A Jog, 1894 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1894 / 34. szám - Adalék a Btkv. 75. §-hoz

A J Fogadást lehetne ajánlani, hogy egészen azonos cselek- | mérne miatt Magyarországon a büntető törvény életbelépte óta pár száz ember elitéltetett s büntetését el is szenvedte. Csak azon igen igen gyakori esetre szabadjon utalni, a midőn egy törlesztése* váltókölesönnél az elfogadó giráns barátjával vagy rokonával utóbb haragos viszonyba jut, ugy, hogy a prolongationáüs váltó aláírására öt fel nem kérheti, s úgyszólván kénytelen a nevét az uj váltóra hamisítani ama biztos meggyőződésben, hogy lejáratkor azt beváltja s a dolog nem tudódik ki s aztán lejáratkor még sem történik meg a beváltás esetleg feledékenység, vagy pillanatnyi pénzhiány miatt! Már most, ha a kir. Curia iroént közölt Ítélete üti meg az igazságot, akkor eme pár száz ember mind ártatlanul Ítéltetett el hosszabb-rövidebb börtönre, mert hiszen itt nem tény, hanem jogkérdésen fordulván meg a dolog, ha az egyik Ítélet megáll, az ellenkezőnek merőben alaptalannak kell lenni és büntetés mondatott ki bűncselekmény teljes hiánya mellett. De hát vigasztalódjanak mindama birák, kik a marasztaló Ítéleteket hozták, lelkiismeretüket a Justizmord vádja nem terhelheti s nem az ö Ítéleteik, de a most közölt Ítélet az, mely nem felel ineg a btkv. sem 401.. sem 75. §-ának. Ez utóbbinak nem azért, mert az Ítélet^ a 75. §-t oly irányban értelmezi tévesen, miként azt a » J o g« 6. számában kimutatni iparkodtam, a szándékot delictum elkövetésére vonatkoztatván, holott a 75. §• beli s/áudék csak a delictumot megalkotó tett elkövetésére vonatkozhatik. Ha a szándék a delictum elkövetésére vonatkoznék, akkor a kir. Curia ítélete megállhatna, ha kétségen kivül helyeztetett, hogy A. Józsefet, midőn a hamis váltóval fizette ki a?, általa vásárolt liszt árát, semmi csalási szándék nem, har.cin csak az vezette, hogy pillanatnyira segítsen magán s pénz hiányában is a kellő liszthez jusson, Ugy látszik azonban, hogy még a tényállás sem volt ily előnyösen raegeonstruálható vádlottra nézve, mert hiszen a váltót lejáratkor elmulasztotta beváltani nemcsak, de nyilván hitelre sem számithatott saját személyében a lisztkereskedŐrtél, mert ha igen, akkor mi oka sem lehetett a hamisításhoz folyamodni. Azonban, hogy a szándékot nem szabad a delictumra vonatkoztatnunk, legjobban igazolja az, hogy ily vonatkoztatás esetén a 401. §-t a btörvénykönyvünkböl bátran törölhetnénk, mert hiszen nem akadna soha vádlott, ki nem védekeznék a hamis váltó s hasonló hamis okirat beváltási szándékával, — se védekezést ki cáfolja meg — különösen, ha a vádlott valamelyes vagyonnal vagy vagyonos rokonokkal vagy barátokkal bir? Kézen fekvő, hogy néhány hasonló nyomósabb ügyben keletkező ítélet alkalmas volna az egész, váltóhitelezésre fektetett kereskedelmi forgalmat megbénítani. Rögtön megdőlt az ítélet, mihelyt a 75. beli »cselekmény« szót a »tett« szóval helyettesítjük. Vádlott ama tette, hogy a váltót a T. István nevére hamisította, csak szándékos lehetett, ép úgy ama tette is, hogy e hamis váltóval a vásárolt lisztért fizetett. Minthogy pedig eme két tett együttes elkövetése megalkotja a magánokirat-hamisítás tényálladékát, melyhez a Curia Ítéletében szerepeltetett megkárositási szándék különben is ép oly kevéssé tartozik, mint a megkárosítás tényleges bekövetkezése, A. József, mint ama két tett szándékos elkövetője, a magánokirathamisításban bűnössé vált. Egyesegyedül a Btkv. 82. § ra lett volna alapitható egy felmentő ítélet, de ez is csak a tényállásnak olyatén alakulása mellett, mely elfogadhatóvá teszi vala ama védekezést, hogy vádlott T. István viselkedése vagy nyilatkozata által magát feljogosítottnak vélhette őt a váltón elfogadóként szerepeltetni; mert a 401. §. magánokirat-hamisítás tényálladékához az is tartozván, hogy az okiratnak olyatén kiállítása s használása jogtalan legyen s eme jogtalanságról a kiállító s használó tudomással birjon, eme