A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 41. szám - Az örökösödési eljárásról

A JOG tasi bizottság szervezése óta, a főispán candidationális joga következtében állami szerkezetet kapott, — a választás azóta csak szemfényvesztés; épen igy szemfényvesztés a községi autonómia a szolgabíró azon hatalmánál fogva, hogy azt az egyént candidálhatja vagy hagyhatja ki tisztviselöválasztáskor, a kit ő akar. Midőn az állam végzett a vármegyével, melynek társadalma feszélyezte legjobban, a közben és azután rátette kezét az egyesületekre és vállalatokra, majd a bankokra és kaszinókra, nemkülönben az ügyvédi és közjegyzői kamarákra, legutóbb a frissen keletkezett közmivelődési egyletekre. Az idegességig fejlődött a magyar államkormány azon törekvése, hogy lehetőleg a társadalmi erőket mindenütt ha kell megbénítsa, nehogy az állam erejével szembe szállhasson. Mintha csak a magyar államnak nem magyar volna a társadalma! Nem ismerem az egyes államok törtenetét közelebbről, de merem állítani, hogy állam befelé vagyis belügyi kérdésekben aligha volt valaha erősebb a magyar államnál, mely 1867. vagyis 30 év óta fenn volt képes tartani állandóan egyetlen egy kormányt a nélkül hogy valaha változott volna az uralkodó párt, a mint ez a parlamentárismus mellett szokás. A kormány személyzetében volt ugyan változás sokszor, de ez a változás is eredményében talán mindannyiszor a parlamentáris törvények és szokások ellenére bizonyított, a mennyiben a megbukott minister nem ment át az ellenzékre talán egyik esetben sem, mint ez más országokban történni szokott, hanem tovább maradt az állami omnipotentia környezetében. Most divat és haszon az állam suprematiájához folyamodni és tartozni; magántársulatok, egyesek, kiknek talán épen semmi közük sincs a/, államhoz, az egy adózáson kivül önként áldozzák fel függetlenségüket; mert ma már odafejlődött a dolog, hogy az állam akaratával szembeszállni vidékenként ugy itélik meg mint tisztességtelen dolgot; a társadalom csak annyit érvényesíthet törekvéseiből, amennyit az állam elfogad és érdekei bői csak annyit valósithat meg, a mennyit az állam megenged. ^Az örökösödési eljárásról. Irta: SCHE1BER KÁLMÁN ügyvéd, Zenta. A «Jog» f. évi 36-ik számában Kézdivá.-árhelyi Fejér Vilmos kir. közjegyzőjelölt ur panaszkodik, hogy felvetett azon kérdése: minő eljárás követendő, ha a csupán nagykorúak közti örökösödési ügyben a kitűzött tárgyalásra ismételt idézés dacára sem jelenik meg egy örökös sem — feleletet nem kapott. Ugy kell lenni, hogy jogászaink, különösen pedig közjegyzőink és hagyatéki bíráink ezt a kérdést vagy csakugyan annyira jelentéktelennek tartják, hogy nem érdemes vele foglalkozni, vagy pedig nem akarnak falra borsót hányni. Pedig bizony érdemes a kérdéssel foglalkozni, mert a hány bíróság annyiféle eljárás fejlődik ki, bíráink az örökösödési eljárás hiányossága miatt kénytelenek levén tojás-táncot járni, azaz a törvénynyel sem jönni ellenkezésbe, és e mellett mégis nyomást gyakorolni a nyakaskodó felekre. A «pénzbirság», «törvényre való figyelmsztetés*, «tárgyalás ismételt megkisérlése», irattárba helyezés* mellett még ama gyakorlat is divik, hogy ha az első ízben meg nem jelent örökösök közül a 62. §. joghatályával történt ismételt idézés dacára sem jelent meg senki sem, a közjegyző hivatalos jegyzőkönyvet vesz fel és az iratokat a hagyatéki bírósághoz terjeszti be, mely aztán a hagyatékot a haláleset felvételben, vagy a végrendeletben igazolt örökösöknek átadja. Én az ilyen tárgyalási jegyzőkönyv alapján hozott birói átadó végzést törvénytelennek és károsnak tartom, mert az örökösödési kényszer eljárás utján rendezni célzott telekkönyvi állapot helyébe sokszor egy még rendezetlenebbet teremt, ugy hogy elmondhatni: «medicina pejor morbo*. Törvényellenes, mert az 1894. XVI. t.