A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 2. szám - Nyilt kérdések és feleletek. Kihallgatható-e mindkét fél eskü alatt?

A JOG győződött volna arról, vájjon a tőzsdebér lefizetése el van-e ismerve. Másnap a nála járt pénzügyőri közeg a dohánytőzsdefizetési ivbe beletekintvén, figyelmeztette R. Dávidot, hogy a III. évnegyedre hátralékban van. D. Dávid erre kérdőre vonván kocsisát, ez azt állította gazdája előtt, hogy ő tízetett az adóhivatalban, a pénzt egy sovány szemüveges úr vette át s miután a vádlott a tőzsdebérfizetési ivet nem tudta megtalálni, a dohány bevásárlási könyvet adta át, hogy az összeget abba irják be. Miután azonban R. Dávid meggyőződött arról, hogy a befizetés a dohánybevásárlási könyvbe sincs beirva, 1892 évi július 13-án kocsisát Csaczára küldötte, hogy a történt fizetést utólag vezessék be a fizetési ivbe. K. Jakab azonban azzal jött vissza, hogy az adóhivatalban megtagadták a fizetés bevezetését. Erre R. Dávid 18!)2 jut. ló-én újból kifizette a dohánytözsdebért és a feljelentésben csatolt levelet irta az adóhivatalra címezve. A levélben azon adótisztet, a ki kocsisától a pénzt átvette, sikkasztással vádolja és az elsikkasztott összegnek megtérítésére feljelentéssel való fenyegetés mellett felhívja. Ezen bebizonyított tényállás szerint, tekintve hogy R. Dávid egy közhivatalnokról az adóhivatalra címezve s csak a hivatal főnöke által felbontható és tényleg az által felbontott zárt levélben oly tényt állított, mely annak hivatali kötelességeire vonatkozik és melynek valódisága esetére bűnvádi eljárásnak volna helye, R. Dávid rágalmazó tényt követett el a csaczai adóellenőr ellenében. És minthogy a rágalmazó tényt magában foglaló állítás mindenkor meggyalázó is, a kir. törvényszék, nyilvánosság hiányában, R. Dávid cselekményét a btk. 261. §-a alapján minősítette. Nem fogadta el a kir. tszék a kir. ügyészségnek a 200. §-ra alapitott véginditványát azért, mert az incriminált levelet, mint a sértés eszközét nem tekinti alakjánál és tartalmánál fogva alkalmas vádfeljelentésnek. K. Jakab a levél alapjáúl szolgáló rágalmazó állítást egy ember előtt, gazdája előtt tette, cselekményében tehát, miután bizonyítottnak veendő, hogy a tőzsdebért tényleg be nem fizette, szintén a btk. 261. §-ába ütköző becsületsértés vétségének a tényálladéka nyer megállapítást. A büntetés kimérésénél figyelembe vétetett enyhítő körülmény gyanánt mindkét vádlottnál a büntetlen előélet, I. rendűnél, hogy a kocsisa hazugsága által félre vezettetett s hogy mint károsodott fél indulatban cselekedett. — II. rendűnél pedig műveletlensége és anyagi helyzete, stb. A pozsonyi kir. ítélő tábla (1893. szept. 5. 430. sz. a.) a kir. törvényszék ítéletét megváltoztatja és a vádlottakat a vád terhe alól felmenti. Indokok : R. Dávid vádlott szolgájának K. Jakabnak oly kijelentése alapján fogalmazta a kir. adóhivatalnál a lefizetett tőzsdebér visszatérítését, a mely kijelentésnek a fenforgott körülmények között R. Dávid hitelt adhatott s ekként a figyelmeztetést tartalmazó levél megírása és elküldése által az becsületsértést, illetve rágalmazást nem követett el. K. Jakab vádlott pedig, a gazdája által reá bizott pénznek hová fordítása tárgyában kérdőre vonatva, saját cselekményének igazolása, illetőleg mulasztásának mentsége képpen hozta fel a valótlan állítást; állításának másokat meggyalázó tartalma tehát az önvédekezés jogán alapulván, nem képez büntetendő cselekményt stb. A m. kir. Curia (1894. évi november 22. 