A Jog, 1898 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1898 / 42. szám - Ajánlható-e a deportatio mint büntetési nem és a feltételes megkegyelmezés az elitélt kivándorlása esetére?

298 A JOG egyáltalán lehetetlent rendelt a Curia, mikor az N. Lajosra vonatkozó kiigazítás törlése végett az egyházi anyakönyvvezetőt megkereste. Mi lesz az esetben, ha a lelkész ezt nem foganatosítja ? A mi valószinü is, mert felettes egyházi hatóságának rendelete folytán eszközölte a kiigazítást s bizonyára ugy fog okoskodni, hogy azt polgári biróság megkeresése alapján nem törölheti. Szerintem ugy lehetne helyesen eljárni, hogy a gyermek, illetve a szülők valamelyike folyamodnék a győri egyházmegyei főhatósághoz s a Curia Ítélete alapján kérné, hogy a jogerős birói ítélettel érvényesnek elismert házasságból született gyermeket tekintse törvényesnek és az ezzel ellenkező bejegyzést saját hatáskörében töröltesse. Más megoldás ebben az esetben nincsen. Ajánlható-e a deportatio mint büntetési nem, és a feltételes megkegyelmezés az elitélt kivándorlása esetére? Irta: dr. HACK FRIGYES, bpesti ügyvéd.*) Néhány év óta egy uj büntető reformi irány mindinkább terjed, mely azt vallja, hogy a leghatékonyabb büntetési nem a deportatio. száműzés. Ezen mozgalom kiinduló pontja azon közismeretü tény. hogy a mi börtönrendszerünk nem birta megakadályozni a visszaesés terjedését, sőt a visszaesők száma és azok aránya az összes bűnösök számához, folyton szaporodik. Ezen arány az 1882—1893-ig terjedő időközben megkétszeresedett, különösen az úgynevezett megrögzött bűnösöké, azoké, kik 3 4-szer voltak már büntetve. Ebből a deportatio hivői természetesen azt következtetik, hogy a hosszú tartamú szabadságvesztési büntetések céltévesztettek ; az egyedüli mód a deportatio, mert ez egyrészt állandóan megóvja a társadalmat a bűnösöktől, másrészt a bűnösöknek módot nyújt arra. hogy könnyebb boldogulási feltételek közt. mint voltak otthon a hazában, megjavuljanak. Ezen nézet azonban nagyon hangzatos, de nem helyes. Mindenekelőtt azon kérdés tisztázandó, hogy vájjon a mi szabadságvesztési büntetési rendszerünk nem javitható-e, nem tökélyesbithető e oly módon, hogy a kétségenkivül nagyon bajos és drága deportatio rendszere mellőzhető-e? Erre a legjobb felelet Anglia tapasztalatai az u. n. «Penal servitude» rendszer terén. A «Penal servitude» három rendszer egyesítése. Kezdetben magánzárka, körülbelül a büntetési tartam első Vg-ban, a második egyharmadban mezei kényszermunka, az utolsó harmadban pedig feltételes szabadlábra helyezés. Ezen rendszernek köszönhető, hogy mig 1883-ban a fegyencek száma 10,169 volt, 1895-ben leapadt 3,309-re. Átlag számítva 18(i0—64-ig évenkint: 2.800. 1865 -69-ig: 1.978; 1870—74-ig: 1,622, 1892—94-ig pedig csak 937 ember lett elitélve. Hollandiában, Belgiumban és Svédországban is a javított szabadságvesztési büntetési rendszereknek alkalmazása a criminalitásnak apadására vezetett, különösen fogyott a visszaesők száma. így pl. Hollandiában 1851-ben még 100,000 lakosra 111 elitélt jutott, 1887-benmár csak 52*7. Tehát csak a külföld példáján kell okulni és abból tanulni! Adjunk a mi büntetési rendszerünkben a mezei kényszermunkának megfelelő helyet, a büntetési tartam első részében hajtsuk szigorúan végre a magánelzárást, és az eredmény idővel ép oly kedvező lesz, mint Hollandiában vagy Angliában ! De téve tagadva, ha a fennálló büntetési rendszer oly rosz, hogy azon mit sem lehet javítani, a kérdés most már az, hogy a deportatiónak mint büntetési nemnek meghonosítása nyujt-e némi biztosítékot, hogy a vele járó nagy anyagi áldozatok és kétségkívül emberéletáldozatok, meghozzák-e a maguk gyümölcsét, azaz a criminalitás fog-e csökkeni ? A tapasztalatok nagyon, de nagyon szomorúak. A mig Anglia deportált, aduig a criminalitás ott évről-évre emelkedett. A halálra, illetve hosszú tartamú szabadságvesztési büntetésre itékek száma 1818 — 1824-ig átlagosan számítva 900 volt, 1834-ben már 14, 261 volt. 1854-ben pedig 23.179 !! Azóta azaz a deportatio eltörlése óta ezen átlagszám kisebb és kisebb lett é. p. 1855-ben: 20 037; 1865-ben: 14,459; 1875-ben: 10 954 Oroszországban e'lenben, dacára annak, hogy ott e büntetés irtózatos szigorral lesz végrehajtva, a számarány folyton emelkedik. 1844—48-ig a deportáltak átlagos száma volt 6,257, 1864—68-ig 12,118, 1874—78-ig 18,384. Ez óriási számarány dacára Oroszország európai részében letartóztatot tak száma oly nagy, hogy valamennyi börtön tul van tömve. *) E fenti közleményem ismertetése dr. Korn nagyérdekü, a most idéző XIV. német jogászgyülés előtt elfekvő szakvéleményének. Hogy mily eltévesztett az egész deportatio rendszere, azt legjobban mutatja a francia statistika! Sem a büntettek, sem a visszaesők száma nem apadt, sőt ellenkezőleg folytonosan irtózatos egyenlő arányban emelkedik. 