A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 23. szám - A bűnjeleknek a rendőrség által történt lefoglalása elleni jogorvoslat kérdéséhez

A JOG 181 Mint ilyen, sokban eltér a tulajdonosnak a közönséges magánjogban körvonalozott fogalmából. A bányatulajdon tárgya nem szorítkozik csupán egyes testi dolgokra s a bányatulajdonban rejlő jogosítványok körét nem meriti ki a teljes jogi uralom, mely valamely meghatározott dologra vagy dologösszességre vonatkozik. A bányatelek csak térszerinti meghatározása az adományozott jognak, s önmagában veve nincsen — de a dolog természeténél fogva nem is lehet a felszíni területtől elkülönített testi exisztenciája. Midőn tehát akár a bány amivelési engedély (adomány) megszerzésével, akár a telekkönyvezéssel kapcsolatban bányatelekről tétetik említés, ez alatt sohasem szabad a bányateleknek a föld alatt elnyúló területét, mint testi dolgot érteni, hanem csakis a bányamivelési jogot, mely ezen területen belül gyakorolható. A bányavállalkozó az adomány által nem szerzi meg magát a bányatelek területébe eső földtömeget, mert hiszen a bányajogi szempont alá nem eső ásványokat a földtulajdonosnak tartozik kiadni (V. ö. 1890. évi magyar javaslat 75. §.), — hanem megszerzi a kizárólagos jogot a bányatelken található bányászati jelentőségű ásványok fejtésére és birtokba vételére és mindazoknak az intézkedéseknek megtételére, melyek a jelzett cél megvalósítása végett szükségesek. Ugyancsak a közönségestől eltérően alakul a bányatulajdon tartalma is. A bányajog speciális intézkedéseiben kidomborodó tulajdoni jog tartalmát mindazoknak a jogosítványoknak összessége alkotja meg, melyek a bányászati adománynak és ez azon alapuló bányamivelés természetszerű szükségleteinek megfelelnek. A mennyiben ezek a jogosítványok nem terjednek odáig, hogy a bányamivelö a bányatelek minden testi alkatrészét feltétlen és ttljes jogi uralma alá vonhassa, ebben a vonatkozásban a bányatulajdon tartalma szűkebb a közönséges dologi tulajdonénál; — a mennyiben pedig a bányajogositvány tulajdonosa már az adomány erejénél fogva fel van jogosítva mindannak foganatba vételére, a mi a bányatermények nyerése, felkészítése és kidolgozása, valamint forgalomba hozatala végett szükséges s e részben oly jogokat is vehet igénybe, melyek — mint pl. egyes felszíni területek kisajátításának joga — a bányatelekre vonatkozó jogi uralom körét meghaladják: ebben a tekintetben a bányatulajdon intézménye a közönségesnél jóval szélesebb alapi a van fektetve. A bányatulajdon jellemző sajátsága az expanzivitás, melynél fogva a bányatörvény jogrendező uralmának köre a fóld felszínén fekvő dolgokra s általában oly jogviszonyokra is kiterjeszthető, melyek magukban véve a magánjog általános szabályai alá esnek. De lényeges különség van a joghatály tartama tekintetében is. A közönséges tulajdon fennállása — eltekintve a tulajdontárgy természeti megsemmisülésétől — örökös, a bányatulajdon fennállása azonban szorosan hozzá van kötve ahhoz a közgazdasági érdekhez, melynek keletkezését köszöni. Ha a bányászati tevékenység folytán az ásványtelep kimerül: meg kell szűnnie földtulajdon korlátozása utján keletkezett önálló bányamivelési jognak is; — másrészt, ha a bányavállalkozó a bányamivelési engedélyen i adományom alapuló jogokat gyakorolni elmulasztja, s a bányamivelési jog önállósításánál szem előtt tartott közgazdasági cél elérésére közre nem működik: a hatóság a bányászati jogosítványt megszűntnek nyilváníthatja. Az előadottaknál fogva kétségtelen, hogy ha a törvényhozás azt tűzi ki feladatául — a mint hogy a bányajog mai fejlettségi fokán máskép nem is