tudomás hiányában a tényálladék nem is létesül. Az első bíróság ítéleti indokaiból azonban kitetszik, hogy a tényállás ily előnyös módon vádlottra nem volt megállapítható, sőt ellenkezőleg, vádlott nagyon is tudatában volt annak, hogy jogtalan téren áll s igy valóban szerencséről szólhat, hogy mégis menekült ott, hol már oly számtalanan elbuktak. Belföld. A szegedi üsyvédi kamara felterjesztése a m. kir. ( uriához a vádrendszer és az ügyvédségtől való felfüggesztés tárgyában. Lapunkban már több ízben említést tettünk arról, hogy a m. kir. Curia az ügyvédek elleni fegyelmi ügyekben legújabban a vádrendszert alkalmazza és hogy a jogerős vádhatározat folytán felfüggesztett ügyvédekkel szemben mindaddig nem szünteti meg a felfüggesztést, a mig a hozott felmentő Ítélet jogerőssé nem vált. Minthogy ezen gyakorlat eltér az eddigitől, a szegedi ügyvédi kamara szükségesnek találta a Curiát megkérni, hogy ezen kérdések tisztázása végett teljes ülési határozatot hozzon. Ezen felterjesztés következőkép szól: Ad 3>i'ó 894. f. A szegedi ügyvédi kamarától. A nagyméltóságú m, kir. Curiának Budapest. A nagyméltóságú m. kir. Curia kisebb fegyelmi tanácsa az ügyvédek elleni, általunk felterjesztett fegyelmi ügyekben az utóbbi időben az eddigitől eltérő gyakorlatot követ, nevezetesen : O Gt. 239 I. a hivatalból folyamatba tett fegyelmi ügyekben, ha sem a kamara ügyésze, sem pedig a kir. ügyész vádat nem emelnek, a további fegyelmi eljáiást megszüntetni, vagyis a tiszta vádrendszert alkalmazna (295'894., 555/893. és 241/894. sz. curiai határozatok), továbbá II. az 1887: XXVII. t.-c. 4. §. b) és d) pontjai alapján az ügyvédség gyakorlatától felfüggesztett ügyvédié nézve a felfüggesztést mindaddig nem szünteti meg, mig a büntető bírósági felmentő Ítélet jogerőre nem emelkedett. (378/1893. sz. határozat) Minthogy ezen gyakorlat lényegesen eltér az eddigitől és minthogy az az első esetben a fegyelmi eljárás rendszerét teljesen megváltoztatja, a második esetben pedig az ügyvédek existentiájára mélyen kihat ; ennélfogva a szegedi ügyvédi kamara választmányának 1894. évi 363'814. f. sz. határozatából tisztelettel esedezünk: miszerint a fent megjelölt kérdések tisztázása tekintetéből az összes bíróságokat kötelező, teljes ülési határozatot hozni kegyeskedjék. Engedtessék meg nekünk, hogy ezen kérdésekre vonatkozólag alázatos nézetünket a következőkben elöterjeszszük. Ad I. Való ugyan, hogy az 1874: XXXIV. t.-c. 79. § a értelmében a kamara fegyelmi bírósága a fegyelmi eljárást csak a kamarai ügyész meghallgatása után rendelheti el ; az is való, hogy az emiitett törvény 83. §-a értelmében a vizsgálat befejezése után a kamarai ügyész köteles indítványát elkészíteni és a 84. íj. értelmében e fölött a fegyelmi biróság határoz ; az is való, hogy a 89. §. értelmében a szóbeli tárgyalás befejezése után a kamara ügyésze tesz indítványt a vádlott felmentésére vagy megbüntetésére s ez utóbbi esetben egyúttal a büntetés neme és mértéke iiánt is ; az is való, hogy a 100. §. értelmében a kamara széklielyén levő kir. ügyész a kamarai ügyészszel együttesen befolyhat a fegyelmi ügybe, vagy ha amaz a fegyelmi pert megindítani vagy folytatni nem akarja, azt saját felperessége alatt viheti ; való még az is, hogy a 101. §. szerint a magánfél is folytathatja a fegyelmi ügyet, akár a kamarai és kir. ügyész mellett, akár pedig, ha a kamara ügyésze és a kir. ügyész attól eláll, saját felperessége alatt ; azonban mindez nem dönti meg azon meggyőződésünket, hogy a kamara fegyelmi bírósága sem a fegyelmi eljárás megindítása, sem a vád, sem a vétkesség, sem pedig a büntetés tekintetében nincsen kötve az ezek előterjesztésére hivatott kamarai vagy kir. ügyész, vagy magánfél indítványához. Ugyanis az ügyvédség egy zárt testület és azon nagy érdekek, melyek rábizvák, szükségessé teszik, hogy ezen testület minden tagja ellen magának a karnak összes tagjai felügyeletet és ellenőrzést gyakoroljanak. Az 1874. XXXIV. t.