőségével biró s külön telekkönyvezett bányamértékek és hatáskörök érten d ő k. * * * E lapok t. szerkesztője «A bányajogosultsággal terhelt ingatlanok árverése kérdéséhez)) cimü közleményével a kőszénbányászatot annak jelenlegi jogi szabályozása mellett komoly veszélylyel fenyegető körülményre irányította a figyelmet. Sem az 1886. évi XXIX. t.-cikknek, sem pedig a 2,819/1888. számú igazságügyministeri rendeletnek nem lehetett a célja, hogy ezt a hajszálon csüngő Damocles kardot helyezze a szénbányavállalkozók feje fölé, mert hiszen éppen ellenkezőleg itten az volt a főcél, hogy a szénbányászat terén a jogbiztonság fokoztassék. Komoly közgazdasági követelmény, hogy a kőszénbányászat jogi szabályozása ne szolgáltasson okot ilyetén aggodalmakra. Vajha ezen és vele sok más fontos kérdés is helyes megoldást találna az évtizedek óta várva-várt uj bányatörvény keretében ! Belföld. A polgári törvénykönyv. A magyar általános polgári törvénykönyv szerkesztő bizottsága f. hó 4-én Erdély Sándor igazságügyminiszter elnöklete alatt ülést tartott, a melyen ezeket a kérdéseket tárgyalta: 1. Ingatlanok tulajdonának szerződés utján való átruházásánál telállittassék-e a közjegyzői vagy okirati kényszer? 2. Megengedtessék-e a telekkönyvileg bejegyzett tulajdonos ellenében az elbirtoklás? A elnöklő igazságügyminiszter a tanácskozás megkezdése előtt utalt az első kérdésnek messzemenő gyakorlati horderejére és az azzal kapcsolatos rendkívül fontos szempontokra és érdekekre, melyeknek a kérdés megoldásánál szükségszerűen latba kell esniök és melyek szükségessé teszik, hogy a bizottság ezzel a kérdéssel a lehető legbehatóbban foglalkozzék. Az ezzel a kérdéssel kapcsolatos kérdések egyik legfontosabbika, úgymond, a telekkönyvek rendezettségének érdeke abban az értelemben, hogy a telekkönyv által feltüntetett jogállás a tényleges viszonyoknak megfeleljen, az összhang telekkönyv és ténylegesség között meglegyen. Rámutatott azokra a nagy áldozatokra, melyekkel a telekkönyvi intézmény létesítése és rekonstrukciója járt és jár ma is; valamint arra a tapasztalati tényre is, hogy eddig még nem sikerült teljesen telekkönyveink rendezettségét biztosítani, ugy hogy azok az ingatlanokra vonatkozó jogváltozásoknak biztos alapját képezzék. Oka pedig ennek az, hogy népünk az esetek túlnyomó többségében elmulasztja az ingatlanok tekintetében célbavett tulajdon átruházásnak telekkönyvi bekebelezését kieszközölni; minek következménye az, hogy az ingatlan gyakran már harmadik, negyedik kézen van, holott a telekkönyv még mindig az első telekkönyvön kivül átruházót tünteti fel tulajdonosnak. Ujabban az örökösödési eljárás körében nevezetes lépés történt a szóban forgó baj megszüntetésére, de nem lehet figyelmen kivül hagyni, hogy a tényleg bekövetkezett jogváltozások igen sok esetben azért nem jutnak be a telekkönyvbe, mert az ingatlan tulajdonának átruházására irányuló ügyletet szóbeli szerződéssel is lehet megkötni, mert a telekkönyvi bejegyzéshez okirat szükséges és a felek részint az okirat készítésével járó költség kíméléséből elmulasztják a létrejött ügylet irásba foglalását és a telekkönyvi bejegyzés kieszközlését. Másik szempont a jogbiztonság érdeke, melyet a telekkönyvi bejegyzések kieszközlésének elmulasztása nagy mértékben veszélyeztet. Végre nem hagyható figyelmen kivül az a körülmény, hogy e téren a formaszabadság eleve számos és kétes kimenetelű perre ad okot. Nagyon is megfontolandó azért, nem volna-e célszerű már az ingatlanok tulajdonának átruházását célzó kötelmi ügylet érvényét az okirati, esetleg közokirati formához kötni, a mivel kapcsolatban arról is lehetne gondoskodni, hogy az, ki a közokiratot felvette, közvetlenül intézkedjék az iránt, hogy a telekkönyvi bejegyzés megtörténjék. A kérdés felett megindult tanácskozás során a bizottság méltatta a Közjegyzők Országos Egyesületének, valamint a pécsi királyi közjegyzői kamarának emlékiratait is. A részletes és beható eszmecserének az volt a súlypontja: vájjon az okirati, illetve közokirati forma az ingatlan tulajdonának átruházását célzó kötelmi szerződés érvényességi kellékét vagy csupán a telekkönyvi bejegyzés előfeltételét képezze-e? A kérdést közelebb a bizottság teljes ülésében is tárgyalni fogják. A mi a második kérdést illeti, vájjon megengedtessék-e a telekkönyvileg bejegyzett tulajdonos ellenében az elbirtoklás? —