A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 31. szám - A földbirtok feldarabolás és osztály korlátlansága - A m. kir. igazságügyminiszter az Oroszországba küldendő magyar birósági iratoknak orosz forditással való ellátásáról 25136. szám alatt a következő körrendeletet intézte valamennyi kir. birósághoz

230 A JOG. a vád képviselőjével, ha nem engedjük, hogy a terhelt pertárgygyá (Processobject) degradáltassék. Erre kell főleg ügyelni a védelemnek. Ez a legsarkalatosabb kötelességek egyike. Hogy mily tulajdonságokkal kell birni a védőnek, hogy feladata magaslatán legyen és helyét megállja, ezt az alábbiakban fogjuk kifejteni. II. Mily védői közegre van szükség a vádhatóságokkal szemben? A jogvédelem célja általában véve az egyén jogának érvényesítése más egyénnel, illetve az állammal szemben. A védő az egyén jogát az állammal szemben védi s teljesiti kötelességét, midőn ellentmond az állam büntető hatalmának, ha az állam egy bizonyos egyén ellen egyáltalában véve nem indokolt büntető igényt formál, vagy pedig, ha az egyéni jogokat indokolatlanul megszorítja. Minden vád belenyúl a terhelt egyéni jogaiba, azért minden váddal szemben megkívánjuk a védelmet. A terhelt önmagának legtermészetesebb, de nem mindig leghivatottabb védője. Oly büntető eljárásoknál, a hol nincsen szorosan elkülönítve egymástól a vádhatóság, védelem és itélő bírói functio, azt tapasztaljuk, hogy a védelem egyes momentumait a vádhatóság gyakorolja, pl. enyhítő körülmények felhozása, esetleg maga az itélő bíróság is. Kötelező védelem Európa csak néhány államában van, pl. Itáliában minden bűnügyre nézve, Anglia kivételével az esküdtszéki bíráskodásnál majdnem minden európai államban. Sok állam ismeri a szegény védelmet, hazánkban főbenjáró bűntetteknél, vagy olyanoknál, a hol a kiszabandó büntetés 5 évi fegyháznál nagyobb, hivatalbóli védelem kirendelésének van helye. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a vádhatóság érdekei itélő bíróságaink által inkább méltattatnak figyelemre, mint a védeleméi. Leginkább az előnyoraozás, elővizsgálat során nyilvánul ez. A védelemnek absolute nincs befolyása az előnyomozásra vagy elővizsgálatra. A főtárgyalás előtt csupán a vádhatározat közöltetik a védelemmel, ez ellen lehet jogorvoslattal élni. Ha azonban közvetlen idézésről van szó, ugy a terhelt a főtárgyalás kínjainak és szégyenének ki van téve, azt ki kell állani, a nélkül, hogy a védő védői tisztét bármely irányban érvényesíthette volna. Még a főtárgyalásnál is lépten nyomon tapasztaljuk, hogy a vádhatóság döntőbb befolyást gyakorol az itélő bíróságra, pl. a terhelő tanuk ellen felhozott kifogások, akár azok szavahihetőségük ellen, akár személyük ellen, akár a létező ellenmondásra való tekintettel, a jegyzőkönyvekben agyonhallgattatnak és az Ítéletek szorgos és lelkiismeretes indokolása helyett categoricus imperativusokkal találkozunk. Az Ítélet meghozatalánál a büntetőtörvények magyarázata sokkal inkább arra hajlik, hogy büntetés szabassék ki. Bíróságainknál ezen büntetés irányzata annak tulajdonitható, hogy ügyészségeink erkölcsi túlsúlylyal bírnak a védők felett. Itt vethető fel azon kérdés, nem lenne-e célszerűbb a védelmet az államügyészségek mintájára egy államilag kinevezett és díjazott védői hivatalnoki karra bízni, avagy pedig mint eddigelé, az ügyvédek kezében hagyni ? Ha teljes paritást kívánunk a vádeW alapján, akkor a vádhatóság corollariuma leDne egy államilag kinevezett és díjazott védői hivatalnoki kar, a védelemnek a legfőbb palládiuma szabadság és