A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 41. szám - A holt medrek tulajdonjogáról

288 A JOG esetre elismerésre méltó munkát végez a cikkíró hason kérdések fölvetésével, melynek tisztázásához némikép hozzájárulni volt célja soraimnak. Dr. Rósa Ferencz bpesti ügyvéd. V II. Ezen cim alatt foglalt és ez évi 38-ik számban megjelent cikkben vita tárgyává tétettek a következő' kérdések: 1. sérelmes-e a bíróságnak oly intézkedése, melynek értelmében egyszerűen kérvény folytán, de előzetes tárgyalás nélkül határoz a félnek eskü alatt leendő kihallgatása tárgyában; 2. ha igen, van-e ezen sérelmes intézkedés ellen jogorvoslatnak helye; 3. ha igen, külön álló ezen jogorvoslat, avagy csak az ítélet elleni felebbviteli beadványban kereshető-e elégtétel ? Jóllehet a t. cikkíró ur a feltett kérdésekre az érveit meggyőzően már maga is előadta, mindazon által a kifejezett kívánsága folytán, a kérdéseknek minden oldalróli megvitatásához csekélységem is hozzá járul a következőkben. Áll az: a s o m más eljárásunkban contradi ctorius eljárás vörös fonalként keresztül h u z ó d i k, miként ezt a hivatkoztam cikkben felsorolt §§. fényesen illusztrálják, s ennek vezérelvei az egymást nem nélkülözhető sz óbe 1 i s é g és közvetlenség. E két elvnek lényege, jelentősége abban áll, abban domborodik ki, hogy az ügy lényegét, eldöntését illető birói határozatok arra legyenek alapítva, a mi a tárgyaláson előadatott, a miről a bíró a tárgyaláson tudomást szerzett. Követelmény, hogy a per minden lényeges mozzanata, alakulása szóbeli tárgyaláson essék meg, vagyis a lényeges kérelmek, előadások s nyilatkozatok a contradictorius tárgyaláson szóbelileg adassanak elő és nyerjenek az uton azonnali határozatot, és csak is azon egyoldalú kérelmek nyerhetnek contradictorius tárgyaláson kivüli, tehát Írásbeli kérvény alapján, a melyek a peres ügy lényegét nem érintik m. p. halasztási kérelem stb. Az eskü alatt leendő kihallgatás iránti előterjesztett kérelem az ügy lényegét nagyon is érinti. Nézzük ezen lényeget, magát az eskü alatti kihallgatást, annak mibenlétét. Az uj sommás eljárási törvényünk is éppen ugy, mint más számba vehető államok processualis törvényei, a többi bizonyítási módok között, elfogadta bizonyítási v é g-eszköz gyanánt az esküt, nem ugyan a régi egyezkedési formájában, hanem a 9ő. § szerint a félnek pertkurtitó tanukénti kihallgatása alakjában. Mert bár a canonisták és a szabad bizonyítás férfiai a polgári perben kiküszöbölendőnek óhajtanák, az eskü régentői fogva nélkülözhetetlen intézménynek bizonyult be, s talán sohasem lesz nélkülözhetővé. Az uj sommás eljárási törvényünk felhívott 95. §-nak megalkotása folytán igaz, hogy megszűnt az eskü mint formaszerü bizonyítási eszköz; de valójában mégis csak bizonyítási mód vagy intézmény, mert más bizonyíték hiányában a döntő körülmény bizonyítására használtatik fel a perfélnek, tehát mint érdekeltnek megeskettetésével. A régi alakszerű bizonyíték gyanánt szerepelt eskü és a félnek eskü alatt való kihallgatása között azon lényeges különbség van, hogy azzal a perfelek többé nem rendelkeznek és mint a régi sommás eljárásunkban, azt nem profanizálhatják; hanem a szabad mérlegelési rendszer folyományaként a biró uralja, a biró alkalmazza, megítéli, hogy a perfelek közül melyiket bocsássa annak letevéséhez. Miután a félnek esküalatti kihallgatása a som. tör. 95. §-a értelmében csak döntő ténykörülményre nézve rendelhető el, és miután továbbá csak akkor foglal helyt, ha