A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 1. szám - A hiba a vaspálya felelőssége szempontjából

2 A JOG hasábos viták után is csak annyit mondhatott — mindig a félnek megítélt esküt tartva szem előtt —: sejtem, az uj biró ellenben — harmadrész annyi irásra, de korlátlan kritikára támaszkodva, bízvást állithathatja: tudom. Az 1868. évi LIV. t.-c. 230. §-a vajmi keveset segített ezen. Hogy mily csekély megnyugtató hatással volt a felekre a régi eskübizonyiték, mutatja az, hogy az esküvel eldöntött ítéletek közül minden másodikat megfelebbeztek ; s hogy mily kölcsönösen regulázó erő rejlik az esküvel való uj bizonyításban, arról minden argumentumnál szebben szól a felek eskü alatti kihallgatásával befejezett nem felebbezett 12 ítélet. Az élet igaz, hogy színpadhoz hasonlít, de a legtöbb ember még sem annyira színész, hogy a valót elleplezni tudja. A routinirozott biró sokszor egy-egy elejtett szóból, az arcjátékból, a hang egy-egy árnyalatából kitapasztalhatja, hányadán van s jó formán in flagranti kapván az illetőt, kurtán és sikeresen elbánhat vele. A kiemelt uj bizonyítási mód a perlekedési viszketegnek is hathatós ellenszere lesz. Menjen csak át a köztudatba, hogy a biró a legapróbb részletekig eskü alatt inquirál s hogy a múltból jól ismert szerencsepróbálgatásokat többé nem legyezgeti, sok konok perlekedő fázni fog a fórum elébe lépni, a mely ez után majd csak az u. n. jó ügyeknek nyílik meg. S ügyvédeinkről nem tehetjük fel, hogy rendszerint perútra vigyenek olyan ügyeket, a melyek egyezségi kísérletre, vagy fizetési meghagyásra valók. Azonfelül a bizonyítási eljárás rövidségét is sok esetben biztosítja. Eddigelé a perlekedő felek a tanúk egész tartalékával rendelkeztek, a végső esetben alaposan számithatva rájok. Ma ez a fogás jó részben lehetetlen. A biró hamar kiismeri, sikerrel biztat-e a tanúkihallgatás s tőle függ, hogy ezt melőzze és a perek egyik tengeri kígyóját, a huzavonát ketté vágja. Hogy ezek mellett mégis mennyire számol a gyakorlat minden képzelhető igényével az uj törvény, az világos abból, hogy 100-ik §-ában a felek megállapodására bízza, tegyen-e és melyikök esküt és fentartotta, illetve szabályozta az egyezségi esküt is. Ezek, mint kivételes modus vivendik, a biró nagy könnyűségére lehetnek. A lefolyt rövid idő alatt más irányban is szereztünk tapasztalatot ; azt, hogy a törvény 103., 101. § aiban megengedett részitélet által a pernek gyakran vége szakad, mert a részitélettel kielégített félben feltámad a lelkiismeret s követelésének tartható részét megnyervén, a dolgot nem erőlteti tovább, hanem megadással gyakorolja a lemondás és további pere letételének nemes erényét. A mit azonban előre megjövendöltünk, — nem kellett hozzá prófétai ihlet — hogy t. i. a törvény 20-ik §-ában körülirt idézés nélküli megjelenés az életben irott malaszt marad, az körülbelül már most is bizonyos. Legalább azokon a vidékeken, a melyeken az intelligens közönség kevés, egyáltalában nincs rá eset. Ez a § tehát felesleges s vele együtt felesleges a s. ü. sz. 2-ik §-a s az 1. §-nak utolsó bekezdése, melyek a bírónak előírják, hogy várni köteles a — semmire. De ha már meg van, hát csak alkalmazzák azok a szerencsésebb bíróságok, a hol arra hajlandó jó lelkű emberek még teremnek. Nem bátorkodunk ugyan apodiktikus pontossággal állítani, hogy a perek nagy csökkenése fog bekövetkezni, mert erre a lefolyt rövid idő talán még nem jogosít egészen fel, de mindenesetre alaposan számithatunk ide vonatkozó reményeink teljesülésére. S ezt a fennebb előadottakon kivül a fizetési meghagyásokról szóló 1893. évi XIX. t.-c.-nek fogjuk köszönhetni, melyet a kibékülésre nagyobb latitude-del vonzó egyezségi kísérletre idézések is előmozdítanak. De hadd beszéljen megint csak a statisztika. Az emiitett járásbíróság A. naplójába két hónap alatt 37 ügy iktattatott. Ezekből az év végéig perré alakult 14, 9-ben nem jelent meg egyik fél sem, egyezség jött létre kettőben. Mit bizonyítanak ezek a számadatok, vagy legalább is : mire következtethetni belőlük ? Arra, hogy az A. naplós ügyek a keményebb fajtájúakból valók, mert több, mint 1/s részök perré válik, de visszont arra is, hogy körülbelül Va részben a bírónak alig számbavehető dolgot adnak. Ugyanazért az egyezségre való idézést a perlekedési mánia nagyon jó levezető csatornájának kell elismernünk. Nézetünk szerint azonban mindenekfeletthelyes és célszerű a fizetési meghagyások intézmény e, ez a nagy rosta, melyen úgy hullanak keresztül az apróbb ügyek, mint a- konkoly. 