A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 5. szám - A telekkönyvi betéti vitához. Válaszul Osváth Imre bpesti kir. tszéki biró urnak

A JOG. a) ha a birlaló idegeníti el, a nélkül, hogy tulajdonosa lenne a zár alá vett dolgoknak, ugy a sikkasztás tényálladéka szintén meg van valósítva, a menuyiben nem a tulajdonos beleegyezése vagy nem annak számára vette el a dolgokat: b) ha ellenben a birlaló tulajdonosa a dolgoknak, ugy a iurtum possessionis, a btk. 368. g-ába ütköző jogtalan elsajátítás vétsége forog fenn, mig végül c) ha a végrehajtást szenvedő idegenitené el a birlalónál lévő és zár alá vett dolgokat, a mennyiben azok az ő tulajdonát képezik, szintén a jogtalan elsajátítás vétségét követi el, ha pedig nem ő a tulajdonos s annak dacára elvenné s elidegenitené, a körülmények és a szerint, vájjon a birlaló tulajdonos tudta és beleegyezésével, vagy annak számára (pl. elveszi, eladja s a pénzt a birlalónak adja), vagy pedig e nélkül követte el a büntetendő cselekményt, a reatum a furtum, vagy a furtum possessionis minősítése a'á esik. Es most térjünk át a furtum possessionisra. A telekkönyvi betéti vitához. (Válaszul Osváth Imre bpesti kir. tszéki biró urnák) Irta: BÉSÁX MIHÁLY, lugosi kir. küzjegyzö. A tényleges birtokos telekkönyvi bejegyzésére vonatkozólag e lapokban közlött nézetemet a »J o g« m. é. 52. sz.-ban Osváth ur megtámadja, felvilágosító magyarázattal kiséri s engem, noha nincs szerencséra őt személyesen ismerni, gyanúsításokkal illet, miket szó nélkül nem hagyhatok. Megjegyzem mindenek előtt, hogy Osváth ur az én cikkemet határozottan félreértette, mert én a kérdéses törvényjavaslatnak (most már szentesitett törvénynek) nem lényegét és tárgyát, vagyis nem azt kifogásoltam, mintha nem volna szükség és célszerű a tényleges birtokos telekkönyvi bejegyzése által mai telekkönyvi miseriáinkon törvényhozásilag segíteni, mert én, ki naponként érzem állásomnál fogva is telekkönyveink rendetlenségének súlyát, már is nem egyszer szólaltam fel ez ügyben nyilvánosan, hanem igenis kifogásoltam a törvényjavaslat technikai oldalát, a szövegezést vagy ha tetszik : az irályt, mert az nem világos, sőt az által, hogy folytonosan utal előbbi törvényekre, ezek egyes szakaszaira és »megfelelő alkalmazás m ellet t« egyes szakaszoknak s bekezdéseknek csak egyik részére, az egész munka nehezen vagy egyáltalában nem érthető és mert eltévesztett dolognak tartom a szövegezésnél homályba burkolni egy oly törvényt, mely nemcsak a tudósoknak és csillagvizsgálóknak, hanem községi jegyzőknek, elöljáróknak s a földmives népnek is van szánva. Ezen kifogásom alaposságának igazolására, a teljes szöveg idézésével még példát is hoztam fel. Noha én egy percig sem vontam kétségbe, hogy a telekkönyvi betétekre vonatkozó törvények »a legkiválóbb szakférfiak közreműködése mellett« jöttek létre, a kik közé talán Osváth ur is tartozik, mégis fentartom közleményemben kifejezett nézetemet, különösen most Osváth ur cikke folytán, mert a kérdés lényegére ces citoyens cessent d'étre en fait sous la juridiction de leur gouvernement.