függetlenség. Mindenkivel szemben meg kell tudni és kell merni is megvédeni a védőnek védencét az állammal, a bíróságokkal, ezek tévedéseivel szemben, bármely magas birói polcról is jönnének. A független magánügyvéd, ha kellő elméleti és gyakorlati képességgel és tanultsággal bír, az egyedüli közeg, ki e hivatás betöltésére alkalmas. Az államilag kinevezett védői kar államhivatalnok társát látná a vád képviselőjében és az itélő bíróságban is. Nem fogná ugy fel kötelességét, mint ma, hogy csakugyan ki kell vívnia védence javára az őt megillető jogot, tevékenységét tisztán hivatali teendőnek tekintené, melyet kötelességszerűen lemorzsolna minden magasabb ambitio, személyes érdek és kitartóbb küzdelem nélkül. Eltompulna a védői karbau a jog iránti túlságos finom érzék. Kárát vallaná e rendszernek az egyén, a társadalom, de maga az igazságszolgáltatás is. Egy életerős, hivatása magaslatán álló, lelkesülni tudó, a jog érzéke iránt nemesen hevülő, szabad ügyvédi karra van szükség a helyes védelem szempontjából. Maradjon a védelem szent joga továbbra is az ügyvédek kezében, jó helyen van az, csak egyes változásokat lennénk bátrak indítványozni, hogy a védői tiszt annál sikeresebben legyen megoldható. Ezen indítványokat tárgyalni fogjuk a következő fejezetben. (Folyt, köv.) A földbirtok feldarabolás és osztály korlátlansága. Irta : DIVÉKY ÁGOSTON, alsó-kubini kir. közjegyző. Ha Magyarország földbirtoki jogviszonyának a mult és jelen kor alkotta térképén átsiklunk, ugy arról a tulajdon, birtok, zálog, haszonélvezeti, örökösödési s egyéb hol kevésbé, hol többé korlátolt jogok gyakorlatában különféle, itt-ott ellentétesen változtatott jogszabályokat és törvényeket is olvashatunk le. így a volt kiváltságos osztály földesúri jogai mellett a volt úrbéresek birtokjogi viszonya, majd az urbérnek eltörlése, az ősiségi és telekI könyvi nyiltparancsok, az osztr. ptvk., majd a magyar törvények és joghasználat különféle phasisai tűnnek elő, miglen odáig I jutottunk, hogy a nemesi telek a nyilvánkönyvi -{--jelzésnél — mely talán a sirhalom jelképeként felmaradt — más különbséget az I egyes hitbizományok s külön jogtermészetű birtokok kivételével, a többi volt úrbéres birtokok között jogilag lényeges különbséget nem látunk akár az örökösödés, akár más jogcímű szerzemények, akár a földbirtok feldarabolásánál, holott még a közelmúltban az úrbéri telkek feldarabolásának minimuma s a belteleknek a külsőségtől való elkülönítése is korlátolva volt. Az 1848/49. évi események következményei megrázkódtatták alapjában régi jogrendszerünket is s a további fejlődés hol rohamosan idegen törvények, nyiltparancsok, rendeletek octrogálásával, hol lassúbb vagy gyorsabb lépésekben alkotmányunk jogrendszerében hozta meg azon jogrendszabályokat, melyek a haladó kor követelményeihez képest megfelelő, alkalmasaknak tűntek elő s melyek különösen a magánjog terén mindaddig nagyobb állandóságra nem számithatnak, miglen egy rendszeres törvénykönyvben meg nem állapittatnak. Olyan az, mint a gyakran szétáradó folyó, miglen rendes medrébe nem szorittatik. A történelmi jogfejlődés bővebb ismertetése azonban inkább a jogtörténészek feladata s csak általánosságban bevezetéskép körvonaloztam ezt, hogy ekkép a gyakorlat és tapasztalat terén jelentkező s a tulajdonjog fogalmával szoros összefüggésben álló azon tényállást emeljem ki, mely a földbirtok és osztály korlátlan s a minimumnak megszabása nélküli feldarabolásában mutatkozik. Ezen kérdésnél két fogalom: a jog és a célszerűség áll ellentétben. A jog