A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 12. szám - A védelem joga - Észrevételek a polgári perrendtartásról készült törvényjavaslat tervezetére. Okiratok [9. r.]

A JOG 93 A lakbérleti szabályok 38. §-ában felsorolt három esetek közül ezen harmadiknak rációját szerény munkánk (Be r é ny iGraber: Lakbérleti jog és eljárás), a most kifejtett irányban a 87. §-nál ismerteti ti. m. 120 lap), bár ép oly kevéssé szorul magyarázatra mint azon eset, mely a nyilatkozás hiányában követendő eljárást szabja meg. Végezetül pedig nem hagyható figyelmen kivül, hogy a társadalomban meggyökerezett fogalmak szerint csak jogos kérdésre kötelező a válaszadás. Ha a felmondó félnek nincs igaza inem volt joga felmondani), nem fog a nyilatkozás hiánya miatt a bíróságokhoz fordulni, ha pedig a felmondást szenvedő makacsságból vagy illetlenségből nem nyugtatja meg a vele szerződéses viszonyban álló felet, viselje a per következményeit. És inkább legyen száz per, mint száz bizonytalan jogviszony, a miből utóbb úgyis per keletkezik, de az ilyen per aztán a feleknek is, a bíróságnak is sokkal keservesebb. A védelem joga. Irta : NEUMANN LAJOS, szegedi kir. járásbirósági aljegyző. A napilapok révén is ismeretessé lett a szegedi kir. ítélőtáblának egy concrét esetben hozott határozata, melylyel egy gyilkossággal vádolt egyén bünpörében hivatalból védőül kirendelt szegedi ügyvédet a védelemtől elmozdította, dacára annak, hogy az ügyvédet védence is védőjéül vallotta s pedig azért, mert igazoltnak találta, hogy az ügyvéd védencét — ki a vizsgálat során beismerő vallomást tett, — a végtárgyalás napján s ennek kezdete előtt lényegileg arra tanította ki, hogy vallomását megváltoztassa és vonja vissza. Ezen esetből kifolyólag a szegedi ügyvédi kar egy értekezletéből az igazságügyministerhez felirt; a kir. tábla fentebb vázolt határozatát a védelem szabadsága ellen intézett merényletnek tartván. A szóban forgó kérdés, mely fontos érdekeket érint, ugy a jogkereső közönséget, mint a védői hivatást közelről érdekli, — i.egérdemli, hogy szóvá tétessék — a magam részéről annak az álláspontnak igazolását kisértvén meg, mely a helybeli kir. tábla idéztem határozatát teljesen correctnek s kifogástalannak találja. Előre bocsátom, hogy a kir. Táblának az ügyvédet a védelemtől elmozdító határozatában retrográd irányzatot felismerni akarni: bizonyára téves, mert a magyar bírói testület aligha szorul oly irányban védelemre, mintha a haladás s a mindinkább terjedő liberalismus éltető eszméivel ellentétbe helyezkedni akarna. Ily törekvés hiu volna s mint vád annál jogosulatlanabb, ha figyelembe vesszük, hogy éppen az uj bűnvádi perrendtartásnak küszöbén vagyunk, mely törvényről communis opinio, hogy szakítva a formalismus merev hagyományaival — az egyéni szabadság számos garantiáját tartalmazza, különösen a vádlott védelme érdekében. A kérdés azon fordul meg, szabad-e az ügyvédnek, mint védőnek azt a védencét, ki a bűncselekmény elkövetésére nézve teljes beismerésben van, — arra tanítani ki, hogy vallomását vonja vissza: Mert ha e kérdés nemleges értelemben döntetik el, ugy világos, hogy a szegedi kir. Ítélőtáblának az a határozata, mely az ekként cselekvő ügyvédet védői tisztétől elmozdította — jogsérelmet nem tartalmazhat s nem