A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 25. szám - Sommásügyi jogorvoslatok forgalma a budapesti kir. táblánál - A vádelv és a vádképviselet kérdéséhez. [Mutatvány Balogh, Illés és Vargha a "Bűnvádi perrendtartás magyarázata" cimű művének I. kötetéből] [2. r.]

194 A JOG lésétől volt feltételezve s a büntetésben előtérbe nyomult a sértett kiengesztelésére irányuló mozzanat. Az eljárás e korban kétség nélkül a tiszta vádper alakjában folyt le, a biró tevékenysége a szó szoros értelmében vett magánvád emelésétől függött s a sértett a vádnak kizárólagos ura volt. A régi frank-jogban maga a sértett idézi a vádlottat, ennek lakásán, tanuk előtt a biró elé (mannitio); a későbbi időben a sértettel rokonsági, házközösségi, községi, hűségi vagy Gilde-viszonyban levők is vádjogot nyertek s az, ki vádló gyanánt fellép, mindenekelőtt a vádemelésre való jogosultság kérdésében eszközli ki a bíróság határozatát s azután következik a sok formasághoz kötött birói megidézés (bannitio). Mindig feltétele azonban a birói eljárásnak, hogy a sértett, illetőleg az, a ki vele valamely közösségi viszonyban élt — az illető népjogban megállapított ünnepélyes formában — a bíróság előtt vádat emeljen és Ítéletet kérjen. A vádban még a súlyosabb bűncselekményeknél is sajátszerüen háttérbe szorul a közjogi jelleg s a vádló olyan gyanánt jelentkezik, a kinek személyében sértette a tettes a közbékét.2) Már jóval későbbi fejlemény s a büntetőjog közjogi jellegének érvényre emelkedését tanúsítja az, hogy a tettenkapás esetén bárki az illető népjog formaságainak megfelelő kiáltással (Gerüfte, clamor, haro, hue and crye) felhívhatta a községbelieket, hogy őt a tettes űzőbe vételénél és elfogatásánál segítsék s ilyen esetben a községbeliek kötelesek voltak a felhívásnak engedni; a vádemelésre pedig nem a sértett van jogosítva, hanem az, a ki a bűnöst tetten kapta. Sajátszerű álláspontja a későbbi germán jogoknak, hogy akként fogják fel a bűnügyet, mint a vádlónak és az országnak ügyét együttese n,3) tehát a vádló részben a saját egyéni érdekeinek, részben a közérdeknek képviselője. Mindamellett ez a felfogás lényegesen eltér a római büntetőjognak sokkal inkább közjogi jellegétől és — kivált az ó-germán jognak első századaira nézve — részemről is tévesnek tartom azt az állítást, mintha ez időben a sértettet vagy hozzátartozóit illető vádjog egyértelmű lett volna az actió popularis intézményével.4) A különböző népjogok vádrendszere tehát a tiszta vádpert tünteti fel; a vádló egyúttal dominus litis; azonban a bűncselekmény közjogi jellege még sajátszerüen össze van vegyítve az egyéni jogsértésnek előtérbe tolásával. 2. Egészen más képet tüntet fel a görög és a római perjognak vádrendszere. 6) Eltekintve most attól, hogy súlyos közbüntettek esetén már Athénben és Rómában is mutatkoztak a hivatalból való eljárásnak egyes alakzatai, — a miről alább (B alatt) lesz szó, — a most tárgyalt jogokban a vádképviselet, valamint az egész eljárás lefolytatása tekintetében az a körülmény vonta meg az elválasztó vonalat, hogy a büntetendő cselekmény közbüntet t vagy pedig magánvétség-e. Az utóbbi esetekben, midőn a jogsértés az akkori jogfelfogás szerint közvetlenül nem zavarta meg a társadalmi rendet, hanem csak egyéni érdekeket érintett, a vádjog csupán a sértettet, illetőleg szülőjét, gyámját, vagy ha a sértett rabszolga volt s) Praegnansan domborítja ezt ki az a régi formula, melylyel az ó-germán jogban a sértett a vádképviseletre való jogosultságának megállapítását kérte: «er klagt Gott und Euch. dass der benannte N. sei gekommen und habe den Frieden an ihm gebrochen». . — G 1 a s e r. Handbuch 55. 