A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 36. szám - Az egyéni szabadság kérdéséhez

2 í s A JOG set és a bírósági iratok, nevezetesen a tárgyalási jegyzőkönyv tartalmára való hivatkozással is kiegészithetö, vagy pótol­ható stb. Ez a szó «pótolható» annyit tesz, hogy a tényállás leírását pótolhatja a jegyzőkönyvre való hivatkozás, szerintem tehát a tényállás azzal elő van adva, ha a bíró azt mondja: a tényállás itt — vagy ott van leirva, s megjelöli a vonatkozó iratot, mert ha nem így volna, akkor a törvényhozó nem tette volna a szakasz szövegébe a másik kifejezést: «Kiegészíthető*. A ^Kiegészítés* jelenti azt, hogy a részben előadott tényállást kiegészíti a biró az iratokra hivatkozással. Tehát az egyik kifejezés a tényállásnak részben, a másik egészben az iratokra történt hivatkozással való előadását jelenti s az Ítélet későbbi részében, vagyis a tulajdonképi indokolásban a jogvitát és az itélet megérthetéséhez szükséges körülményeket úgyis el­mondja a biró, mert különben indokolása nem lesz érthető. Az előadottakból arra a conclusióra jutok, hogy 1) nem helyesen állapította meg az illető felebbezési bíróság a tényállás fogalmát, vagy helyesebben nem a helyes fogalomnak mcgfelelő­lcg alkalmaztatja a tényállás elnevezés alatt a tényállás és bizo­nyításból vett abstractumot. Az a mit a felebbezési bíróság tény­állásnak nevezne jó magyar kifejezéssel alig jelölhető meg, a roszak közül pedig valószínűleg a «tényálladék> kifejezés felelne meg a megjelölni kívánt fogalomnak, a tényállás azonban megint mást jelent. 2. hogy az elsőfokú biróságkép eljárt egyes biró nem •álla­pit* meg tényállást, hanem csak előadja azt a felek előadása után. 3. hogy a a tényállás a jegyzőkönyvre való hivatkozással is előadható, illetve megjelölhető akkép, hogy egyező a tárgyalási jegyzőkönyvben előadottakkal. Az egyéni szabadság kérdéséhez. Irta : EISERTH ISTVÁN, kir. ügyész Lőcsén. Nálunk a szabadsajtó, melynek legszebb vívmányait köszön­heti az emberiség és a mely nemcsak az eszmék tisztázására, de talán még inkább felkeltésére van hivatva, sokat foglalkozott az egyéni szabadság kérdésevei; el nem hanyagolta, mi több, a leg­nagyobb érdeklődéssel tárgyalta és ápolta e fontos kérdést a szaksajtónak sok jeles embere, s mindegyikük — noha némely kérdésre nézve eltérők is valának a véleményeik — abban con­cludál: c o d i fi c á 1 t bünperrendtartásra van szüksé­günk, mert ez ölelheti fel egyedül az egyéni sza­badság garantiáit. «N emzedé kékre nemzedékek, társadalmakra társadalmak, hatalmas világbirodalmakra világ­birodalmak következtek, egyik civilisatió fel­épült a másiknak romjain, jogi tanok támadtak, politikai intézmények jöttek létre, a hatalmas római szellem a magánjognak lényegében örök érvényű rendszerét alkotta meg, csak az egyéni szabadság területe maradt ismeretlen föld.* Ezzel kezdi Beksics «Az egyéni szabadság fejlődése és jelen állása Európában* cimü 1879-ben megjelent, nagy gonddal és alapos készültséggel alkotott élvezetes munkáját. Az ezjii iriDst említettem nagyobb munkában egybegyűjtött A nemességnek kizárólagos jogosultsága folytán korábban történt visszaélések, a növekedő közművelődéssel, a demokratikus ellenőrködő elemek befolyása a tanácskozmányok teljes nyilvá­nosságával mindinkább gyérültek, és a vármegyei rendszer jeles iskolája számos férfiakat