11,751. sz. a.) a kir. itélő tábla Ítélete megváltoztattatik s a kir. törvényszék Ítélete hagyatik helyben indokainál fogva és még azért, mert R. Dávid túl ment a jogos figyelmeztetés határán akkor, mikor a kocsisa által vitatott, de nem igazolt fizetés megtörténtét tényül állította és ennek folytán a kir. adóhivatal eljárását azzal a sértő kitétellel jellemezte, hogy nem emberes dolog egy szegény parasztot pénzétől kifosztani; továbbá mert K. Jakab vádlott irányában nem képez mentő körülményt az, hogy a maga védelméből állította a kérdés alatti fizetésnek teljesítését, mert a jogos védelem rágalmazásig nem terjed. Pénzügy. A m. kir. pénzügyi közigazgatási bíróság döntvényei. 57-ik szám. «Ha illetékköteles és illetékmentes felek közt létrejött kétoldalúiéig kötelező jogügylet után készpénzben fizetendő illetékviselését az illetéktne?ites fél szerződésileg magára vállalta, kóvetelhetö-e ez az illeték, a bélyeg és illetékek iránti fórvények és szabályok hivatalos összeállításának 95. §. 4. pontja alapján az illetékmetites féltől r» Határozat. Ha illetékköteles és illetékmentes felek közt létrejött kétoldalulag kötelező jogügylet után készpénzben fizetendő illeték viselését az illetékmentes fél szerződésileg magára vállalta : ez az illeték a bélyeg- és illetékek iránti törvények és szabályok hivatalos összeállításának 95. §. 4. pontja alapján az illetékmentes féltől követelhető. Indokok. A bélyeg- és illetékek iránti törvények és szabályok hivatalos összeállítása 95. §-ának 8. pontjában foglalt rendelkezések szerint : «a készpénzben fizetendő illetékek lerovására köteleztetnek, kétoldalulag kötelező jogügyleteknél mindkét szerződő fél egyetemlegesen, de ha az egyik fél az illeték fizetését magára vállalta, elsősorban ez, ha pedig a szerződés az illeték fizetése iránt külön megállapodást nem tartalmaz, vagyonátruházásoknál elsősorban az ingatlan tényleges birtokosa. Ezekből a rendelkezésekből mindenek előtt kitetszik, hogy kétoldalulag kötelező jogügyleteknél az illeték fizetési kötelezettség az egyetemlegesség elvén alapul, de ennek az elvnek fentartása mellett világosan meg van engedve az is, hogy a szerződő felek az illetékfizetési kötelezettség elvállalása iránt szerződésileg intézkedhetnek, illetőlege részben külön megállapodásra juthatnak. Ennek az engedménynek, mennyiben a szerződő felek azt igénybe veszik, az idézett 95. §. 4. pontja értelmében az a következése van, hogy az a fél, a ki az illeték fizetését elvállalta, első sorban köteleztetik annak lerovására, tehát arra a másik félre, a ki bár egyetemleg szintén kötelezve marad, az az előny hárul, hogy tőle a kincstár az illetéket addig nem követelheti, mig azt az elvállaló féltől beszedheti. Tehát világos, hogy maga a mondott intézkedés a felek szabadakaratára bizza annak elhatározását, hogy az illeték lerovását miként, illetve mily sorrendi kötelezettséggel óhajtják teljesíteni. Ez a megállapodás azonban tisztán magánjogi címen alapszik, mennyiben a törvényesített szabály sarkalatos elve az egyetemlegességen nyugszik. Kitetszik ebből, hogy az illetéki szabályok az idézett rendelkezések szerint ezt a magánjog cimü, tehát nem az illetéki törvények és szabályok elveiből folyó kötelezettséget elfogadják mint olyant, melyre a kincstárnak követelése érvényesítésénél tekintettel kell lenni. E részben nem tehet különbséget az a körülmény, hogy midőn illetékmentes és illetékköteles fél köt kétoldalú jogügyletet, az illetékmentes léi vállalja el az illeték fizetését: mert e tekintetben az a kifogás, hogv az illetékmentes fél részéről a fizetés elvállalása pusztán csak magánjogi