567 fizetési meghagyási kérelemből csak 32 lett ellenmondással megtámadva; hogy hany fejlődik perré, azt ma még nem tudhatni, de feltehetőleg annyi, a mennyi az ellenmondás. Ha pedig a 160, meg ki nem admányozott fizetési meghagyást is vészük, úgy legfellebb még 10—15 ellenmondásra számithatunk. Már kérem 567 fizetési meghagyási ügyből 40—50 ellenmondás valójában egy csepp a tengerben, de ez a csepp keményen rácáfol ám azokra, a kik a fizetési meghagyások intézményét nem a mi viszonyainkhoz valónak tartották. Örvendetes tapasztalataink legörvendetesebbje, hogy a fizetési meghagyások intézményére szórt ócsárlások nem nyertek igazolást s hogy nem köszöntött be az a mumus, a mivel annyit ijesztgettek, hogy t. i. a kézbesítő közegek nem lesznek képesek az ezen perjogi intézményhez fűződő várakozásoknak tőlük igényelt kielégítésére. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy constatáljuk, miszerint a kézbesítések általában rendesen és szabályszerűleg eszközöltetnek. Nem oly nagy hiba, ha a tömeges kézbesítési ivekből egynehány csonkán kerül vissza. Pótolhatók. Visszaélésről éppen nincs szó, sőt úgy látszik, nagyobb buzgalommal és jóakarattal kezelik, mint a követelések érvényesitésének más. kevésbé szelid formáját. Két nagy eredmény mindenesetre elérve lett általok : a községi bíróságoktól, melyek csak kegyelemből dolgoznak, megmentik a szegény népet, az apró ügyek 9/io részét elterelvén tőlük, s szép jövedelmet hoznak az állampénztárba bélyegjövedék címén, miután általok felvirradt a krajcáros követelések behajtásának napja is, s sok kicsi sokra megy.^ A 20 frton aluli követelésekre nézve kibocsájtott fizetési meghagyások perré alakulás esetében a kir. járásbíróságok eljárását, a törvény kifejezett rendelkezése nélkül is anticipálván, a községi bíróságok teendője nagyon szűk hatáskörre szorul, a melyért bizony kár volt őket fentartani s a bíróságokkal tovább járatni a tojás-táncot az 1893. évi XVIII. t.-c. általános és az 1877. évi XXII. t.-c. különös intézkedései közt. Az 567 fizetési meghagyás iránti kérelem kivétel nélkül szóval terjesztetvén elő, a már különben is megterhelt bíróságra csaknem elviselhetlen súlyokat rak, s el kell készülve lennünk arra, hogy ennek az ostrom állapotnak 2—3 éven át nem szakad vége. S most még csak hagyján, de mi lesz, ha a fizetési meghagyások a végrehajtás stádiumába jutnak, — ki fogja győzni olyatén elintézésöket, hogy a törvény egyik célzata, a gyorsaság, hátrányt ne szenvedjen ? Módositandónak véljük ugyanazért az 1893. évi XIX. t.-c. 10-ik §-át akkép, hogy a fizetési meghagyási ügyekben a szóbeli végrehajtási kérelmekről jegyzőkönyvek csak visszaútasitás esetében veendők fel. Rámutattunk ezekben az uj törvény fény- és árnyoldalaira. Vajha az idő haladtával és a gyakorlat tökélyesbültével fokozott meggyőződéssel mondhassuk, hogy bevált, vajha az árnyék egészen eloszoljon s majdan, a többi, még most hiányzó tényezők hozzájárulása mellett a visszamaradó fény hirdesse világgá, hogy Magyarország immár par excellence jogállam ! A hiba a vaspálya felelőssége szempontjából. — Egy curiai ítélet kritikai fejtegetése. — Irta: REINITZ JÓZSEF bpesti ügyvéd, a m. kir. államvasutak jogügyi felügyelője. A vaspálya felelősségéről alkotott európai törvények jellege többékevésbbé a hiba momentumának és a bizonyítás körüli kérdéseknek kicsinyes mérlegelésében, a régi római jogelveknek és a jogélet ujabb fejleményeinek közvetítésében, a jogi és szociálpolitikai ellentétes elméletek kiegyenlítésére irányuló törekvésben nyilvánul. A küzdelem befejezettlensége oka annak, hogy a törvény nem nyújt kielégítő védelmet sem a vaspályának, sem az annak üzeménél megsérültnek. Viták és perek szakadatlan láncolata, bizonytalanság mindenütt. És ehhez járul még az is, hogy különösen hazai jogéletünkben a törvénykezési gyakorlat, melynek sikeres működése az objektivizmus kizárólagos hatályosságától van feltételezve, folyton ingadozó. Majd az obligatio ex delicto elveinek kényszerzubbonyban való alkalmazásával találkozunk, majd pedig rendszernélküli méltányosságot észlelünk ott, a hol a szigorú jognak kellene minden következményével helyet foglalnia. A kir, Curia a felelősségről szóló törvény (1894: XVIII.) alkalmazásánál félreismerve annak jogi természetét és alapját, nem tud kibon-