képezhet, «merényletet» sem a közszabadság, sem a védelem szabadsága ellen. A büntető jogszolgáltatás az államhatalom részéről merőben közjogi functió. Midőn az állam büntető hatalmát gyakorolja, a közérdekért cselekszik, azért a közérdekért, melynek minden magánérdek alárendelendő. A büntető államjogot, igazságot szolgáltató közegei közjogi functiót végeznek, — functionariusai a vád, a védelem, a bíróság. Az ügyvéd tehát, mint a bűncselekmény elkövetésével vádolt egyén védője, nemcsak ügyvédje védencének, hanem az állam büntető hatalmának egyik — közjogi állású tisztviselője, kinek állása — éppen imént jeleztem minőségénél fogva — lényegesen külömbözik a magánjogi igények érvényesítésében eljáró 'megbízott ügyvédétől. Utóbbi, ügyfele magánjogi érdekeit tartja szem előtt, — a vádlott védője azonban a közérdeknek is áll szolgálatában. Tény ugyanis, hogy a büntető igazságszolgáltatásnak egyik eminens célja a tettes bűncselekményének hatályos megtorlása, mert a ki bűncselekményt követett el, az a közérdek ellen vétett. A megsértett jogrend helyreállítása követeli, és nemcsak a vádnak, a bíróságnak, hanem a védőnek is kiváló hivatását képezi az, hogy a bűnös tetteért büntetését elvegye. Ám mondható-e, hogy a védő elősegíti s közreműködik arra, miszerint a büntevő jogellenes cselekménye a törvényes retributióban részesüljön, — ha a vizsgálat során a végtárgyalás megtartásáig beismerésben lévő védencét arra tanitja ki, hogy beismerő vallomását szivja vissza ? Határozottan nem. Sőt tovább megyek; az az ügyvéd, ki tekként selekszik, — védői hivatásával egyenesen visszaél, a büntető állam nagyfontosságú érdekeinek érvényesülését meghiusítja, eljárása az ügyvédi tisztességbe ütközik. Az ügyvédi rendtartás 68. §-a értelmében fegyelmi vétséget követ el az ügyvéd, ha a) hivatása szerinti kötelességeit, stb. stb. megszegi; b) ha magaviselete által az ügyvédi kar tekintélyét s becsületét sérti, s ez által tiszteletre s bizalomra méltatlanná válik. A kifejtettekből szerény felfogásom szerint nem szenved kétséget, hogy azon ügyvéd, ki ugy cselekszik, miként azt neki a szegedi kir. Ítélőtábla imputálja — hivatása ellen vet; s ha hozzáveszem még, hogy a hivatkozott 1874. 34. t.-c. 47. §-a értelmében a közbenjárást vagy képviseletet az ügyvéd megtagadni köteles oly ügyben, mely meggyőződése vagy a fel kijelentett s z á n dé k a szerint mások jogainak kijátszását célozza, — akkor tisztán kell, hogy álljon minden józanul s becsületesen gondolkozó ember előtt az, hogy a védő, mint ebbeli minőségében az állami igazságszolgáltatás egyik letéteményese nincs jogosítva — ezt erkölcsi tisztaságának csorbítása relkul tennie nem szabad — védettjét arra oktatni, hogy ez a büntető ügyben tett beismerését vonja vissza. . Az anyagi igazságnak kiderítése a védelemnek is kivalo feladata, de utóbbi éppen nem cselekszik annak érdekében akkor, midőn ily eljárásával az igazság kiderítésének gátat vet, s azt meghiúsítani törekszik. Áll pedig ez annál inkább, ha tekintetbe vétetik, hogy az ekként cselekvő védő még büntető törvénykönyvünk rendelkezéseivel is coliisióba jut. A Btkv 374. §-a ugyanis bűnpártolás miatt büntetni rendeli azt, «a ki valamely bűntett vagy vétség tettesének vagy részesének segítséget nyújt arra, hogy a hatóság üldözése elől meneküljön, a büntető eljárás sikerét meghiúsítsa, vagy büntetlenül maradjon» stb. stb. E törvényszakasz az ügyvédet sem veszi ki s így nyilvánvaló, hogy a bíróságnak nemcsak joga, de parancsoló kötelessége minden oly esetben, midőn a védelem részéről a vázolt törekvésnek jelenségeit észleli — a védőnek - legyen az hivatalból kirendelve, vagy a fél által megbízva, — elmozdítása. Észrevételek a polgári perrendtartásról készült törvényjavaslat tervezetére.