képzett ki, állami hivatalok, parlamentáris és közkormányzati működésre és a haza jóléte iránt való érde­keltséget is jelentékenyebb mérvben fejleszté. Ez az irány eredményezte, hogy már a jogászifjuság is sze­repelni kezdett a közéletben, mely tényről tanúskodik Kossuth fellépése, kit az ifjúság nagy zöme, mint hü szövetséges tábora, a bámulat és ragaszkodás egész hevével támogatott mindenben. A pályára készülő ifjúság háta mögött rendszerint az ügyvédi kar volt az a spiritus familiáris, amely a fiatalság kebelébe minden nemes tüzet felgyújtott és szitogatott, minélfogva, ha el­ismerjük is az ifjúságnak e korbeli érdemeit a korszellem ébresz­tése s támogatása körül, nem szabad kellő méltánylás nélkül hagyni az ügyvédi kar magatartását. Midőn 1848-ban a szabadságharc vészes napjai bekövet­keztek, s a minden oldalról megtámadott hazának jajkiáltása felhangzott: az ügyvédi kar s a jogász-ifjuság volt a legelső, mely bezárva az irodát, fegyvert ragadt és a honvédek soraiban csatába sietett. A főváros példáját szent lelkesedéssel követték a vidéki ügyvédek s jogászok úgyannyira, hogy a nemzetőri had- és honvédcsapatokban, — nevezetesen a III. és IX. zászlóaljakban, a Zrínyi csapatban s a vörös-sapkásoknál alig volt tiszt található, aki ügyvéd, jurátus, patvarista vagy jogtanuló ne lett volna. E nagy napokról valóban nem volna szabad, sőt hálátlanság megfeledkezniük azoknak, akik most az ügyvédi hatáskört minden oldalról ugarfölddé törekszenek tenni, s nem látszanak tudni, hogy a szabadságharc és honmentés nagy munkájában a nemrégmultban szintén kiváló érdeme van az ügyvédi karnak. adatokból, «A jog ősk o rá»-ból (Sir Maine Henrik. For­dította P ul s zky A.), továbbá Hélie-nek «L'ms trueti o n preparatoire se fond sur la présomption d e c u 1­pabilité de l'accusé», valamint Mittermaie r-nek «Das englische Strafve rfahren» cimü müvéből mint főfor­rásokból merítem az anyagot, tekintettel leszek Anglia és Francia­országra s végül áttérek hazánk viszonyaira. A szabadság szellőjének egészséges fuvallatával: az egyéni szabadság* fejlődésével kívánok foglalkozni, s habár tudom, hogy ezen nagyfontosságú kérdést szerény erőm kimeríteni kép­telen, ugy másrészt felbátorít erre tisztelt olvasóimnak, kivált: az ilyen kérdések iránt táplált jóakarata, a mely jóakarat még a szerény dolgozatban is megleli a munka arányát. D upo n t-Whi te, a szellemdus író azt állitá: hogy a sza­badság szellemét az állami hatalom ellen az északról bevándorlóit barbárok találták fel, ép ugy, mint Franklin feltalálta a háritót a villám ellen. Ez azonban nem áll. Az emberrel mintegy veleszületett az egyéni szabadság érzete, de nem érvényesülhetett az embernek az egyéni szabad­ság iránti vágya azért, mert ezen vágynak az érvényesülését maguk az emberek, politikai, vallási elvek, theocratia és despotismus fojtották el. Hogy mi jogos, vagy erkölcsileg jó, és mi jogtalan vagy rossz, az az emberiségben idő, hely és viszonyok szerint folyton változó relatív fogalom vala, ahhoz képest: a mint bizonyos népek­nél és bizonyos időkben a közműveltség és belátás gyarapodott, az ismeretek köre tágabb vagy szűkebb volt; mert tagadhatatlan, hogy sok, mi az őskorban erkölcsileg jónak, helyesnek, tehát jogosnak tartatott — ismereteink jelen állásában mint feltétlenül rossz és jogtalan elitélendő. Hivatkozom a jogilag