A Jog, 1894 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1894 / 29. szám - A jogtudor, mitnt védő - A deportáció. (Vége.)

218 A JOG. ellenében itt-ott fel szoktak sorolni, ha kezelebbröl szemléljük, többnyire puszta véleménynyilvánítások, melyek nem támaszkodnak tényleges alapokra, hanem a speculátióból meritvék« (39 1.). Nem lehet feladatom részletes vitatkozásba bocsátkozni azok tekintetében, melyeket a deportátió elleneseivel és főképen Krohnevel szemben érvényesít, de azért nem mulaszthatom el, ha csak röviden is azt az eszmemenetet ismertetni, melynek fonalán ö a deportátió büntetésének a német büntető törvényhozásba való felvételét ajánlja, mert tőle az emberiségnek regenerátióját várja, mert szakszerű kezelés mellett absolut biztonságot ad újabb büntettek elkövetése ellenében (64. 1.). Mennyire hamis ezen várakozás, az önkénytelenül szembe ötlik. Az anyaország meg lehet ugyan kiméivé a deportáltnak további garázdálkodásaitól, ha elképzelhető annak oly számkivetése, melyből a visszatérés lehetetlen, a mihez a mai viszonyok közepette mindenesetre elég merész képzelet kívántatik, de miután Bruck a deportáltat már 3 év multán csak némi hatósági ellenőrzésnek alávetett szabad telepitvényessé akarja avatni (19. 1.), valóban megható az a naivitás, melylyel el akarja velünk hitetni, hogy a deportátióval a kriminalitás összes rugói meg fognának semmisittetni és a fenyítőgyarmatok új paradicsomi életté fognak fejlődni, a hol a szűkebb hazájukból gazságaik miatt kitaszított elemek rettenthetlen polgárőrséggé és erkölcsbirákká fognak vedleni. De nézzük közelebbről e csodaszert. Bruck a deportátiót abból a célból javasolja, hogy az anyaországot megtisztítsa azoktól az elemektől, melyek annak kulturszövetkezetét antisocialis magatartásukkal állandóan veszélyeztetik. Ennélfogva mindazokat deportálná, kik szokásos bűntettesek és pedig a bíró belátása szerint a 16-18. életkorban levőket is (13. 1.) Mindenesetre új gondolat 16 éves gyerekeket egyszerűen kilökni a társadalomból és velők a gyarmatokat boldogítani, a hol természetesen szó sincs arról, hogy ily szerencsétleneket jobb útra téríteni megkiséreljék. Még az 1885-ki francia recidivista törvény is kiveszi a relegátió büntetése alól azokat, kik szabadságvesztésük befejezése után 20-ik évüket még be nem töltötték. A deportátiónak pedig az volna rendeltetése, hogy a birodalom (Bruck t. i. kizárólag a német birodalom szempontjából tárgyalja a kérdést) a bűntettes elemektől, melyek fennállásában is komolyan veszélyeztetik, szabadulva, azoknak megadassák a mód és lehetőség, hogy a haza javára és dicsőségére érvényesülhessenek (15. 1.). Nem kétlem, magok ezek a tiszteletre méltó urak és hölgyek is meg lesznek hatva, ha véletlenül kezükbe akad ezen programm, attól a szereptől, melyet nekik szántak. Csak az anarchistákra haragszik nagyon szerző, mert azokat »fegyverrel és munkaszerekkel felszerelve hozzáférhetetlen szigetre« szállásolná be, a honnan nincs menekvés; ezeknél t. i. munkakényszerről ugy sem lehet szó, hagy' boldoguljanak Robinson szigetén, a mint tudnak (18. 1.). Nem akarom kérdezni a tanár úrtól, miképen gondolja azokat a jámbor uri embereket »hozzáférhetlen« szigetre szállítani, — meglehet, hogy ezt is egészen reájuk akarja bízni és azért ád kezükre Mannlichereket ~ de már mégis csak egy kevés t?ok a tréfából, ha ezzel akarja ad absurdum vinni az anarchistikus törekvéseket, mert »a vadonba kihelyezettek rövidre a kultúra áldásai után fognak áhitozni«. Ha valaki azt az indítványt teszi, hogy a jelen társadalmi rend esküdt ellenségeit a praeventio szempontjából a társadalomból örökre taszítsuk ki és ezzel tegyük lehetetlenné támadásaikat, e felett lehet vitatkozni; de a »hozzáférhetlen« szigetre való örökös deportátiótól azt várni, hogy az anyaországban maradt anarchistákra lesz elrettentő hatással, kik