*) Irta : POLGÁR JÓZSEF, pestvidéki tszéki biró. X. Fejezet. Okiratok. 322. §. Teljesen egyetértünk a tervezet azon álláspontjával, mely az ellenbizonyítást a közokirattal szemben is megengedi; mert nem vonható kétségbe — a mint az a gyakorlatban is észleltetett, — hogy a közhitelességü személy is tévedhet, a felek akaratának helytelen magyarázatot adhat, sőt az okirat kiállítása és felvétele körül is foroghat fenn oly szabálytalanság, a mely annak hitelességét megingatja. Helyesen mondja tehát a tervezet indokolása, hogy sok esetben az ellenbizonyítás kizárása az anyagi igazságot sérti, sőt tovább lehet menni. Magánjogunk nem tevén különbséget a közés magánokiratok között akkor, a midőn követendő elvül állította fel azt, hogy az okiratokban foglalt jogügyletek is, ha menthető tévedés, vagy oly körülmények és cselekmények forogtak fenn annak megkötése alkalmával, a melyek által a szabad akarat nyilvánítása korlátolva lett, — érvénytelennek tekintendők, — helyesnek kell elfogadnunk azon jogi álláspontot is, mely a közokiratban foglalt jogügyletek érvényességél is ez alapon megtámadhatónak tartja, feltéve, hogy az érvénytelenítésre alkalmas cselekmények a közokirat kiállítását közvetlenül megelőzőleg lettek elkövetve. A tervezetben contemplált bizonyítási jogszabály tehát a jogelvekkel nem jön összeütközésbe. De viszont akkor, a midőn a törvény az ellenbizonyítást megengedi, nem térhetünk ki azon aggály elől, hátha a peres felek a törvénv ezen helyes intézkedését egyes előfordulható esetekben a per késleltetésére fogják felhasználni. Hogy pedig ez legalább büntetlenül meg ne történhessék és a felek attól elriasztassanak, helyénlevőnek találjuk itt is a pénzbüntetés alkalmazásba vételét, a mennyiben megállapítható, hogy a fél az ellenbizonyítást teljesen alaptalanul, tehát a per késleltetése miatt vette alkalmazásba. 323—325. §§. A magánokiratok alakszerűségét illetőleg a tervezet elejti az 1868. évi LIV. t.-cikk 168. §-ának azon intézkedését, hogy a tanuk azon esetben, ha a kiállító az okirat nyelvét nem érti, az okiraton magán tanúsítsák, miszerint az okirat tartalmát ismerik, és azt a kiállítónak az általa értett nyelven megmagyarázták. Kétségtelenül igaz, hogy ez az üres formaság semminemű biztosítékot nem nyújt, mert ezen záradékot akkor is reá lehet vezetni az okiratra, ha az abban tanúsítottak valóságban meg nem töi téntek. Azt azonban ismét nem lehet elvitatni, hogy nagy azon visszaélések száma, melyek az okiratok kiállítása alkalmával oly egyének ellen követtetnek el, a kik se írni, se olvasni nem tudnak, vagy az okirat nyelvét nem értik. A biró a 323. §-ban körülirt alakban kiállított magánokiratnak teljes bizonyító erőt kénytelen tulajdonítani arra nézve, hogy *) Előző cikkek 1897. évi 1., 3., 4., 5 , 6., 8., 9., 11. sz.