A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 21. szám - A szokás törvényrontó ereje

A JOG 165 értelmében szükséges bizonyítványok kibocsátására hivatott hatóságok: 1. Belgium honosaira nézve a belga követség; 2. Bulgáriában az orthodox vallás követőire nézve az egyházmegyei (püspöki) hatóságok, a többi vallás követőire nézve pedig az illető felekezetek egyházi hatóságai; 3. Olaszországban az állami anyakönyvvezetők; 4. Portugáliában a katholikus honosokra nézve a katholikus lelkész, a nem katholikusokra nézve az állami anyakönyvvezető (^Adm nistrador de Concello); 5. Spanyolországban nincsenek ilyen hatóságok; 6. Svéd- és Norvégországban, még pedig: a) Svédországban e kérdés kifejezetten szabályozva nincsen, de a svéd kir. igazságügyministerium késznek nyilatkozott felvilágosításokat adni arról, vájjon egyes esetekben a svéd törvény szerint torog-e fenn házassági akadály; b) Norvégországban a szóban forgó bizonyítványok kiállítására a norvég igazságügyi és rendőri ministerium van hivatva; 7. Szerbiában a házasuló plébánosa, a ki ugy jár el, mintha a házasuló Szerbiának egy másik plébánosa előtt kívánna házasságot kötni.» A szokás törvényrontó ereje. Irta: Dr. ANGYAL PÁL Pécsett. A magyar magánjog forrásait tárgyazó tan egyik legkritikusabb, legfontosabb, de egyszersmind legérdekesebb kérdése : hogy mily viszonyban van az egyforma tettekben megnyilatkozó szokás deklarálta jogszabály a törvényhozó tekintélye emanációját képező per concepta verba létre jött jogszabálylyal. Werbőcy Tripartitumában azt mondja, hogy: «Consuetudo autem triplicem habét virtutem.. . . interpretativam. . . . obrogatoriam. . . imitativam* (Tr. prol. tit. 12. §. 3. 4. 5.). Mellőzve a szokásnak törvénymagyarázó és türvénypótló erejét, mely vita tárgyát alig képezheti : a szokásnak törvényrontó erejét tesszük vizsgálódásunk tárgyává, de csakis magánjogi szempontból, különös tekintettel a magyar magánjogra. Kiváló tekintélylyel biró jogtudósaink számos kitűnősége, mint Frank Ignác, Dósa Elek, Geörch Illés, dr. Wencel Gusztáv, Suhajda János, Zlinszky Imre tagadásba veszik a szokásnak törvényrontó erejét, egyértelmüleg veszélyesnek deklarálják azt a tant, a mely szerint a törvénynyel ellenkező szokás alkotta jogszabály annak egyes szabványait hatályon kivül helyezi. E kérdés körül tett beható tanulmányozásaim mindazonáltal azon meggyőződést keltették fel bennem, hogy a szokás erejére nézve egyenrangú jogalkotó tényező a törvénynyel, tehát, hogy a mint a későbbi törvény derogál az előbb keletkezett szokásjogi szabálynak, ép ugy lerontja, hatályon kivül helyezi az utóbb létrejött szokásjogi szabály az előbb sanctionált törvénynek e szokásjogi szabálylyal ellenkező tételét. Miben különbözik ugyanis a szokásjog a törvénytől? Csakis a nyilatkozás formájában ; ugy a törvénynek, mint a szokásnak alapját a nép akarata, annak jogi közmegyőződése képezi ; mind a kettő a nép jogérzetének corporativ megjelenése ; a kötelező erőt ugy egyiknek, mint a másiknak eszmeileg a materialis közmegyőződés adja meg : egy jogállamban ugyanis minden positiv jognak forrása csakis a nép jogérzete lehet. Cjuantitative tehát miben sem különbözik a törvényi jog a szokásjogtól, a különbség egyedül qualitativ : a törvény kifejezetten, per concepta verba egyenesen rendeli a jogot, hozzák pedig azok,- kikbe a nép bizalmát helyezte, hogy a jogszabályokat ugy deklarálják, a mint azt a nép jogérzete, közmeggyó'zó'dése megkívánja ; s hogy a törvényhozók e mondatum szerint alkotják a törvényeket, azt kétségbe vonnunk