kötelezettségen alapszik és így az illetéki szabályok 95. §-a 4. pontjában foglalt rendelkezések alapján ez a fél a fizetésben el nem marasztalható, jogszerűen nem érvényesíthető. Ugyanis, mint fennebb kiemeltetett, az idézett szakasz 4. pontjának rendelkezései szerint az illeték fizetési kötelezettségnek szerződésileg való megállapítása világosan meg van engedve és pedig kifejezetten a szerződő felek részére, a nélkül, hogy ez az intézkedés az illetékmentes szerződő felet kizárná annak a jogának gyakorlásából, hogy ő szemben az illetékköteles fél különbeni fizetési kötelezettségével, az illeték fizetését azzal a joghatálylyal vállalja el. hogy első sorban ő váljék a kincstár adósává. De nem is lehet a mondott 4. pontnak oly értelmet tulajdonítani, mely az általános jogelvekkel összeütközésbe jön, mert a kincstár a neki felajánlott illetékfizetési kötelezettséget a szerződő felek bármelyikével szemben jogszerűen vissza nem utasíthatja; de nem utasíthatja vissza azért sem, mert saját érdekét mozdítja elő az által, hogy a különben illetékköteles fél mellett még az illetéket elvállaló fél is szavatol az illetékért, és mert továbbá ily visszautasítás esetében a másik szerződő felet, vagvis azt. a ki különben fizetési kötelezettséggel tartozik, igazolatlan hátrány érhetné. Ezek szerint a 95. §. 4. pontjában foglalt fennebb jelzett rendelkezést akkép értelmezni nem lehet, mintha az elvállalás esetében az elsősorban való fizetési kötelezettség csak illetékköteles, nem pedig illetékmentes felekre is vonatkoznék, mert nem forog fenn jogszerű ok arra, hogy a fizetési kötelezettség elvállalása esetében az illetékmentes fél ebbeli kötelezettsége más alapon ítéltessék meg, mint az illetékköteles fél hasonló kötelezettsége. De nem lehet a mondott értelmezést azért sem elfogadni, mert akár puszta tényképen jelentkezik a fizetési kötelezettség elvállalása, akár pedig vitás kérdéssé fejlődik a pénzügyi közigazgatási eljárásban, az a fennebb kifejtettekhez képest minden körülmények között pénzügyi közigazgatási uton intézendő cl. Elintézendő pedig közigazgatási uton nemcsak azért, mert az előrebocsátottak szerint az illetéki szabályok 95. §-ának 4. pontjában foglalt rendelkezések alapján úgy a kincstár követelési joga, mint a felek érdeke teljesen megóvható, hanem azért is, mert a fizetési kötelezettség elvállalásának jogi kérdése a jelen döntvény alapjául szolgált esetekben alig választható el sikeresen az illeték mérve jogosságának kérdésétol, az utóbbi kérdésben pedig csak is a pénzügyi közigazgatási hatóságok illetékesek határozni. Ezekhez képest éppen a szerződő magán feleknek nem állhat érdekükben, hogy a szőnyegen levő kérdés a közigazgatás útjáról a polgári perbiró elé tereitessék, mert a perbíróság előforduló esetben a fizetés elvállalásának kérdésében, mint tisztán magánjogi kérdésben határozhat csak és így ő nála a fizetési kötelezettséget magára vállaló fél az illeték mérvének kérdésében jogoltalmat nem találna : de a fennebbick szerint közigazgatási úton sem kereshetvén orvoslást, ez a fél az illeték mérvére vonatkozó kifogásait egyik úton sem érvényesíthetné. Az előrebocsátottak szerint a m. kir. pénzügyminiszter által a közvetlenül lerovandó jog- és bélyegilletékek, valamint az illetékegyenérték kezelésére nézve az 1889. évi XXVIII. t.-c. 1. és 17. §§-ai alapján a kir. adóhivataloknak megállapított működési köre iránt 1889. évi jul. 13-án 436/P. M. sz. a. kiadott utasítás 89. §-ának 2. pontjában foglalt intézkedés a jelen döntvény alap ául szolgált esetekre nem alkalmazható.