1. — G n e i s t. Vier Fragen 38. I. 3) Ez volt a felfogás a legsúlyosabb büntettek, sőt még a gyilkosság esetébon is. A megöltnek rokonai vagy gyámja ugyanis ezt a formulát használták: «Ich klage ihn als meinen und des Landes Mördem. 4) Ezt állítja Gneist (Vier Fragen 39. és a köv. lap., mely miiről különben B i n d i n g (Die drei Grundfragen 4. lap i azt írja, hogy egyike a legveszélyesebb könyveknek, melyeket a bűnvádi eljárásról ujabban irtak. B i n d i n g szerint ((ökölcsapás a történet arcába», hogy a népvád a XIV. és XV. században Németországban létezett volna, ellenkezőleg ez az intézmény ((mindig idegen volt a germán jogtól». (id. m. 4. I.) 6j D u B o y s id. m.I. köt. 130. ; 260. és köv. 1. — L a b o u 1 a i e id. m. 134 — 137. 1. — Hélie id. m. I. köt. 20—22., 62—64. és 116—123. 1. — Chauveau és Hélie. Theorie du Code Pénal 5-ieme édit (Paris. 1872.) IV. köt. 320. és köv. 1. — H a u s. Principes généraux du droit pénal llelge (2-e. ed. Gand 1874.) I. köt. 325. és köv. 1. — T h o n i ss e n. Le droit pénal de la République Athénienne (Bruxelles 1875.) — Normand id. m. 37—46. 1. — F a b r e. De l'accusation publique (Paris, 1875.) — Platner. Process und Klagen bei den Attikern. — Mittermaier. Stiafverfahren 39—56.. különösen 45 —46. 1. — Geib id. m. 98-102., 254—256. és 515—516. 1. — Geib. Lehrbuch des deutschen Strafrechts (Leipzig, 1862.) II. köt. 3—5. 1. — Zachariá. Antrag des Verletzten etc. Archív des Kriminalrechts 1845. évf. 569. 1. — Zumpt. Das Kriminalrecht der röm. Republik (Berlin 1865—1869.) I. köt. 122 és köv. és 146. 1. — Zachariá. Handbuch I. kötet 93—100. 1. — Zumpt. Kriminalprocess 33-70. 1. — Geyer. Lehrbuch 23—31. különösen 27—28.1. — Glaser. Handb. I. k. 59—68. 1 Fekete id. m. I. füzet 55—56, 98., 163—166. és II. füzet 230-231. lap. Stephen. History of the criminal law I. kötet (London 1883.) 9. és köv., különösen 41—50. 1. Borsani és Casorati. Codice di procedúra penale commentato I. kötet 9. és köv. 1. urát illette. Ezek a vétségek a szó szorosabb értelmében vett magánvád«) tárgyai voltak; a vádló a váddal rendelkezhetett, a felől egyezkedhetett. Ellenben a delicta publica eseteiben m i nden állampolgár hi v a t v a é s köt el e z ve volt vádlói activ közreműködéssel előmozdítani az olyan büntettek megtorlását, melyek az államot sértették.7) Athén és Róma állami intézményeinek alapgondolata magyarázza meg az actio popularis kifejlődését. Minden polgár — mint a népgyűlés tagja, stb, — részese volt az államhatalomnak s mindenekfelett álló kötelessége: munkaerejét, önzetlen törekvését az államnak áldoznia. Kézen fekszik tehát, hogy azoknál a büntetendő cselekményeknél, melyek a közügyet érintették, az állampolgár nem maradhatott tétlenül, hanem polgári kötelessége volt közreműködni, részben a bizonyítás anyagának összegyűjtésére, részben közvetlenül a bűntett megtorlására a vádemelés utján. Már ebből is kétségtelen, hogy az állampolgári vádjog eseteiben előtérbe nyomult a bűntettnek közjogi jellege, a mi a vádképviseletre nézve is lényeges következményekkel járt. A görög és a római jogban ugyanis a vádrendszer érvényesült annyiban, hogy — eltekintve a nyomozó eljárásnak kivételes eseteitől, — a királyok és a köztársaság idejében vádló nélkül rendszerint nem lehetett büntető eljárást indítani, azonban a delicta publica eseteiben a közérdek szempontjának kizárólagosan döntő volta igen lényegesen korlátozta a vádlónak szabad rendelkezését a váddal. Habár elvileg állt az a tétel, hogy kivéve az adulterium-ot, mely miatt rendszerint csak a sértett férj, ennek legközelebbi férfirokonai és az atya voltak vádemelésre jogosítva"), továbbá a családi állásra vonatkozó egyes bűntetteket, valamennyi más közbüntett miatt nemcsak a sértett vagy ennek hozzátartozói vagy egyébként a