nem szabad, nem szabad tehát abban sem kételkednünk, hogy a kihirdetett törvény megegyezik-e a nép materiális közmeggyőződésével avagy nemi azt el kell fogadnunk formájánál fogva. A szokás ellenben nem kifejezetten alkotja a jogszabályt, hanem észrevétlenül, akaratlanul, hallgatólagosan, mintegy constatálja, hogy a nép jogérzete, meggyőződése szerint ez vagy amaz objectiv jogszabály. De ha elismerjük, hogy a közvetett akarat, a törvény jogalkotó erővel bir, ha concedáljuk, hogy a közvetett akarat rendelte szabály : jogszabály, ha e jogszabály kötelező erejét nem vesszük tagadásba, akkor — ha következetesek akarunk maradni -- nem szabad a közvetlenül cselekményekben megnyilatkozó akaratnak, meggyőződésnek, jogérzetnek szülöttétől : a szokástól a kötelező hatalmat elvitatni, akkor el kell ismernünk, hogy a szokás által létrejött jogszabály ép oly töredéke, darabja a tárgyi jognak, mint az, melyet a törvény constituál. Hogy hazai jogunk a szokás jogalkotó erejét elismeri, azt hiszem, senki kétségbe nem vonja, hisz már Werbőcy mondja, hogy : Omne enim jus legibus et moribus. . . constat (Tr. prol. tit 2. §. l.j. A fentebbiekből kétségtelen, hogy a szokás ép oly önálló, souverain jogforrás, mint a törvény, az általuk alkotott jogszabályok kötelező erőben egymástól miben sem különböznek. Az egyenlő erejű jogszabályokra pedig áll a római jog elve, mely szerint : Lex posterior derogat priori, értvén lex alatt általában a tárgyi jogot ; kimondja tehét implicite a római jog, hogy a későbbi objectiv jog szokás alakjában derogativ erővel bir az előbb keletkezett tárgyilagos joggal szemben, habár ez törvény alakjában nyilvánult. A külföld jogtudósainak nagy száma sikra száll e nézet mellett, igy B e c k e r az 1864. évi német jogászgyülésen határozottan azon véleményen volt, hogy a szokásnak ne csupán magyarázó és pótló, hanem rontó erő is tulajdonittassék; Windscheid azt állítja, hogy a törvény egy jövőben keletkezhető szokási jogtól ép oly kevéssé vonhatja meg az érvényt és hatályt, mint a jövendőbeli törvénytől ; hasonló véleményben van S t u r m : Der Kampf des Gesetzes mit der Gewohnheit cimü müvében, továbbá Wáchter, Puchta, Savignystb. Hazai jogunk is csak a fentebb kifejtett tételre enged következtetni. Régi jogunk büszkesége : Werbőcy Tripartituma igen világosan szól Prológusának ll-ik titulusában, midőn ennek 4. §-a alatt azt mondja, hogy : «Secundo, habét virtutem obrogatoriam, (|uia derogat legi quando est contra legem.* Dr. Wencel Gusztáv «A magyar és erdélyi magánjog rendszere* cimü müve ez elvi kijelentésre igy szól: «Werbó'cy tana tulajdonképen csak a XVI. század európai jogtudomány doctrinár felfogását tükrözi le, mely egyrészről még egészen Justinián császár római jogkönyveinek bilincsei által volt megkötve; másrészről a római és kánoni (császári és pápai) jog ellentétében a szokás fogalmát hazai jogunknak (municipalis nostra consuetudo) értelmezte. Ezen felfogás szerint t. i. midőn hazai jogunk és a római jog bizonyos kérdésekre nézve különböző elveket vagy tételeket tartalmaznak, nem szenved kétséget, hogy a római jog, mely kötelező törvény erejével nálunk fel nem volt ruházva soha, különben sem jöhetvén alkalmazásba, hazai jogunkat kell követni. De erről nincs itt szó, s e helyen a szokást nem mint a római jog, hanem mint a hazai irott jog ellentétét értelmezzük* (i. m. I. köt. 57. 