A Jog, 1894 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1894 / 13. szám - A veszélybizonyitványokról - Telekkönyvvezetőképző-tanfolyam fölállítása Budapesten. (Folytatás.)

100 A JOGK A veszélybizonyitványokról. Irta : KOVÁCS BÉLA, karánsebesi kir. járásbiró. Általában elmondhatjuk, hogy törvénykezési gyakorlatunk az u. n. veszélybizonyitványokon alapuló biztosítási végrehajtások tekintetében meglehetős járt nyomokon halad. Hogy e tárgyban mégis felszólalunk, annak oka a gyakorlat nehezen kivívott és elért egyöntetűségének megóvása, mely felsőbb bíróságainknak újabban enunciált s az elsőbiróságéval ellenkező felfogásával megtámadva vau. A gyakorlati jogélet láthatárán sokkal fontosabb kérdések körül ugy is elég határozatlanság és ingadozás mutatkozik, melyek elsötétítik azt s melyeken csak a bír. ügyv. szab. 371. s az 1890. évi XXV. t. c. 13. §-ába vetett reményünk fénye csillan át egy jobb jövő felől. Sajnálatraméltó tehát, ha az alá rendeltebbnek látszó, de lényegileg fontos érdekeket érintő oly megállapodások bolygattatnak, a melyekről joggal azt hihettük, hogy a ha akarom fehér-, ha akarom fekete-féle elasticus magyarázgatások akadályain régen átestek. Rossz gazda az, a ki házának tetejét, inely az eső, szél s a természet egyéb behatásai ellen teljes védelmet nyújt, csak azért renoválja, hogy új legyen. Az a szükség nélkül való bolygatás pedig bizony ilyen gazdához hasonlít. Ezúttal az alsó- és felsőbb bíróságok közt sajátkép nem is elvi, hanem csak formai nézeteltérésről van szó. A különböző birói felfogás tehát könnyen kiegyenlíthető s meglazult egységük minden különösebb nehézség nélkül helyreállítható, csak akarat és annak mérlegelése, hogy az ily kicsiségekben is más-más birói vélemény a céltól messze vezetne, kell hozzá. De térjünk ad medias res. Egyik kir. itélő tábla (3.373. sz. a. 1893. aug. hó 22-én) s vele egyetértőlég, habár csak a további felfolyamodásnak visszautasítása által, a kir. Curia* kimondották, hogy veszélybizonyitványok kiállítása a bírósági iktató hatásköréhez nem tartozik s a bir. iktató által kiállított ilyen bizonyítványok alapjáu elrendelt biztosítási végrehajtást hatályon kívül helyezték. Ha találó volna ily apró kérdésekben nagy szavakkal élni, azt mondhatnók, hogy ez a felsőbirósági elvi kijelentés általán a jogászi körökben meglepetésként hatott, de azt már nagy szavak megkockáztatása nélkül is megállapíthatjuk, hogy kiváltképen a bíróságokat nem kicsinyelhető zavarba hozta. A felsőbíróságokéval ellenkező véleményünk megokolásául előre kell bocsátanunk, hogy az 1881. évi LX. t.-c. 223. §-a nem a veszély bizonyítását, hanem csak azt írja elő a bizt. végr. egyik feltételéül, hogy a veszélynek valószínűsége legyen kimutatva. Mig egyrészt nem akarunk addig menni, a meddig a végr. törv. életbeléptetését követő időben a bíróságok legtöbbje ment, hogy t. i. magánszemélyek veszély bizonyít bányára a biztosítási végrehajtást minden scrupulus nélkül elrendelték, mert ez a legtöbb esetben a jogbiztonság megrendülését vonná maga után, addig másrészt szerény nézetképen bár, de merjük vitatni, hogy a veszély valószínűségének kimutatására a bir. iktató abbeli bizonyítványa, miszerint N. N. ellen kielégítési végrehajtás foganatosíttatott, teljesen alkalmas és a legkétkedőbb birót is megnyugtathatja. * L. a »Jogtud. Közlöny* 1893. évi 50. számát. A deterministák szerint beszámítható állapotban lévő ember nem is létezik, ezt — azt hiszem — a tisztelt cikkíró