1855-60 ig évenkint átlag 123,000 ember lett büntetve, 1886 88-ig pedig 193,000 és mig 1837-ben 100,000 lakosra 237 elitélt jutott, 1887-ben 552 azaz 50 év alatt a szaporodás 133%. Ezek közt pedig a visszaesők száma 1851—55-ig csak 33% volt, 1890-ben már 57°/0. Franciaországban igy ma már mindenki belátja hogy a deportatio illetve a visszaesés meggátlására hozott 1885 i törvények mit sem érnek. A legszigoruabban — halállal és kényszermunkával (travaux torcés) — fenyített büntettek száma is szaporodott a deportatio behozatala óta, különösen gyilkosság, szándékos emberölés, erőszakos nemi közösülés, a szemérem elleni büntettek és a csalárd bukás büntette. így 1889-ben 1890-ben 1891 ben 1892-ben 1893-ban 3,2 420 399 400 429 ember lett gyilkosság és szándékos emberölés büntette miatt elitélve. Éppen azon büntettek száma, melyeknek büntetése «relegatió» (deporlatio visszaesés esetén) szaporodott a relegatio behozatala azaz 1885 óta. 1850-ben a visszaesők a bűntett miatt elitéltek összszámának 280/0-át képezték, 1869-ben 42%, 1879-ben 50°/0, 1885-ben 53°/0-t. 1886—90-ig 56°/0-t. Dr. Korn dolgozatában érdekesen ismerteti ez ,tán. hogy mily kevés sikert várhat Németország a deportatiótól egyáltalában véve. és hogy a theoretikai általános okokon kivül prac ticus okok, nevezetesen megfelelő ágalju gyarmat hiánya és az óriási költségek is javallnak minden kísérlet mellőzését. A külföldi államokra reátérve szerző előadja, hogy azok az államok, melyek a deportatióra nagyon is alkalmas gyarmatokkal bírnak, sem deportálnak már. igy Nagy-Brittania, Olaszország és Spanyolország. A másik javaslatba hozott uj büntetési nemről: a megkegyelmezés! ől kivándorlás esetére szerző igy nyilatkozik: Ez nem birna sem büntetés, sem kegyelmezés jellegével. Nem menne büntetés számba, mert egyedül az uralkodó akara tától függne ; kegyelemnek pedig azért nem tekinthető, mert ez tulajdonképen semm' egyéb, mint száműzés. Elvi szempontból elvetendő, mert e két annyira ellentétes fogalmat, száműzést és megkegyelmezést nem szabad összekeverni. Büntető .jogpolitikai szempontból pedig azért nem, mert siker ezen eljárástól csak ugy volna várható, ha az illető elitéltnek a kivándorláshoz és letelepedéshez szükségelt anyagi erőket rendelkezésére bocsájtanak. Ez pedig óriási anyagi áldozatokat követelne. * * Ezen dolgozat megjelenése óta a szerző előadói előterjesztése alapján a jogászgyülés nagy szavazattöbbséggel elhatározta, hogy e két büntetési nem behozatalát nem javallja. Belföld. A magyar általános polgári törvénykönyv szerkesz tőb zottsága Erdélyi Sándor igazságügyministeri elnöklete alatt tartott legutóbbi ülésében folytatta azoknak az alapelveknek tárgyalását, a melyek az örökösnek a jogait és kötelességeit állapítják meg a hagyatéki hitelezőkkel szemben. Ezen felelősség tárgyát és terjedelmét illetőleg a bizottság alapelvként — az előadó előterjesztésével egyezően — megállapodott abban hogy az örökös a hagyatéki hiteiezőknek csak a hagyatéki vagyonnal felel; saját vagyonával pedig csak annyiban, a mennyiben a hagyatékból valamit saját vagyonába fordított vagy elértéktelenitett; valamint megegyezés jött létre arra nézve, hogy az örökös köteles legyen bármely hitelező kívánságára a hagyatéki biróság által tűzendő határidő alatt leltárt készíteni, azt a bírósághoz benyújtani és a hitelező kívánságára manifesztacionális eskü által megerősíteni. A tanácskozás további folyamán beható eszmecsere tárgyát képezték azok a jogkövetkezmények, melyek ennek a leltárnak felvételéhez, illetőleg a felvétel elmulasztásához fűzhetők, tekintettel különösen arra, hogy pör esetén a felek közül ki tartozzék a hagyaték mivoltát és mennyiségét, esetleg azt, hogy a hagyaték nem csupán a leltárban feltüntetett vagyontárgyakból állott, bizonyítani. Ezek a jogkövetkezmények a következőkben foglalhatók össze: 1. a leltárral szemben a hitelező tartozik bizonyítani azt, hogy az abban foglalt tárgyakon kivül más hagyatéki vagvon is maradt; &y 2. ha azonban az örökös a köteles időben leltárt nem készített, vagy a megkívánt esküt le nem teszi; a) az vélelmeztetik hogy a hagyatéki vagyon a követeléseket teljesen fedezi és a mennyiben az örökös e vélelmet a perben ellenbizonyitás utján - mely az esetek többségében a hagyatéki vagyon eskü alatti