A Jog, 1896 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1896 / 51. szám - Az örökösödési eljárás köréből

373 nem lévén kilátás teljes sikerre, a protestáns felekezetek alapitványainak összeirását mellőzték. így az iskolai alapítványok összeírása se teljes. A népiskolai alapítványokra vonatkozólag az 1868. 38. törvénycikk 38—41 §-ai, a középiskolákra vonatkozólag az 1883. 30. törvénycikk 48. §-a intézkedik, csakhogy az utóbbiakra vonatkozólag a felügyelet szintén nem teljes, mert a felekezeti iskolák alapitványai nincsenek törzskönyvezve. Amire az alapítványok bejelentésének kötelezettsége elhanyagoltatott s azok összeírása az ujabb időben meg se kiséreltetett; épp így hatályát vesztette a katolikus alapítványok nyilvántartása s leghiányosabb az egyházi célú alapítványok törzskönyve, mert csak azoknak az egyházaknak, papneveldéknek stb. állapotáról vezettetik nyilvántartás amelyek állami segélyben részesülnek. A felolvasó azután a belügyminisztérium hatáskörébe eső világi alapítványokról szól..A többi minisztériumokra nézve pedig csak amaz alapítványokról tudunk, melyek a törvényhozás vagy az állami számvevőszék ellenőrzése alatt állanak, mig nagy számmal vannak olyanok is, melyek ez utóbbinak ellenőrzése alatt sem állanak. Ezeknek kimutatása iránt az országgyűlés 1890. január 9-én tartott ülésében határozati javaslatot terjesztettek be s ennek tolytán a tárgyalások már is folynak. Megemlíti e történelmi rész kiegészítéséül, hogy a közalapítványod kir. ügy igazgatósága 1869-ben javaslatot tett a kultuszminiszternek, hogy a feltételes alapítványok dolgában nyomozást indítsanak s azokat összeírják. Mivel azonban általános rendezés nélkül nem lehetett eredményt várni, az iratokat félretették s csak egy általános jellegű felhívást bocsátottak ki 1870-ben. Dárday mindezekből azt a következtetést vonja le, hogy az összes alapítványok kétségtelenül az állam felügyeleti joga alá tartoznak. De egyúttal azt is, hogy az állam e jogköre teljesen sohasem gyakoroltatott, vagyis a törvények nem lettek végrehajtva. E részben a 1 egnagyobb rendszertelenség uralkodik, s mig a kormánytól kezelt alapítványok iránt az állami számvevőszék ellenőrzése nincs biztosítva, másfelől amaz alapítványokról, amelyeket a községek és hitfelekezetek kezelnek, még tudomással sem birnak. A katolikus egyházaktól s pedig majdnem kizárólag a káptalanok utján kezelt és óriási értéket képviselő alapítványokról sem a kormánynak, sem a nyilvánosságnak nincs tudomása. Ennek okát Dárday az egyházak hierarkikus szervezetében s az erdélyi katolikus státus kivételével, az autonómia teljes hiányában találja. A kezelés ellenőrzését az autonómia rég vajúdó kérdésének megoldása hathatósan előmozdítaná s ezzel elkerülhető lenne, hogy az alapítványok, a múlhatatlanul szükséges nyilvántartás s a legfőbb felügyeleti jogkörből kifolyó ellenőrzésen tul, a polgári hatóságok tárgyalási körébe vonassék. A protestáns alapítványok kezelése e felekezeteknek autonóm szervezete folytán legalább a nyilvánosság garanciáját élvezi. Beszél ezután a görög-keleti szerb, a görög-keleti román s a zsidó hitfelekezet alapitványairól, majd kijelenti, hogy törvényt kellene alkotni, anélkül azonban, hogy különbséget tegyünk a világi kezelés és az egyházi célú alapítványok között. Elégséges az oly törvény, amely a kezelés módozataira ki sem terjeszkedve, csupán a régibb alapítványok összeirását, az ujabbak bejelentését, valamennyinek kormányi jóváhagyását s az alapítványok állandó nyilvántartását rendelné el és