közvetlenül érdekeltek, hanem az alább felsorolandó kivételekkel mindenki, nemcsak az állampolgárok, hanem a későbbi időben a per egri ni is jelentkezhettek vádló gyanánt: mindazáltal a vád tényleges átvételéhez a praetortól előzetes felhatalmazást kellett kieszközölni (ut sibi liceret nomen deferre,) s a ki ezt megnyervén vádló lett, arra súlyos kötelességek hárultak. A vádló mindenekelőtt esküt tett arra, hogy Ítélet hozásáig a vádat hűségesen fogja képviselni («perseveraturum se usque ad s e nte n ti a m.») A vádképviselet ugyanis már a bizonyítékok összegyűjtése körül is oly nagy munkateherrel járt,9) hogy könynyen érthető volt a vádlónak kifáradása és elállása a vádtól, a mi azonban a bíróság engedélye nélkül tergiversatió gyanánt súlyosan büntettetett, mert a vádelv mellett a vádelejtés meghiúsítása volt a megtorlásnak, a mi pedig delicta publica eseteiben közérdekben feküdt. Tekintettel arra a jelentőségre, melylyel vádelv mellett a vádnak pontos és buzgó képviselete jár, csak természeteseknek tűnnek fel azok a rendelkezések, melyek csak a korban és tapasztalásban érett, teljesen megbízható és kifogástalan buzgóságu polgárokat ruháztak fel az «actio popularis» emelésének jogával. Absolute el voltak ugyanis zárva a vádlás jogától: a serdületlenek (17 éven alól) és az infames, <°) a korábbi időben a nők is. Relatíve voltak kizárva: a szülők és a gyermekek egymással szemben, a rabszolgák és a «clientes» uraik, illetőleg a patroni ellen. Az általános állampolgári vádjognak korlátjaként szerepel az is, hogy a «comitia» előtt csak a főbb hivatalnokok — tribuni, aediles, praetores és quaestores — léphettek fel vádlók gyanánt. A római birodalomban tett tapasztalatok is élénken bizonyítják azonban azokat a fogyatkozásokat, melyeket a népvád intézménye — természetszerű jellegénél és az emberi általános tulajdonságoknál fogva - a különböző nemzetek és korszakok szerinti eltérésekkel ugyan, de mindenütt — feltüntetett. Bebizonyult Rómában is, hogy az «actio popularis» csak addig elégíti ki a közérdeket és csupán addig nem jár visszásságokkal, míg az állam6J A delicta privata a római jog fejlődésének első szakában a polgári bíróság elé tartoztak; a cognitiones extraordinariae idejében azonban a sértett vagy polgári vagy büntető keresetet indíthatott azok miatt. A delicta privata fő esetei voltak : fortum, bona vi rapta, damnum injuria dátum és injuria. V. ö. Normand id. m. 37. és köv. 1. ') Ez a felfogás egyébként már a görög művelődés kifejlődését megelőzőleg érvényesült az ó-kor cultur-népeinél, igy pl. Egyptomban, aholDiodorus Siculus szerint már Isis a társadalmi megtorlás eszméjét helyezte a magánbosszu helyébe. (D u Iloys. Histone du droit crim. des peuples anciens depuis la formation des sociétes jusqu'á l'établissement du Christianisme I. köt. 16. 1) E felfogáshoz képest mindenki vádat emelhetett oly bűntett miatt, melynek tanúja volt. (Feketéid, m. I. füzet 29. 1.) Ellenben feltűnő, hogy Athénben az emberölés nem volt a ^pooprj S^opm*, tárgya, hanem a miatt csak a megöltnek rokonai vagy ha ilyenek nem voltak, törzse tagjai emelhettek panaszt, ha ki nem egyeztek a tettessel. M V. ö. e sorok Írójának «A sértett fél jogköre a büntetőjogban), cimu monográfiáját. (Budapest, 1887.) 23—27. 1. ») Valószínűnek tartom, hogy e munkateher könnyítése s egyúttal a vadnak sikeresebb érvényesítése végett létesült a későbbi római jogí^awegy^Ütt,eSu Vádnak alakja- me,y sz,,rint a mellékvádlók (subscnptores) csak a bizonyUékok gyűjtése körül segédkeztek és azokat írozessa(k"arUSat0r'> terj6SZtette a biróság elé. (Zumpt. Kriminal„„„ 10},A r'imaiJogfejlődésnek különböző időszakaiban az «infames» process B7-S°l CS°P°rt°kat Íelentett- V- ö- Zumpt. Kriminal-