« (Azon nemzet, mely nem gátolja meg alattvalóit az idegenek bántalmazásában, felelősséget von magára; mert saját nemzetbehjei, hatalma alatt állván, köteles őrködni, hogy azok sérelmet ne okozzanak a többieknek. De ily hanyagság nem teszi felelőssé a nemzetet alattvalói oly tetteiért, melyek lázadáskor követtetnek el, midőn a hűség kötelékei elszakittattak, vagy a kik nem léteznek az állam határai közt. Ily helyzetben, törvény szerint bármily jellege legyen cselekményeik és eljárásuknak, a polgárok megszűnnek tényleg a kormány hatósága alatt állani.) És a hires orosz államférfiú : Nesselrode következőleg nyilatkozott ezen az 50-es években felmerült kérdés felett: »D'aprés les principes du droit international tels que les entend le gouvernement russe, on ne peut pas admettre qu'un souverain, forcé par la rébellion de ses sujets de reconquérir une ville occupée par es insurgés, sóit obligé d'indemniser les étrangers qui, au milieu de pareilles circonstances, ont pu étre victiraes de pertes ou de préjudices quelconques.« Ezen eset azonban, melyre vonatkoznak a fentebbi nyilatkozatok, távolról sem fordul elő azon vérengzéseknél, melyek az észak-amerikai államban, a 1 o i L i n c h örve alatt gyakoroltatnak s mintegy rendszeresen űzetnek a hatóságok bűnös elnézése, sokszor talán egyenes részvétele mellett; sem nem fordul elő az orleansi gyilkosságoknál 1891. március 14-én. Senkisem fogja állithatni, hogy akkor és ott lázadás, rebellió, polgári háború ütött volna ki, vagy csak meg is kezdetett légyen. Nem forgott fenn ott egyéb, mint összecoportosulása néhány száz embernek, nem azon szándék s elhatározásból, hogy a közhatalmat megingassák vagy felforgassák, hogy a közhatóságokat, a kormányzat közegeit elűzzék s tán másokkal felcseréljék. A cél s törekvés, mely mozgásba hozta azon embereket, egyedül az volt, hogy a Linching szokás alkalmazásával gonosz szenvedélyeiket kielégítsék, a bosszú aljas érzetének eleget tegyenek. A nép maga nem is revoltált — csak a mób dühöngött — habár egyesek a tisztességesebb osztályból is csatlakoztak hozzá nézve álláspontom helyességét maga is igazolja, midőn avval vigasztal, hogy »a kinek akarata van hozzá, meg fogja azt érteni, különösen a kiadandó felvilágosító végrehajtási utasítás alapján. Tehát Osváth ur is azt bizonyítja, hogy mégis mozog a föld, mégis nagy szükség van a törvény alapos megértéséhez egy felvilágosító utasításra, magyarázatra«. Egy nézeten van velem cikkíró ur, midőn azt is fejtegeti, hogy tulajdonkép m<ért lehetett létrejönni a második, harmadik, negyedik törvénynek, mondván, hogy az első törvényt »a munkálatok folyamán szerzett ujabb tapasztalatokra és a betétszerkesztö személyzet nagyobb gyakorlottságaira való tekintetből kellett a következő törvényekkel bővíteni, pótolni s az eljárást egyszerűsíteni*, csakhogy szerintem az ujabb törvények szükségét nem a személyzet gyakorlatlansága okozta s a szerzett ujabb tapasztalatok is nem a személyzetre vonatkozhatnak, miként ő állítja, mert a személyzet a törvény és utasítás értelmében jár el és kétségtelen, hogy a kezdet nehézségével neki is meg kell küzdenie, de azért még nem tartom igazoltnak, hogy egy helyett több törvény hozassék akkor, ha az egy és ugyanazon tárgya vonatkozó összes intézkedések egy törvénybe foglalhatók és összesen egy szerves egészet kellene képezniök. Ha cikkíró ur nézete e tekintetben helyes volna és ha fenti indoka tisztán csak a betétszerkesztő személyzetre vonatkozik : ám akkor egy olyan törvényt is indokoltnak, eodificationalis szempontból helyesnek kellene tartania, mely három különböző időben egy tárgyra vonatkozólag három törvénybe foglaltatik, melyek közül az egyik a kezdő, másik a haladó és harmadik a begyakorlott személyzetnek szól. Azt is elismeri cikkíró ur, hogy az első