úr sem magáról, sem másokról el nem ismeri. Az megint nem áll, hogy az ember csak fizikai és társadalmi lény lenne oly értelemben, a mint ezt cikkíró úr felállította. Ha mint társadalmi lényt veszszük az embert tekintetbe, akkor tem egy automatával — mert a deterministák szerint csak ez lehet — hanem öntudatos, szellemi erővel, képességekkel felruházott lénynyel állunk szemben s a társadalom mai bonyolult szervezetét csakis ily lények fejleszthették oda, a hol az jelenleg áll és nem mint az emberektől különálló valami fejlődött ki magától. Az ember nemcsak a fizikai világ törvényei alatt áll, mint a deterministák hiszik, hanem a szellemi és az erkölcsi világ törvényei alatt is. Hogy ez igy van, bizonyítja azon el nem tagadható tény is, hogy az ember szellemi produktumokat is képes létrehozni, mely tényt a tudomány és a művészet eléggé igazolnak, fölösleges is volna e fölött hosszasan vitatkozni ; azt pedig, hogy ezen produktumokat a természeti, az anyagi világ törvényei hoznák létre az emberi organismus segítségével, állítani egyáltalában nem lehet; ez lehetetlenség. Az ember fizikai szervezeténél fogva a fizikai világba tartozik, szellemi tulajdonságait illetőleg rá nézve a szellemi világ törvényei irányadók s kezdeményező, önálló, öntudatos tevékenysége éppen a szellemi élet terén domborodik ki. Az ember, mint társadalmi lény erkölcsi lény is egyszersmind, hiszen minden társadalomnak meg vannak az erkölcsi szabályai; meg van a maga speciális etiquette-je s tagjai rendszerint respektálják is ezen szabályokat; elveszett egyén az, ki ezen szabályokkal ellentétbe mer helyezkedni; ime, a társadalom maga is ismeri a morális felelősséget ! A büntető jogtudomány helyes uton jár, midőn az embert mint öntudatos, szabad akarattal bíró lényt és mint erkölcsi lényt vonja felelősségre. Sem a törvény, sem a bir. ügyv. szabályok nem tiltják, miszerint a bírósági iktató a kérdésben forgó bizonyítványokat teljes joghatálylyal kiállítsa, hogy a 12 éves gyakorlat szentesitette usust ne is említsük. Sőt a bir. ügyv. szab. 129. §-a egyenesen rendeli, hogy az iktató köteles a félnek, a mennyiben további joglépések alapjául arra szüksége van, Írásbeli bizonyítványt adni. Azt lehetne talán ellenvetni, hogy a bir. ügyv. szab. 129. §_a nem harmadik személyekről, hanem a félről szól és nem többről rendelkezik, minthogy egyedül a félnek van joga az iktatótól valamely bírósági ügy felől írásbeli bizonyítványt kérni. A helyes gyakorlat azonban ezt az ellenvetést nem veheti figyelembe már csak azért sem, mert az 18G8. évi L1V. t.-c. 543. t?-a is a bir. ügyv. szab. 129. g-ához hasonló szűk határok közt mozog s bizonyítvány kérésére jogosítottnak nem harmadik személyeket, hanem csakis a perfeleket ismeri el. A fejtegetés tárgyává tett felsőbirósági határozatokat a hivatkozott két §. közzé illetve, a bíró helyzete mindenesetre nehézzé váland, mert ha a hivatkozott felsőbirósági kevés szavú határozatoknak azt az értelmet kellene tulajdonítani, hogy a veszélybizonyitványokat nem a bírósági iktató, hanem maga a biróság köteles kiállítani, akkor két eset állana elő : Vagy egyáltalán nem volna, a ki azokat a bizonyítványokat kiállítsa, mert ugy a bíró, mint a bírósági iktató, az egyik a prts. 543., a másik a bir. ügyv. szab. 129. §-ára való hivatkozással jogosan tagadhatná meg közreműködését; vagy mind a kettő magának vindicálná az e részbeni jogkört. Az előbbi eset a jogkereső közönséget sokszor kiszámith.vtlan károsodásnak