-c. 19. §-a szerint az ügyvédi kamarák hatásköre kiterjed : az ügyvédi kar erkölcsi tekintélyének megóvására és az ügyvédek kötelességeik teljesítésének ellenőrzésére. A kamarák ezen, a törvény szerint rájuk bizott kötelességet csak ugy teljesíthetik, ha erre vonatkozó határozataik hozatalában és intézkedéseik megtételében harmadik személyek által korlátozva nincsenek. A kamarai és a kir. ügyész, nézetünk szerint, az ügyvédi rendtartás értelmében csak annak ellenőrzésére hivatvák, hogy az ügyvédi kamara a törvény által ráruházott feladatoknak tényleg megfelel-e, de a törvény szövegéből nem vagyunk képesek azt megállapítani, hogy az ügyvédi kamara akár a kamarai ügyész, akár pedig a mellette működő, vagy helyébe lépő kir. ügyész indítványához volna kötve és a vád elejtése esetén marasztaló határozatot ne hozhatna. Ezen felfogásunk támogatására felhozzuk az 1874 : XXXIV. t.-c. 79. §-át, a mely szerint a fegyelmi eljárás nem kizárólag a kamara ügyészének kívánatára, hanem valamely biróság, kir. ügyész, avagy egyéb hatóság feljelentésére is elrendelhető, a most idézett törvényszakasz szerint tehát, ha a feljelentést nem a kamara ügyésze, hanem valamely biróság vagy hatóság tette, a fegyelmi eljárás még akkor is elrendelhető, ha az erre nézve minden esetre meghallgatandó kamarai ügyész a feljelentést a fegyelmi eljárás elrendelésére alkalmasnak nem is tartaná. Az idézett törvény 93. §-a pedig a fegyelmi bíróságot sem a vétkesség, sem pedig a büntetés tekintetében nem köti a vádhatóság indítványához, a mennyiben ezen szakasz szerint a fegyelmi biróság a tárgyalás alkalmával felmerült bizonyítékokhoz képest hoz ítéletet s a vádlott ellen felmerült vádak s a büntetés iránt belátása szerint határoz, holott ha a fegyelmi eljárás során a vámrendszert kellene alkalmaznia, akkor ez a törvényben világosan fel volna említve és nem adatnék meg a fegyelmi bíróságnak az a jog, hogy ítéletét a ^felmerült bizonyítékokhoz képesU és »saját belátása« szerint hozza meg, hanem minden esetre említés tétetnék arról is, hogy a határozat az előterjesztett vád alapján s ennek korlátai közt hozandó meg. Ad II. Az 1887 : XXVIII. t.-c. 4 §-ának b) pontja értelmében az ügyvéd az ügyvédség gyakorlatától felfüggesztendő, ha az ügyvéd az ott körülirt büntetendő cselekmények miatt jogerejűleg vád alá helyeztetett; ugyanazon § utolsó bekezdése szerint a felfüggesztés megszüntetendő, ha az ok, mely miatt az elrendeltetett, megszűnt. Az a kérdés döntendö el tehát, vájjon szükséges-e az a felfüggesztés megszüntetéséhez, hogy a felfügggesztés alapjául szolgáló vádhatározat folytán hozott felmentő Ítélet jogerőre emelkedjék ? A törvényben nem találunk oly rendelkezést, a melyből ezt legtávolabbról is következtetni lehetne és épen azért, mert a törvény ezt kifejezetten nem rendeli, mindenesetre az enyhéi b felfogást kell elfogadnunk, a mely inkább alkalmas arra, hogy a vád alatt állott ügyvéd sérelmet ne szenvedjen. Abból, hogy az 1871 : 8. t -c. 65. §-a értelmében a büntető vizsgálat miatt felfüggesztett bírósági hivatalnok csak azon esetben helyezendő vissza hivatalába, ha a büntető tszék jogérvényes ítélete által bűntelennek nyilváníttatott, — nézetünk szerint nem következik az, hogy az ügyvédnél is be kell várni a felmentő Ítélet jogerősségét ; mert ha a törvényhozónak ez lett volna a széndéka, akkor az 1877 : 28. t.-c.-be teljesen hasonló rendelkezést vett volna fel, mint az 1871 : 8. t-c-be. De a két törvény a felfüggesztés tekintetében sem tartalmaz hasouló intézkedéseket, mert a mig az 1871 : 8. t.-c. 62. §. a) pontja értelmében a bírósági hivatalnok hivatalától már felfüggesztendő, ha ellene a büntető biróság által bűnvizsgálat rendeltetett el, addig az ügyvédre nézve az 1887. évi 28. t.-c. 4. S-a csak azon esetre rendeli el a felfüggesztést, ha ellene jogerős vádhatározat hozatott. Ha tehát az ügyvédre nézve a törvény a felfüggesztés tekintetében kevésbbé szigorú, mint a birós&gi hivatalnokra nézve, akkor külön dispositió