társaiknak sorsáról semminemű hírt nem vehetnek, vagy az emberiségre kiható varázskövetkezményeket remélni attól, hogy a számkivetettek a vadonban a cultura áldásait méltatni fogják tanulni, a nélkül azonban, hogy változott gondolkodásukat hazájukban érvényesíthessék: ez már csakugyan vadonba való eszmemenet. Az eljárás, melyet B. a deportátió rendszeresítésénél javaslatba hoz, elég tetszetős. A bíróságra csak a büntetés tartamának megállapítását bízná, a végrehajtás módozatai az elilélt egyéniségéhez és magatartásához képest a közigazgatási hatóság által állapíttatnának meg. Ez az »indeterminate sentences« hasonlatosságára alapított büntetési rendszer volna, azoknak összes hátrányaival és a büntetési hatalom gyakorlatát túlnyomó részben a bíróságok hatásköréből kivenné és a végrehajtás egyöntetűségét lehetetlenné tenné, a nélkül, hogy ezzel az individualisátió jogos követelményei lennének szolgálva. A javasolt rendszer t. i. a következő. A deportátió első szaka fenyitő kényszermunkában töltetnék, kiváltképen mezőgazdaságban, de esetleg egyéb munkakörökben is. Már ez a határozatlanság is tág kaput nyit a végrehajtó közegek önkényének és a protekciónak, mert végre is nagy a különbség a büntetés intensivitásának szempontjából éveken keresztül a legkeményebb testi munkákkal foglalkoztattatni avagy irodai munkákat teljesíteni. Három év lefolyása után a deportált részére önálló gazdaság engedélyezhető, hová családja is követheti és a legényember családot alapithat; ha a deportált nem ért a mezőgazdasághoz, más keresetmódot választhat, a miben őt a colonialis kormányzat támogatja, hogy pl. kereskedést, kézi ipar üzletet nyithasson, a tanult elemek szakképzettségüket érvényesíthetik, pl. mint orvosok vagy tanítók. A kik pedig a fenyitő kényszermunka tartama alatt nem váltak be, azok szabad telepitvényesek vagy önálló keresetre bocsátott deportáltak szolgálatába adatnak, de közmunkákra is alkalmazhatók. A szárnyra eresztettek még 10 évig felügyelet alatt marasztalnak, új bűntett elkövetése esetében elvesztik feltételes szabadságukat és 5 évre fenyitőmunkák teljesítésére köteteztetnek; a 10 évnek sikeres kiállása után pedig a gyarmat egész területén szabadon letelepedhetnek. A határozott tartamra szóló deportátió maximális határa 10 év legyen, melynek leteltével azonban az elitélt csak akkor térhet vissza hazájába, ha kimutatja, hogy önön, illetve családja eltartására ott képes lesz ; ha pedig a visszatért új bűntettet követ el, melyre a törvény deportátiót szab, örökös számkivetésre fogna Ítéltetni. Nyilvánvaló, hogy ez a rendszer lényegében annak a mintájára van szervezve, melyet Angliában lord Stanley hivataloskodásának idejében (1842.) mint u. n. probation systemet léptetett életbe, az utolsó kísérlet a deportálás rendszerének megmentésére. (Holtzendorff, Deportation, 321. 1., Aschrott 44. 1.) Nem lehet tagadni, hogy a rendszer humánus és félreismerhetlen törekvése a bűntetteseket a társadalom részére lehetőleg megmenteni. Gyakorlati alkalmazásában azonban azok után, miket Anglia tapasztalt nem fog beválni. A kényszercolonisátió eredményességének két elemi feltétele van, — ha csak nem száraz guillotine-ok rendszeresítése van tervbe véve — t. i. egészséges égalj és a fenyitő coloniáknak szabad telepesektől való határozott elkülönítése. Ezen két feltétel pedig nem fér meg egymás mellett. Első sorban maga az állam azon van, hogy a szabad gyarmatosítást megkönynyitse, mert nélküle gyarmatainak hasznát nem veheti. Ha sikert remél a deportátiótól, a fenyitő coloniákon való letelepedést meg kell akadályoznia, mert különben előállanak azok a viszonyok, melyeket az angol parlamenti bizottságok jelentései vázolnak. De még ha ezt az áldozatot meghozná is az állam, még mindig fenmaradna a veszély, hogy a benszülöttek vallanák kárát a kényszerítő telepítésnek. Az az okoskodás, hogy »a vad törzsök erkölcsössége nem olyan, mely a fegyencekkel, miat c u 11 u remberekkel való érintkezés folytán nevezetes mérvben megrontható volna« (Bruck, 40. 