fogalma eiősebb a célszerűség fogalmánál ugyan, de a summum jus summa injuria elve is gyakran a viszonyokhoz képest megragadja a döntő szerepét s így mig az egyik törvény tágabb korlátokkal látja el az egyéni ténykedést, addig egy másik törvény azt korlátba erősebben szorítja, vagy a már emelt korlátot is újból felbontja. így mig p. o. az egyik törvény korlátolta a volt földesúr tulajdonjogát az által, hogy a nemesi birtoknak rendszerint csak zálogba adását engedte meg, addig a másik törvény eltörölte a zálogba adásnak érvényét; az egyik törvény megszabta a volt úrbéres telkek feldarabolásának minimumát, a másik törvény eltörölte azt s igy tovább. Nem-e küzdelem ez az idő és korviszouyaihoz alkalmazott célszerűség és tulajdonjog fogalma között s nem-e jogi ingadozás ez, mely nemcsak évszázadok, de évtizedek közt is váltakozik, a mint azt a célszerűség vagy a rideg jog fogalma, vagy mindkettő egyetértőleg szüli meg időről-időszakra. A jogász természetesen a jog rideg fogalma mellett harcol, a törvényhozó azonban meglatolja a célszerűséget és szükséget is s ennek folyománya a tulajdoni jognak alkalomszerű itt-ott megszorítása vagy tágítása. Már most a földbirtok korlátlan feldarabolását ha jogosnak tekintjük, az pauperismusra vezet, a célszerűség pedig megkívánja a pauperismusnak ha nem is megakadályozását, mert ez kimenthető, de legalább azon alkalomadás kikerülését, mely a pauperismus felé önkényt kell hogy vezessen, mert ezt az országos érdek igy megkívánja. Addig, mig a családfő családjának fentartására elegendő földdel, vagyis legaláb bannyival bir, hogy némi egyéb más foglalkozás mellett családját fentarthatja, azon aggályok elesnek; ámde a csekély s leginkább elterjedt földmíves nép kis birtokviszonyánál, hol a család 3 — 6, gyakran több tagja közt az 50 — 300 frt értékű 1—5 holdnyi telekfelosztásra s ezen részek örökösödési osztályok által egész apró feldarabolásra kerül, mit eredményezhet mást, a mint eredményez is, hogy rövid időközök alatt végre a már több családot is megállapított osztálytársak egymásután sorban elszegényednek, apró részecskéiket csekély ár melletti elidegenítéssel kénytelenittetnek elhagyni s nemcsak napszámra szorulnak, hogy igy a munkaerő megmaradjon, de igenis tömegesen kivándorolnak Amerikába, egy része hogy ott, családjuk pedig itt elpusztuljon; egy része pedig, hogy mennyire-annyira boldoguljon, de hazáján túl, vagy esetleg onnan segíthesse itthon pusztulásnak indult családját, mely utóbbi eset, igaz, egyesekre inkább előnyös, mint káros lehet. Magam részéről időszerűnek tartom azon kérdés felvetését: nem volna-e ez célszerű, sőt szükséges ezen ügynek, vagyis a földfeldarabolás és osztály korlátlanságának megváltoztatása, illetve a birtokfeldarabolás minimumának meghatározási ügyének törvényhozás utjáni rendezése az adott viszonyokhoz képest? De mit szólnak ehhez a jogászok? Belföld. A m. kir. igazságügyminiszter az Oroszországba küldendő magyar bírósági iratoknak orosz forditással való ellátásáról 25,136. szám alatt a következő körrendeletet intézte valamennyi kir. bírósághoz. Az 1874. évi október hó *Dr™ Oroszországgal kötött és az 1875 : XXXVIII. törvénycikkbe iktatott kiadatási szerződés XVII. cikke alá nem eső ügyekben a magyar bíróságok által az orosz bíróságokhoz intézett megkereséseknek, valamint az Oroszországban kézbesítendő magyar bírósági iratoknak orosz forditással kell ellátva lenniök. Az ilyen fordítások eszközlésére nézve az 1868. évi június hó 6-án, 8,154. sz. a. (R. T. 68. sz.) kelt igazságügyminiszteri