törvényt, persze »az ujabb tapasztalatok« nyomán későbbi törvényekkel »a z eljárást egyszerűsíteni kellett. Hát hiszen más szavakkal én se mondtam egyebet, csakhogy szerintem az egyszerűbb eljárást mindjárt az első törvénybe lehetett és kellett volna beiktatni s nem várni be, mig az első törvényben contemplált bonyolodottabb, illetve hosszadalmasabb és költségesebb eljárás az életben, melylyel sokszor nem számolnak a zöld asztalnál, impraktikusnak bizonyul. Akárhogy forgatjuk a dolgot, annyi bizonyos, hogy a tényeket elfogadni nem lehet, különösen nem azt, hogy a telekkönyvi betétek szerkesztésére és a tényleges birtokos telekkönyvi bejegyzésére rövid h a t év alatt négy törvény keletkezett egy helyett, melyek egymást pótolják, kiegészítik, lerontják, javítják, bővítik vagy egyszerűsitik, melyeknek alapos megértése épen ezért nagyon is rászorul egy felvilágosító magyarázatra vagy utasításra; azt se lehet tagadni, hogy ha a legkiválóbb szakférfiak közreműködése mellett az első törvény egy, a gyakorlati igényeknek megfelelő jó codificatio lett volna; bizonyára nem keletkezett volna a többi törvény. ízlés dolga, ha valaki az ilyen codificatióért lelkesedni is tud — én nem. Aztán talán még az a körülmény is az én álláspontomat támogatja, hogy az 188ij. évi július 14-én szentesitett törvényhez a végrehajtási utasítás csak 18S8. március 7-én lett kibocsátva, a melyhez tehát csaknem két évig nem is mertek hozzáfogni. hason szenvedélyek nyomása alatt. De mindezen elemek távol ] maradtak minden forradalmi kisérle'től. A közhatalom intézményei, a kormány s közhatóságok nem táiradtattak meg. Az állami kötelék hazájukhoz s az állam irányábani alárendeltségi viszony Florida, Texas, Louisiaua, Ohio s a többi államokban, melyekben folyton előfordulnak linchelések, félbe nem szakittatott. Sem az engedelmesség, az alattvalói alárendeltségnek kifejezése, meg nem tagadtatott. De nem is tagad tathatott meg, mert a hatóságok cselekvőleg nem léptek fel ; semlegesen, valódilag bűnös közönynyel viselték magokat és semmiféle intézkedéseket nem tettek, a melyek teljesítését megtagadni lehetett volna. Sőt p. o. Oileansban a vérengzés vezénylői Houston s P a rkerson nem is vonakodtak a nagy jurynak átadni azok névjegyzékét, kik a linchaget szervezték. Biztosak" voltak abban, hogy: I 0 n n'o serait pas (Nem foguak merészkedni!) Az esküdtszék nem is mert tenni semmit, kinyilatkoztatván : hogy a nép hangulatának s lelkesülésének spontaneitása nem engedé, hogy a fele| lősség érvényesíttessék. És déli 12 óra után ismét csend volt Lonisianeban ; nem változott meg semmi ; csak egy lynchinggel s néhány olaszszal ' kevesebb, mint szellemdúsan megjegyzé Desjardins.1 Ezek szerint kétséget nem szenvedhet, hogy az amerikai liuchingek eseteiben a lázadásnak, forradalomnak tényei fenlórognak. Következéskép a nemzetek közt érvényes törvényeknek kell alkalmazást nyerniök. Mert a nemzetek közt is, mint a magányosok közt, léteznek viszonosság jellegével biró kötelmek, azokon kivül is, melyek tényleges szerződéseken alapulnak. Azok j szerint sehol sincsen megengedve, hogy bármely állam területén, : báiki által, egy idegen állam felségjogai megsértessenek, tartózkodási helye insultáltassék, küldöttjei bántalmaztassanak, habár i arról nemzetközi szerződések nem rendelkeznek s nem szabják meg büntetésüket. Ezen nemzetközi törvények bírnak érvénynyel a rendes jogI 1 Revue de deux Mondes. 1891, pag. 350.