másbizonyiték egyáltalán nem forog fenn, a félnek esküalatti kihallgatása lényegben a régi főesküt helyettesíteni hivatolt, azt pótolja. Lényegben, valójában az eskü-eskü maradván,a mai szabadabb alakbani eskünek alapgondolata is csak ugyan az lehet; a szentséggel visszaélni ma sincs s nem lehet megengedve, sőt még kevésbbé; miért is óvatosan használandó, vagyis csak akkor rendelendő el a félnek eskü alatti kihallgatása s illetőleg megeskettetése, a mikor más bizonyítási eszköz rendelkezésre nem áll és az emberi számítás szerint a hamis eskü eshetősége be nem állhat. Ezen óvatosság megtartását pedig az uj som. törv. a bírónak kötelességévé tette a szabad mérlegelési rendszer meghonosításával. Hogy pedig a biró a körüli óvatosságot el ne kerülje, mi természetesebb, mint az: hogy a per összes körülményei, jelenségei szorgos megfigyelésével, latolgatásával, méltatásával határozzon a felett, hogy melyik perfelet hallgatja ki s bocsájtja esküre. Ez pediglen más uton, mint a contradictorius, vagyis a szóbeli és közvetlen tárgyalás utján helyesen nem eszközölhető. Ezen csekély eltérésemben igazolni vélem, hogy maga az eskü alatti kihallgatás, bármilyen öltönyt adunk reá — csak eskü, eredményében bizonyítási vég eszköz, vagy intézmény, és ezen eszköz vagy intézmény már magában is oly természetű, hogy megkívánja a contradictorius tárgyalást. Mindezeknél és a sommás eljárásunkban foglalt azon elvnél fogva, hogy a biró informátiójának a szóbeli tárgyad áson kell történnie, s a bizonyítás felvétel elrendelését célzó határozatnak a szóbeli tárgyalás alapján s nyomban kell meghozatnia, csekélységem is osztja a t. cikkiró ur ama kifejezett nézetét: hogy a szóbeliség és közvetlenség vezérelveit sérti a bíróságnak oly intézkedése, mely szerint egyszerű kérvény folytán, előzetes tárgyalás nélkül határoz a félnek eskü alatt való kihallgatása tárgyában. E kérdés megvitatásánál azonban nem értek egyet a t. cikkiró úrral abban a részben, hogy miután a bíróság a tanú általi bizonyítást már elrendelte — egész intézkedésétől eltérnie nem lett volna szabad, csak az esetben, ha a folytatólagos tárgyaláson legalább is valószínűvé tette volna a bizonyító fél azt, hogy tanúit ki nem nyomozhatta, és hogy egyéb bizonyítékai nincsenek. A sommás eljárás (>8. §-a a szabad bizonyítás s mérlegelési elvből kifolyván, félre magyarázhatlanul megadja a jogot a bírónak arra nézve, hogy a bizonyítás felvételt elrendelő végzéséhez ragaszkodni nem kénytelen. A bizonyítás felvételt elrendelő határozat tehát nem bír kötelező erővel. — De továbbá nem lehet, de ha lehetne is, nem szabad annak vitatásába ereszkedni, hogy van-e a bizonyító félnek, az eskü alatti kihallgatáson mint végeszközön kívül egyéb bizonyítéka vagy sem. — Hová jutnánk, ha a körül is vitába ereszkednénk, a sommás eljárás elveivel ez merően ellenkeznék. — A szabad bizonyítási rendszer mellett a bizonyító félnek jogában áll a bizonyítékait szabadon előadni, s hogy van-e tanúi bizonyítéka,ez egyedül a bizonyító fél tudatában lehet csak? ha tehát a bizonyitásköteles fél, kinek tulajdonképeni érdekében áll a bizonyítási eszköz felhívása, kijelenti, hogy az ellenfél tagadása ellenében sem okirata, sem tanuja nincsen—a bírónak szükségképel kell fogadnia, hogy eskü alattvaló kihallgatáson ki vül egyéb bizonyíték nem áll rendelkezésére. — Megengedem azonban, hogy lehetnek oly esetek, a mikor megállapítható az, hogy egyéb bizonyíték is lehet, de a bizonyító fél rossz indulatból elhallgatja. Ilyen