teheti — hogy a bányamivelési jog a tulajdoni jog attribútumaival ruháztassák fel: a bányalulajdon tartalmához tartozó jogosultságokat nem közvetlenül a bányamivelési engedélyből (adományból), hanem a bányamivelési engedély (adomány) utján szerzett bányatulajdoni jogból kell leszármaztatnia. E szerint sem az ausztriai bányatörvény 123. §-a, sem az 1890. évi magyar javaslat 78. §-a nem nyújt ebben a kérdésben kielégítő megoldást. A bányatulajdont ugy kell a bányatörvénybe beállítani, mint I egy minden oldalról kidomborított önálló jogintézményt, mely csak annyiban függ össze a bányamivelési engedélylyel, a mennyiben benne bírja keletkezésének forrását. Mihelyt azonban a bányamivelési engedély erejénéj fogva létre jön: a jogi szabályozásnak egy külön középpontjává válik, a mely jogi szabályozás különszerü bányajogi szempontok befolyása alatt áll ugyan, de nagyban és egészben a közönséges magánjogi tulajdonjogi rendje szerint alakul. Annak a kimondása, «hogy az adományon vagy engedélyen gyökerező bányatulajdon ingatlan dolog* (1890. évi magyar javaslat 55. §.), vagy hogy az adományozott bányamérték stb. ingatlan tulajdont képez (Á. B. T. 109. §.) még nem fejezi ki azt, hogy a bányatulajdon ugyanaz alá a jogi szabályozás alá esik, melyet az általános magánjog az ingatlanokra vonatkozólag megállapítva, jelesül, hogy a bányatulajdonra ugyanoly dologi jogviszonyok keletkezhetnek, mint a minőket az általános magánjog az ingatlan javak tekintetében megállapít. A törvénynek azt kell kimondania, hogy az adomány vagy engedély alapján szerzett tulajdonra az általános magánjognak az ingatlan javakra vonatkozó rendelkezései alkalmazandók, a mennnyiben azok alkalmazását a bányatörvény intézkedései ki nem zárják. Ez a szerkezet elejét veszi annak a feltevésnek, mintha a törvény a bányatulajdon tárgyának a bányatelek területét tekintené s a bányatulajdon lényegét az ingatlanokra vonatkozó közönséges tulajdon lényegével azonosítaná. Mert igaz ugyan, hogy a bányatulajdon fogalmát az annak tartalmához tartozó egyes jogosítványokból,; vagyis a bányatulajdonos részére biztosított I jogkört meghatározó rendelkezésekből kell megszerkeszteni s I az is igaz, hogy a bányamivelési engedély alapján a bányatulaj| donos jogkörébe csakis oly jogosultságok vannak utalva, melyek nem mennek tul a bányamivelési jog fogalmán: mindamellett szükséges, hogy a törvénynek az egyes jogosítványokat meghatározó intézkedései és a bányatulajdon tárgyi minősítésére vonatkozó rendelkezései közt se legyen eltérés. Már pedig ha a törvény ugy tüntetné fel a bányatulajdonost megillető jogokat (bányatulajdon), hogy azok ingatlan dolgot képeznek, olyat mondana, a mi nemcsak természetileg valótlan, de jogászilag is inkorrekt. A törvény azért ruházza fel a tulajdonképeni bányavagyont az ingatlan jellegével, hogy a bányászat hitelét szilárd alapra fektesse, ezzel azonban a bányatulajdon nem válik ingatlan dologgá. A bányavagyon immobilitása csak fikción alapul, mely a bányatulajdonra az ingatlanok tekintetében fennálló jogszabályok alkalmazhatóságát biztosítja, a nélkül, hogy a bányavagyon egyes alkotó részeit tényleg átalakítaná. A bűnjeleknek a rendőrség által történt lefoglalása elleni jogorvoslat kérdéséhez. Irta : EISERTH ISTVÁN lőcsei kir. ügyész. A «Büntető Jog Tára» XXXIII-ik számában (33. lap) egy j rövidke érdekes esetet olvastunk, a melyet a cikk irója a követ! kezőkben adja elő: Még érdekesebben elmélkedik e kérdésről Dürckheim, kinek theoriája egészen uj s abban áll, hogy a bün a társadalmi életben egy teljesen normális tünet s egyáltalán nem beteges jelenség, aza z nemcsak