annyira kiművelt római népre, hol a rabszolgaság teljesen jogos intézménynek ismertetett, a magzatelhajtás bűnös cselekedetnek épen nem tar­tatott, sőt jogszolgáltatásuk kezdetleges idejében a fizetésképtelen adós hitelezőjének testileg is oda Ítéltetett s ez azután életével rendelkezhetett. Hasonló tekintet alá jön Lycurg spártai tör­vénye, a vézna gyermekeknél megengedett gyermekgyilkossá­gokra nézve. És vájjon milyen volt a zsidó nép? Az ó-kor — bizonyítja Reksics idéztem munkájában — nem ismert ennél makacsabb, önfejűbb, Ízléseiben és vágyai tekintetében változékonyabb népet. Es valóban teljesen igazat kell adnunk a nevezett irónak, mert a zsidó történelem tele van annak bizonyítékaival: hogy ezen népben erős kifejezésre jutottak az egyéni vágyak, az összesség s a hata­lom nyomásával szemben. A római társadalom ismerte a római polgárokat icivis roma­nus), a szabadokat és a rabszolgákat, de katonai szervezete miatt az egyéniség kellően nem tudott érvényesülni. Az egyéni szabadság s általában a közszabadságok sorsa többnyire attól függött, hogy mily állást foglalt el a polgárság az ez iránt való küzdelemben. Seneca már emberi jogot ismer, a szabad emberekre, a felszabaditottakra és a rabszolgákra nézve. A rabszolgaság úgymond, nem hatja át az egész embert, nemesebb része ment marad attól, a test szolga lehet s urá­nak tulajdona, de a lélek önmagáé, önjogu — sui j u r i s. Florentin a rabszolgaságot mint a «jus genlium* inté­zetét tekinté; Ulpian pedig kimondja, miszerint a termé­szeti jog szerint az emberek egyenlők. így indult az ó-világ a kereszténység elébe s némely keresz­tény eszméket magáévá téve, az uj élet magvát vetette a világba. A változások, melyek a kereszténység által vagy annak segélyével a népek törvényhozásában eszközöltettek, mélyek és számosak. Az egyenlőség szelleme lelkesitőleg hatott s az embe­reket az erkölcsi és társadalmi rendben, nemkülönben a vallá­siakban is egyenlőkké tenni törekedett. Az egyházi atyák a kereszténység szellemében uj jogelmé­letet kezdének alapítani, mely kezdetben az ó-kor tanaival ellen­tétben lévén, később a görög és római bölcsészek emelkedettebb eszméivel bensőbb kapcsolat által szövetkezve tűnik fel. A kereszténység miután uralkodó vallássá lett, absolutismu­son alapuló kormányformát nyert, mely feltétlen engedelmességet követelt; mind a mellett a keresztény hierarchiának azon szolgá­latai, a melyeket a civilisatiónak és szabadságnak tett, igen is elismerésre méltók, és senki sem fogja tagadhatni: hogy ezen keresztény hierarchia nemcsak hogy a tudomány letéteményese volt, de hogy ő ápolta a tudományt és műveltséget és hogy ő volt az, a melynek a classicus cultura emlékeinek megőrzését is köszönhetjük. A XIV. század kezdetével jelentek meg a jogtudományban az első munkák, melyekben a szerzők a világi hatalom jogait a pápaság igényei ellen vitatják és azt állítják, mikép a római csá­szári hatalom a Frank királyokra nem a pápa, hanem a nép egyezése által ruháztatott. A reformatio, mely a jogphilosophia ujabb korszakát nyitotta meg, a személyiséget és egyéniséget jogaiba vissza he­lyezé s megállapítván egyúttal a szabad vizsgálódás jogát, számos munkát idézett elő, melyekben a természeti, jogi és általában a természeti kérdések többé-kevésbbé független szellemben vétettek vizsgálat alá.

Next

/
Oldalképek
Tartalom