1.). Azt mondja tehát Wencel és utánna számosan, hogy Werbőci consuetudo alatt a hazai tárgyilagos jogot értette, s midőn ennek derogativ erőt imputál, a hazai jog védelmét célozza a római illetve kánonjogi receptióval szemben. E határozottan téves felfogás onnét vette eredetét, hogy Werbőcy Tripartitumának második részében a 6-ik titulus alatt arra a kérdésre, hogy a mi jogunk mily forrásokból származik, igy felel : Sciendum secundo, quod, quamquam omnia fere jura regni hujus, originaliter ex pontificii casaereique juris fontibus progressum habeant: municipalis tamen haec nostra consuetudo, qua in iudiciis modo generaliter utimur, ex tribus fundamentis constat §. 1. primo ex constitulionibus et decretis publicis, §. 2. Secundo autem, ex principum privilegiis, §. 3. Tertio vero ex judicum ordinariorum regni sententiis*. Itt e deseriptióban a municipalis nostra consuetudo alatt W e r b ő c y csakugyan a hazai tárgyilagos jogot érti ; ebből kövttkeztetve állítja azután Wencel, hogy Werbőcy a Prológusban is a hazai objectiv jogról szól szemben a római és kánonjogga), és voltaképen annak tulajdonit ezek ellenében derogativ erőt. Itt a tévedés gyökere. Wencel álláspontja tévességének felderítésére idézem a Prológus 12-ik titulusának 2. §-át : ...... quando praecedit consuetudo, et sequitur lex generális, tollit consuetudinem praecedentem, . . . quando lex praecedit, deinde sequitur consuetudo contraria legi, tollit legem praecedentem. Quod intellige : quando est consuetudo generális inducta a populo, qui potest legem et consuetudinem generalem inducere.* Látjuk, hogy mily éles különbséget tesz Werbőcy a lex és consuetudo között: lex alatt érti a nép közreműködésével létrejött magyar törvényt, consuetudo generális alatt pedig ugyancsak a nép egyforma cselekvései nyomán kifejlődött magyar szokásjogot. Hogy lex alatt csakugyan a magyar törvényt érti Werbőcy és nem a római, illetve kánonjogot, mivel sem igazolható inkább, mint a Tripartitum II. részének 3-ik titulusa alatt mondottakkal, a hol kifejti Werbőcy, hogy 1 e x-et ki hozhat? : a király az országgyűléssel; de azt, hogy a lex forrása a római vagy kánonjog lenne, egy szóval sem emliti. A grammatikai interpretatio is a mi felfogásunkat erősiti : consuetudo nostra municipalis egy generális terminus technikus, értendő alatta az akkori egész magánjog ; és ez elnevezés igen jellemző, mert az akkori magyar magánjog jórészt egészen szokásjogon alapult, itt-ott van csak egy törvény, privilégium stb., mely magánjogi szabályt tartalmaz; consuetudo generális, illetve egyszerűen c o n s u e t u d o alatt pedig megkülönböztetésül a fentebbi technikus terminustól a szokásjogot, illetve a szokást, mint jogalkotó tényezőt kell értenünk, tehát azzal ajelentménynyel, a minőt a szokásnak ma is tulajdonítunk. Mindezekből helyes logikával csakis az következik, hogy a 1 lármaskünyv, midőn a szokás derogativ erejéről szól, lex alatt egyedül a magyar törvényt érti, tehát, hogy a magyar jogászok elseje: Werbőcy erő tekintetében a két jogalkotó tényezővel szemben a paritás elvét teszi magáévá és a helyes jogérzetnek megfelelően azt allegálja, hogy a mint az utóbbi törvény lerontja az előbbi szokás alkotta szabályt, ép ugy hatályon kivül helyezi a szokás az ellenkező régebbi törvényt. Azok, kik a szokás törvényrontó erejét tagadásba veszik, álláspontjuk támogatására még egyéb okokkal is argumentálnak, igy Frank a «Közigazság törvénye Magyarhonban* cimü munkájában e controvers kérdésre azt mondja, hogy, «ismételt sérelmekből, törvénytelen és igazságot gázoló tettekből törvényszerű szokás támadjon, ez valóban veszedelmes állítás volna, mely a törvények tekintetét egészen megszüntetné, a közigazságot vég-