1.), az aggályokat épen nem oszlatja el. A történet nem egy mesét tartalmaz, melyből kitűnik a »culturemberek« áldásos befolyása a felfedezett világrészek őslakóinak erkölcseire ; sehol a culturának kinövései termékenyebb talajra nem találtak, mint azoknál a boldogtalan »vad« törzseknél, melyeknek legszerencsétlenebb napjuk volt, midőn a »cultura« által felfedeztettek. És itt előáll a kérdés, van-e az európai államoknak joguk hozzá — nem hatalmi, hanem erkölcsi és emberi szempontból — hogy salakjukat levezető csatornáikat a gyarmatokba vezessék ? Nincs e igaza Krohnenak, midőn ezt az eljárást gyávaságnak nevezi? Ha túl akarnak adni bizonyos fajtájú »culturembereken«, ám tegyék, de azokat tehetetlen népfajokra reáuszitani a humanismus és a világtörténelem itélőszékének tartozandó felelősséggel nem szabad. Ehhez járul, hogy a rendszer, a mint javasolva van, életbe nem léptethető ; mert ismét Anglia példája mutatja, hogy a fenyitő kényszermunkából elbocsátottakat a szabad telepitvényesek szolgálatukba befogadni sok helyütt vonakodtak, a minek az volt a következménye, hogy közmunkákkal kellett őket foglalkoztatni, ez pedig a rendszer költségességét óriási mérvben fokozta, oly körülmény, mely nem utolsó sorban működött közre a deportátiónak Anglia részéről va'ó megszüntetésére. A mi pedig a szolgálatba adott egyénnek urához való viszonyát illeti, annak kielégítő szabályozása jóformán lehetetlenség. A deportált urához többé-kevésbbé rabszolgai viszonyba lép, annak önkényének teljesen ki van szolgáltatva. E mellett a legnagyobb aránytalanságok állanak elő a büntetés ezen részének végrehajtásánál; esetleg épen arra legkevésbbé érdemes egyén humánus szolgálatadóhoz kerül, a hol jobb dolga van, mint a szabad munkásnak (Holtzendorff, Deportation, 305. lap), egy másik pedig oly bánásmódban részesül, mely arra készteti, hogy társainak szemeláttára gyilkosságot kövessen el, hogy »Sydneyben a felakasztás jótéteményében részesülhessen*. (U. o. 30. 1.) Ezzel a végrehajtásnak célja is meghiúsul, mert akárhány szolgálatadó csupán azon lesz, hogy szolgáját minden képességében kimerítse és embertelen bánásmódja által azt végképen érzéketlenné teszi minden nemesebb hajlam és gondolkodás irányában. Az egyöntetűség hiánya és az aránytalan igazságszolgáltatás veszélye egyébiránt már ott veszi kezdetét, hogy a fenyitő kényszermunka tartamának megállapítása 3 éven tul a közigazgatási szervek és igy utolsó sorban a felügyelő személyzet jóakaratától függ, a mi ceteris paribus is mindenekelőtt a legkörmönfontabb egyéneknek fogna kedvezni, kik legkönnyebben tudják valódi értékük és gondolkodásuk tekintetében felügyelőiket félrevezetni. Arra nézve is lehetne megjegyzést tenni, hogy a tudományosan képzett deportáltaknak B. megengedné, hogy a fenyitő kényszermunka megszűnése után szakképzettségüket pl. mint orvosok, tanítók érvényesíthessék; mert szerinte is (24. 1.) még határozott tartamú deportátióra is csak nagy büntettek, mint gyilkosság, halált okozó súlyos testi sértések, gyújtogatások, szemérem elleni büntettek elkövetői volnának elitélhetők és valóban furcsa gondolat az ily fajta legényeket Kamerunba szállítani, hogy ott folytathassák ártatlan gyakorlatukat az emberek nevelése és egészségük kezelése körül, azt hiszem azonban, hogy itt inkább a lelkesedés hevében tollba csúszott hibával, sem mint komoly indítvány nyal állunk szemben. Nem szabad ugyanannak tekinteni a tervezetnek azt a pontját, mely szerint a fenyitő munkából elbocsátott egyének családjukat magukhoz hivhatják vagy ha legények, megnősülhetnek; mert B. rendszerében elannyira lényeges pont, hogy más helyütt - melyre azonnal reá fogok térni — a házas-