-c. 62. §. alkalmazásának csak akkor lehet helye, ha az örökösök joga és annak hányada nem vitás. Ennek megállapításához azonban feltétlenül szükséges, hogy legalább egy örökös megjelent és örökösödési nyilatkozatot tett légyen, a mi kétségbe vonhatlanul kitetszik a 62. §. következő kifejezéséből: «a kir. közjegyző által az öt illető s az örököstársak által elismert hányad közlése mellett egy ujabb határnapra idézendő azzal, hogy* stb. Ha tehát az első tárgyalási határnapra senki sem jelent meg az örökösök közül, egymás jogát és hányadát el sem ismerhették, ennél fogva a 62. §. joghatályával való idézésnek sem lehet helye. Hogy káros is, annak igazolására egy mindennapi példát hozok fel: X. jó gazda, van pénze, de a helyett hogy 5°/0-os kamatra takarékpénztárba helyezné el, be teszi a láda fiába, hogy azonnal kéznél legyen, ha alkalmas földvétel kínálkozik. Birtoka mellett fekszik Y.-nak néhány lánc legjobb minőségű földje, melyet X. nagyon szeretne megszerezni. Y. már öreg ember, örökösei pedig szerte-szét laknak, ki Bánátban, ki Slavóniában. Y. hirtelen meghal, az örökösök összejönnek, eltemetik, aztán a hagyatakot minthogy maguk nem használhatják — hamarosan eladják jó pénzért X-nek, ki a vételárt némi csekély — leginkább az örökösödési illeték fedezésére szolgáló — töredék hijával az örökö- ; söknek kifizeti. A tulajdonjog rendezése azonban elmarad, mig ; egyszer csak az uj törvény 4. §-a alapján «a telekkönyvi állapo j rendbe hozásának céljából* a hagyatéki bíróság az örökösödési eljárást hivatalból elrendeli, és a tárgyalással a kir. közjegyzőt megbízza, a ki természetesen mit sem tud a hagyaték elidegenítéséről. Az örökösök kétszeri idézés dacára sem jelennek meg, mert nem akarnak költekezni olyasmiért, a mit már csak névleg örökölhetnének meg. ük eladták a hagyatékot X-nek, a vételárt is már rég elköltötték, a többivel nem törődnek. Húzza be az ajtót, a ki hátul maradt. Ha már most a hagyatéki bíróság hivatalból átadja a hagyatékot az örökösöknek, az örökhagyó neve helyett olyanoké kerül a telekjegyzőkönyvbe, kiknek az ingatlanhoz semmi joguk, a jogszerű tényleges birtokos pedig csak akkor veszi észre hogy «se pénz, se posztó* mikor ingatlanát az örökösök hitelezői már megterhelték. Sokszor az örökhagyó tulajdonául bejegyzett ingatlan nem örökhagyót illeti, hanem már harmadik személyt. A 70. §. szerint a tárgyalás során a tárgyalást vezető igyekezzék oda hatni, hogy az örökösök annak a személynek hozzájárulásával, a kit az ingatlan illet, leiekkönyvi bejegyzésre alkalmas okiratot állítsanak ki, ha pedig ez alapon a kérdés nem rendezhető és a tényleges birtok igazolva van, a hagyatéki bíróság az igénylő harmadik személyt utasítja, hogy záros határidő alatt vagy kérje tulajdonjogának tényleges birtoklás alapján az 1892: XXIX: t.