kikerülhetetlen, habár sajnálatraméltó, de a közegészség tényezője, az egészséges társadalomnak integráló alkatrésze, még akkor is ha szaporodik, mint napjainkban például a jelenkori Franciaországban, hol ötven év alatt megháromszorozódott. Ezt a theoriát Térde nem tartja épen újnak. (') maga volt az, ki már 10—12 év előtt Polettinek egy hasonló axiómáját cáfolta meg, habár ez nem következtetett mint Dürckheim arra hogy a bün szükséges, mert a társadalmi élet alapföltételeiből foly, sőt épen azért hasznos is. De azt ő is állította, hogy ha akkor, mikor a eriminalis tények megkétszereződtek, sőt háromszorozódtak, az ipari és gazdasági jólét megnégyszereződött, sőt ötszöröződött, akkor a criminalitásnak ez az absolut emelkedése annyit jelent, mint relatív csökkenést, a mi pedig egyedül lényeges. E szerint a sorok közt nála is olvasható volt, hogy a két haladvány tényleges összetalálkozása, t. i. a káros vagy ártalmas haladványé és a munkás haladványé nem véletlen és sajnálatos, hanem elkerülhetetlen s azt mutatja, hogy bűntett az munka: bűntett és lángelme, ugyanazon eredetből veszik forrásaikat. Messzebb megy ennél Dürckheim, ki nyíltan fölállítja a problémát, hogy t. i. igaz-e, hogy a bűntett hasznos mint szerencsétlenség s hogy kiirtása ép oly kevéssé kívánatos mint lehetséges s erre a kérdésre nem habozik igennel válaszolni. Annál különösebb, hogy dacára ennek Dürckheim alaposnak mondja a bün iránti utálatot és ellenszenvet, mivel a bün nem önmagától, hanem önmaga ellenére eszközöl jót. De ha be van bizonyítva, hogy jót eszközöl, habár akarata ellenére is, igazolva van-e az, hogy ennek dacára is nem jutalomban, de feddésben részesítjük ? Igen érdekes, hogyan jut Dürckheim ahhoz a furcsa theoriához. Azon a felfogáson alapszik ez, melylyel a társadalmi világ normális és peccologiai jelenségei felől bir. Mivel azt látja, hogy az élő világban a betegség és épség meghatározása igen bonyolult, mert a beteges állapot nem állhat sem a fájdalomban, sem az élet megrövidülésében, tekintve, hogy vannak betegségek, melyek összeférnek a hosszú élettel s viszont, p. o. a szülés, mely igen gyakran halálos, voltakép a legnormalisabb tünet s ebből azt következteti, hogy egészséges csak az lehet, a mi normális, rendes s minden ettől eltérő jelenség beteges jelenség. Ugy de sehol sem láttak még társadalmat bizonyos contingense nélkül a bűnöknek, minélfogva a bün általános, tehát normális is. Tény, hogy a bűntett, mint sociologiai kérdés s a bűntettes, mint anthropologiai kérdés összehasonlító tanulmánya egy fontos pontot, bizonyos antagonismust állapit meg az egyén és a társadalom között, melynek eredménve a bűntett. De melyik oldalon áll a bűntett ? ez a bökkenő. Ep ugy felróható az egyénnek, mint a társadalomnak. Ep ugy jelentheti az összesség káros hatását az egyesre, mint az egyes káros hatását az összességre. Leggyakoribb esetben mindkettőt egyformán terheli. Ebből aztán kettős felelősség származik, a bűntettesé és a társadalomé, tekintve, hogy a bűntett aetiologiájában egy egyéni és egy társadalmi factor közreműködése vehető fel joggal. A klassikus iskolára nézve ez a társadalmi factor alig jő számításba; seramij esetre sem képez legalább önálló elvet, legföljebb a törvényt j alkalmazó biróra van bízva méltánylása s ez mindenesetre nagy hézag. Büntető törvénykezésünk mai állásának tarthatatlanságát eléggé mutatja már maga a korlátolt felelősség föltételezése is. A felől nem lehet kétség, hogy az ember vagy felelős vagy nem I az. Mint Feré kimondta, mily meglepő akkor, mikor egyetlen biológus sem tud tényeket felhozni a szabad akarat létezése mel-