szabályozná. Felolvas egy javaslatot, amelyet annak idején Bonc Ferenc készített s ugyan-e körben mozog. Egy ily törvénynél nem lehet akadály az a még mindig nyílt kérdés sem, hogy például a vallás-és tanulmány-alapra nézve kit illet meg a tulajdonjog, nem érintetnék a jelenleg folyamatban levő kérdésnek megoldása sem, hogy a kormánytól kezelt alapok és alapítványok közül melyek vonandók számvevőszéki ellenőrzés alá s mennyiben kellene ezek tekintetében az 1848. III. törvénycikk 4. és 6. §-ai alapján a parlamenti ellenőrzésnek tért engedni. Ezekkel megadta a 4-ik kérdésre is a feleletet s egyedül ez uton véli elérhetőnek, hogy az összes egyházi és világi alapítványokra az állam felügyeleti joga kiterjedjen. A nagyszámú hallgatóság zajosan megéljenezte az előadást, amelyhez első sorban Va v rik Béla curiai tanácselnök szólt hozzá. Azután E m m e r Kornél országgyűlési képviselő utalt arra, hogy mennyire felizgatták az utolsó időkben a népet, azért a kérdést, amely bizonyos körök nervozitását csak fokozná, a napirendről annak dacára is levenni indítványozza, hogy itt semmi más nem történt, mint egy kérdésnek egy tudós társaságban való megvitatása. Bár az előadó kijelentette, hogy fejtegetései egyáltalán nem képeznek valamely kezdeményező lépést a kormány részéről, szeretné, ha a vita befejezést nyerne a mai napon, nehogy az valami nyugtalanságra szolgáljon alkalmul. Csorba Ferenc a tárgyalás mellett szól. A teljes ülés elhatározta, hogy a tárgyalást folytatni fogják. A budapesti kamara rendkívüli közgyűlést tartott f. hó 13-án. A kamara ügyésze, dr. Liedemann Károly elhunyta folytán uj ügyész választása vált szükségessé. A közgyűlésen Győry Elek orsz. képviselő elnökölt. Mielőtt a választás kezdetét vette, az elnök indítványozta, hogy a kamara szavazzon meg a volt ügyész özvegyének évi ezer forint nyugdijat, dr. Krá lik Lajos előterjesztette, hogy ez összegből a kamarát csak kétszáz forint fogná terhelni, mert a többit fedezi a gyűjtött tizennyolcezer forintnak kamata. A közgyűlés dr. Győrffy Gyula és mások felszólalása után Liedemannénak a nyugdijat egyhangúlag megszavazta. Erre kezdetét vette az uj ügyész választásának aktusa és a nagyszámmal megjelent tagok egymásután adták le szavazataikat a három jelöltre : dr. Pollák Illés. dr. Pa rali Ferenc és dr. Sik Sándor ügyvédekre. Abban történt megállapodás, hogy a szavazást csak szerdán délben fejezik be. A f. hó 16-án folytatólag tartott ülésen kihirdették a választás eredményét, mely szerint heves tusa után Pollák Illés míg lett választva ügyésznek. Esküdtszéki tárgyalások délután. Zsitvay Leónak, a budapesti kir. törvényszék elnökének az a terve, hogy a sajtóesküdtszéki tárgyalások idejét, melyek ez ideig a délelőtti rendes tárgyalási időkben voltak, a délutáni órákra teszi át. E tárgyban átírt a budapesti ügyvédi kamarahoz s kiemeli, hogy a délelőtti tárgyalásokra az esküdtek vagy épen nem, vagy csak későn jelennek meg s ezt annak tulajdonítja, hogy a szokott fontos délelőtti hivatásszerű tevékenység az esküdteket visszatartja polgári kötelességüknek, az esküdtbirói tisztnek gyakorlásától. Ezért kérdést intéz a kamarához, hogy nem volna-e célszerű az esküdtszéki tárgyalásokat ugy kitűzni, hogy azok d. u. 3 órakor vegyék kezdetüket. Az ügyvédi kamara gyorsan válaszolt az átiratra s persze örömmel üdvözölte az ujitás tervét, mert az ügyvédeknek kényelmesebb, ha délelőtt rendes dolguk után járhatnak s a több figyelmet és nyugalmat érdeklő sajtótárgyaláson a délutáni órákban zavartalanul jelen