-c. értelmében leendő bejegyzését, vagy indítson pert az örökösök ellen, és egyik vagy másik eljárás megindítását a záros határidő elteltétől számítandó 8 nap alatt igazolja, mert különben az ingatlan át fog adatni az örökösöknek. De ha az örökösök ismételt idézés dacára •sem jelennek meg, honnét tudhassa a közjegyző, hogy az örökhagyó tulajdonául bejegyzett ingatlan nem őt illeti, hanem harmadik személyt, és a hagyatéki bíróság hogyan utasíthassa az igénylőt igényének érvényesítésére, ha ezen körülménynek a hivatalból felvett tárgyalási jegyzőkönyvben semmi nyoma ? Az örökösök jól tudván hogy nincs hagyaték, nem fognak megjelenni, már csak azért sem, mert ki vannak tanítva, hogy meg nem jelenésük esetén az ingatlan hivatalból átadatni és ekként az érett gyümölcs minden fáradtság és költség nélkül ölükbe hullni fog. Gyakorlatom alatt azt tapasztaltam és azt hiszem, hogy ebben a közjegyző urak is igazat fognak adni — hogy akire örökség néz, melyet még el nem adott, az alig várja az örökség megnyíltát. Alig hantolták el örökhagyót, siet — ha van — a végrendeletet kihirdettetni, a hagyatéki eljárásért folyamodni, lázas türelmetlenséggel sürgeti az eljárás befejezését, hogy csak minél előbb a bírósághoz kerüljön az ügy, e célból igen gyakran már a kitűzött határnap előtt megjelennek a tárgyalás végett. Itt nincs szükség a 62. §-ra, vagy legfeljebb olyanokkal szemben, kik már a megjelentek által megizenik, hogy nem jöhettek el, de az osztályhoz hozzájárulnak. Az előadottak után talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy 90°/o-a a meg nem jelenéseknek arra az okra vezethető vissza, hogy az örökös a hagyatéki eljárásban nincs érdekelve, és ha ilyen körülmények közt a hagyaték hivatalból adatik át az örökösöknek, nemcsak a jogszerű birtokos harmadik személy szenved helyrehozhatlan kárt, hanem éppen az ellenkezője idéztetik elő annak, a mit az 1894: XVI. t.-c. 4. §-a elérr i törekszik, «mert a telekkönyv rendezése helyett a tényleges birtoklásnak még kevésbé megfelelő telekkönyvi állapot teremtetik. A hagyaték hivatalból való átadása tehát olyan expediens, mely ha némely esetben célhoz vezet is, legtöbbször jogsérelmeknek és ebből eredő perlekedéseknek lesz okozója; minélfogva ezt a gyakorlatot feltétlenül mellőzendőnek tartom. Az «irattárba helyezés* nem egyéb «halva születésnél*. Hát azért rendeli el a hagyatéki bíróság hivatalból a leltározást és tárgyalást, hogy a felek ismételt meg nem jelenése esetén az iratokat szépen beraktározza? Ezzel csak illusoriussá és nevetségessé tétetnék az örökösödési eljárás. Az «ujra idézés a törvényre való figyelmeztetéssel* ártatlan nagyképüsködés, melynek az örökös nem fog felülni. De hát az istenért — kiáltunk fel — az örökösödési eljárás 130. §-a közt nincs egy sem, melylyel a renitens örököst a megjelenésre lehetne szorítani? Sajnos, nincs; a minthogy nincs az általam már egyszer felvetett, de szintén felelet nélkül hagyott arra a kérdésre sem, hogy miképen bonyolítható le az örökösödési eljárás, ha az egyik nagykorú örökös gyenge elméjű, és sem felesége, sem más a gondnokság alá helyezési eljárás kérelmezésére jogosult rokona nincs — mely közölt kérdést a hagyatéki biróság ugy oldotta meg, hogy dacára az 1894. XVI. t.-c. 4. §-a imperativ rendelkezésének az összes iratokat irattárba helyezte mindaddig, a mig a gyenge elméjű felveendi a «néhai* nevet. Nézetem szerint a makacskodó örökösökkel szemben a hagyaték letárgyalását csak ugy lehetne sikeresen keresztül vinni, ha nemcsak a törvény 3. §-ában megnevezetteket, hanem mindazokat, kik a hagyatéki ingatlant akár az örökhagyótól, akár az örökösöktől szerződésileg megszerezték és birtokban vannak, felruháznók azzal a joggal, hogy az örökösödési eljárásba befolyhassanak. Miért birjon a hitelező, a ki talán csak egyes jutalékokra van érdekelve, több joggal, mint a vevő, ki az egész ingatlant megszerezte? Igaz, erre azt lehet ellenvetni, hogy a vevő érvényesítse jtogait per utján, kérjen zárlatot és akkor befolyhat az eljárásba.