esetekben tehát a birói határozatnak tartható fel annak megállapítása, van-e egyéb bizonyíték; de ezen megállapítások csakis okiratokra redukálódhatnak, ellenben tanukra nem hinném, és ha igen, akkor csak felette ritka esetekben. Ezekben véltem hozzá járulni a felvetett kérdések elsejének tisztázásához. Ami a felvetett kérdések II—Ili-kát illeti, azokra vonatkozólag egészben osztom a t. cikkiró kinyilvánított s a törvényes intézkedésekkel megindokolt nézeteit. Ruttkay Aladár. Szepes-Szombati kir. járásbiró. A holt medrek tulajdonjogáról. Vízjogi törvényünk 4. §-a szerint a vizek medre és partja a parti birtokos tulajdona s a parti birtok elválaszthatlan alkatrésze; az 5. §. szerint pedig e rendelkezés a törvény életbelépte előtt magánjogi címen szerzett tulajdont nem érinti. Ezáltal a holt medrek tulajdonjogának kérdése megoldást nyer s ha a meder természetes vagy mesterséges uton vízmentesül, illetve vizmentesittetik, a partbirtokos vagy akinek magánjogi cimen a meder tulajdonába tartozott, a holt mederhez is tulajdonjogot formálhat. Kérdés azonban, hogy a holt medrek tulajdona tekintetében a múltban mily jogszokások s törvényes intézkedések voltak, s hogy a vízjogi törvény életbelépte előtt holttá vált medrek tulajdonjoga kit illet? A meder tulajdonjogi viszonyának az 1885. XXIII. t.-c. által történt rendezése előtt a meder, mig állandó víztartóul szolgált, magántulajdon tárgyát nem képezte; hanem a vizzel egy jogi megítélés alá esett s köztulajdonba tartozott. Egyesek annak csak hasznára bírtak jogosultsággal, amenyiben abból kavicsot és homokot szedhettek. De régi jogszokás szerint is az esetben, ha a viz medrét egy más meder vagy ág fokozatos fejlődése következtében elhagyta, a meder a parti birtokos tulajdonába ment át. E tulajdon nem az élő vízfolyás medréhez való tulajdonjog igényén sarkalt, hanem növedék címén illette meg a partbirtokost. Az osztrák polg. tvk. szerint az elhagyott meder a határos partbirtokosokat illeti, azonban az uj folyás által károsított földbirtokos az elhagyott mederből vagy annak értékéből kártalanítást követelhet. Lényeges az eltérés a holt meder tulajdonjogát illetőleg oly esetekben, midőn a meder mesterséges munkálatok által válik holttá. E részben kifejlett jogszokásról vagy törvényes intézkedésekről csak a vizek szabályozásainak kezdetével lehet szó; mert addig az összes jogi szükségletet kielégítette a fennebbi tulajdonszerzési cim s a H. K. I. R. 87. §. és az 1835. évi 81. t.-c. azon intézkedése, mely szerint a folyam mederváltozás esetén sem változtatja meg tulajdonosát. Az első nyomokat ez irányban az 1840. évi X. t.-cikkben találjuk. A 9. §. a folyók szabályozásának könnyítésére kimondja, hogy azon esetben, midőn a szabályozás miatt a folyó ágya változik, mindazon birtokosok, kiknek birtoka vízi munkálatok eszközlésére valamely részben megkívántató lenne, a szabályozás céljára elvágott földre nézve, úgyszintén azok, kiknek birtoka a célba vett munkálat következésében a folyóra nem dőlne, a folyón eddig gyakorolt hasznokra nézve az 1836. évi XXV. t.-c. 3. §-nak rendelete szerint tökéletesen kármentesittessenek. Mig azonban a meder holttá tételére munkálat csakis a régi folyásmenti partbirtokosok (földesurak) által gyakorolt összes hasznok kártalanítása mellett volt törvényszerint lehetséges; ily esetben a régi mederre tulajdonjogot is csak az formálhatott, aki a medret a tulajdonjog gyakorlására alkalmassá tette. E részben a 10. §. ugy intézkedik, hogy a mocsarak és