lehetnének. Ez megkönnyítené az ügyvédesküdtek dolgát is, a kik mint esküdtbirák azért nem jelenhetnek meg többnyire, mert a délelőtti órákban más tárgyalásaik vannak. Az ügyvédi kamara azonban azt is kiemeli, hogy oly esetekben, a mikor kilátás van arra, hogy a tárgyalás a késő éjszakába, vagy a másik napba is benyúlik, ez az intézkedés aggályos, mert a hosszú éjjeli tárgyalás az esküdtekben, különösen a gyengébb idegzetű embereknél, a lelki éberséget és a birói hivatáshoz való türelmet nagyban csökkentené. A kamara véleménye szerint tehát a rövid tárgyalásokat áttenné délutánra, a hosszabbakat azonban meghagyná eddigi módon délelőtti 9 órára. Ausztria és külföld A belga ügyvédek helyzetéről Albert Ransac aláírással a következőket olvassuk a brüsseli Chronique-ban: Az egyetemek e héten újra elárasztották igazságügyi palotánkat egy sereg fiatal ügyvéddel. Ez talán szerencséje az özvegyeknek és árváknak, kik köztük keresik ingyenes szószólóikat, de azért mégis sajnálnunk kell egy már annyira tultömött pályának ujabb elözönlését és szánakozunk e fiatal embereken, kik idejüket másutt sokkal jobban értékesíthetnék. Nincs könnyebb, mint - megismerni azokat a segédforrásokat, melyekkel a toga lovagjai rendelkeznek. Ismerjük egyrészt az ügyek számát, mely — noha a birák óriásinak tartják — nagynak épen nem mondható és másrészt az ügyvédek számát is. E két szám elosztása által nyomban megtudjuk, hány ügy esik egy ügyvédre. Ezen amúgy is csekély hányadból pedig még le kell vonnunk azokat az ügyeket, melyek az ügyvédi kar hírességeinek jutnak, a pro Deo, vagyis ingyenes ügyeket, melyek tönkreteszik a szó mesterségét, végül a pro Justitia ügyeket, melyek csak kétségbeejtően insolvens felekel hoznak az irodákba. Ezen levonások után a csekély osztandót állítsuk szembe az ijesztően nagy osztóval, és azonnal megértjük", hogy van ügyvéd, kinek a honoráriuma az év végén nem elég, hogy belőle a szivarját megfizethesse. És még van, a ki csodálkozik, hogy a fegyelmi tanácsnak gyakran kell foglalkoznia a kevésbé lelkiismeretes Cujaciusokkal. És ez az egyszerű, mindenkinek hozzáférhető számítás nem nyitja ki annak a sok szülőnek a szemét, kik elküldik fiaikat Themis templomába, hol valami ismeretlennek kellene lennie a pénznek, és a hol sajnos, nagyon is ez, maga a kollegialitás pedig nem egyéb üres szónál. De a legborzasztóbb az ügyvédi pályán az, hogy nem engedi meg a legcsekélyebb tevékenységet sem, ha csak a felek maguktól nem találják meg az iroda ajtaját. A fiatal ügyvédnek otthon kell ülnie felvágatlan könyvei közt, várva a klienseket. Hivatása úgyszólván kényszeríti a tétlenségre, majdnem a lustaságra, lesvén, hogy a véletlen, a tudatlanok Istene, odanyújtsa neki a mentőhorgonyt, kivéve persze, ha a rokonok és ismerősök megnyitják neki azt a tövises utat, mely a szó és a jog dicsőségéhez vezet. Mert különben, ha csak egy lépést is lesz, hogy magát teljes világításba állítsa, ha a reklámhoz fordul, bármily rejtett legyen is az, a kartársak csakhamar capitis diminutióval sújtják, sőt talán az ügyvédek padjáról a vádlottakéra utasítják. Régente azt mondták «az ügyvédség mindenre képesít*; ma hozzáteszszük: «feltéve, hogy az ember otthagyja*. Nyilt kérdések és feleletek. Az örökösödési eljárás köréből. Az 1894. évi XVI. t.-c. 62., 63., 64.; 65. §-ai intézkednek az esetre, ha egyik vagy másik örökös nem jelenik meg a tárgyalásra, de nem intézkednek az esetre, ha a tárgyalásra senki sem jelennék meg. Minthogy az idézett t.-c. 2-dik §-ának csak ugy lehet értelme,