dobná áldozatul, az utóbbi pedig legalább is sok felesleges húza-vonának s formai bizonytalanságnak tárna ajtót. Ha pedig azt veszszük, hogy a bíró az iktatóval, mint alárendelt tisztviselővel rendelkezhet, ugy ebben a legjobb esetben is fenmarad a lehetőség: a veszély-bizonyítványoknak különböző bíróságoknál különböző módon való kiállítása. Szemben a végr. törv. 223. §-ának azon kívánalmával, hogy csak a veszély valószínűségének kimutatása szükséges, óhajtandó volt volna, miszerint felsőbb bíróságaink a bírósági iktatótól, mint tisztviselőtől ne tagadták volna meg azt a minimalis garautiát, hogy a veszélybizonyitványokat s íját hatáskörében kiállítani jogosult, de ha az emiitett bíróságok erre az álláspontra azért nem helyezkedhettek, mert az 1868. évi L1V. t.-c. 543. §-át igy értelmezik, hogy a hivatalos bizonyítványok kérésére nemcsak a perfél, hanem — az 544. §. analógiánál fogva, mely szerint az igazságügyminiszterium mindenkinek, a kinek jogai keresése, vagy védelme végett szükséges, bizonyítványt adhat — érdekeltséggel biró harmadik személy is jogosult, akkor ép ugy óhajtandó, hogy a törvénymagyarázat és a felsőbirósági elvi haiározat minden kételyt kizárjon és a bíróságokat a tapogatózások sikamlós ösvényére ne terelje. Hogy pedig — a mennyiben a kívánatos összhang a gyakorlatban e részben vissza nem áll — akarva nem akarva csakugyan azt a sikamlós ösvényt kell megtaposnunk, annak élő példája az a már előfordult eset, hogy az egyes biró ezentúl is iktatója által állíttatja ki a veszélybizonyitványt, a társas biróság ellenben, melynél elbírálás alá kerül, a felsőbb bírósági határozatokra támaszkodva, azt többé biztosítási végrehajtás alapjául el nem fogadja s a hozzá benyújtott kérvényt ezen elvégre is pusztán alaki okból elutasítja és viszont. A megelőzés elvén alapuló biztosítási végrehajtás ezzel mindenkép elveszti- célját: az adós vagyonát követelése fedezésére törvényes kényszerrel biztositani. Rövid felszólalásunk által — melyet a tisztelt szerkesztőség engedelméből, habár más irányban, folytatni szándékozunk — ezt a célt óhajtottuk előmozdítani. Telekkönyvvezetőképző-tanfolyam fölállítása Budapesten Ina : KRITSA IZIDOR, lippai kir. s.-telekkönyvvezető. y( (Folytatás.) Ily föladat azouban már valóban oly mérvű szak avatottságot kívánna a telekkönyvi referenstől a telekkönyvek vezetésének a kezelésében, a melyet, mindamellett, hogy a bírósági joggyakornokok és aljegyzőknek a telekkönyvi ügyszakbani gyakorlati kiképzésére is, az 1891. évi augusztus hó ll-én, 4,192. 1. M. E. sz. a. kelt igazságügyministeri rendelet 28. §-ának 2-ik pontjában és illetőleg 29. §-ának első bekezdésében 5 havi idő előiratott (figyelembe véve a bíróságoknál az ügyszakokszámát és természetét [polgári, telekkönyvi, kereskedelmi, v á 11 ó-, c s ő d-, b ü n t c t ő ügy] kitűnik, hogy 5 hónál több gyakorlati kiképzési idő, ezen ügyszakra nézve nem is volt előírható); de tekintve, hogy a gyakorlati kiképzés ezen 5 havi ideje alatt mélyebb telekkönyvi szakképzettséget csak kivételképen szerezhető aljegyzőbői albiróvá kinevezett uj telekkönyvi referensek, alkalmaztatásukat — azon keveset kivéve, kik a telekkönyvi ügyszak iránt különös hajlammal, különös előszeretettel viseltetnek — többnyire csak átmeneti szolgálatnak nézvén, alapos telekkönyvi gyakorlatot szerezni, csak nagy ritkán szeretnek, — mondom, oly mérvű szakavatottságot kivánna e föladat a referenstől, a melyet, igénytelen nézetem szerint csak