A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 48. szám - Az örökösödési eljárásról szóló törvényjavaslat

A JOG. 347 költségen utazzék és a drága kocsmában rosszul étkezzék. Ez is azon symptomák egyike, melyekkel a bíróságoknál az ügyvéddel szemben lépten-nyomon találkozunk* .. . Ezzel állami költségvetési cikkeinket be is fejezhetjük. Azt látjuk az idei budgetből, hogy lassan bár, de biztosan haladunk előre, és ha lesznek jó törvényeink (a mire ugyan még jó soká várhatunk) és Íja lesznek jó bíráink, ha ki lesz küszöbölve a kinevezések körül a protectió és képviselői beajánlás, ha csakis méltók s a kellő helyre lesznek kinevezve, akkor igazságszolgáltatásunkra is a megváltás órája fog ütni, akkor mi is büszkeséggel fogjuk magunkat a rulturállamok közé számithatni. Addig pedig legyünk türelemmel és elnézéssel; örüljünk a látható csekély javulásnak, mert hisz ez is csoda számba megy. Dr. Révai Lajos. Az örökösödési eljárásról szóló törvényjavaslat Irta : dr. BLUM BÉLA. pécsi kir. közjegyző. Az örökösödési eljárás szerves összefüggésben áll magával az öröklési joggal. A polgári törvénykönyvek mindegyike az anyagi jog körében szabályozza az örökség megszerzésének a kérdését s ebben a fejezetben foglaltatnak azon elvek, a melyeken az örökösödési eljárás egész rendszere felépül. Az előttünk fekvő törvényjavaslat nélkülözi az anyagi jogalapot. Megalkotandó polgári törvénykönyvünknek az öröklési jogról szóló része, a mely egy ízben már a képviselőház igazságügyi bizottsága által letárgyaltatott, visszavétetvén, még mindig újjáalkotását várja. Törvényhozási szempontból tehát be kellene várni az anyagi jogelvek végleges megállapítását és ezek alapján alkotni meg az új örökösödési eljárást: ha szinte tarthatatlan telekkönyvi állapotaink rendezése, az annyi áldozatok árán megvalósítandó új betéteink tisztaságának megóvása s a tényleges birtokviszonyoknak a telekkönyvi állapottal való összhangba hozatala elodázhatlanul nem követelnék örökösödési jogviszonyainknak sürgős rendezését. Ezeknek a követelményeknek a kielégítését addigra elodázni nem lehet, a míg az öröklési jog maga törvénynyé válik. Annyival határolják el, hogy a szakértő csak arra nyilatkozzék, hogy fenlorog-e az elmebetegség, és ezt a szakértői nyilatkozatot a bíró magára nézve döntőnek tekintse. A kérdésnek ezen elhatárolása helyes, de nem elégséges a zavarok megszüntetésére, mert azok nem a kérdések helytelen feltevési módjából, hanem mélyebb okból származnak. Nézetem szerint ugy áll a dolog, hogy a helyesen értelmezett büntetőjog értelmében az elmebetegség fogalma más az elmegyógyász szakértő és más a jogászbiró számára, azaz más az elmebetegség fogalma a psychiatriában, mint a büntetőjogban* és ennek világos fel nem ismerése, illetve a psychiatrikus fogalomnak a büntető jogival való összezavarása volt oka az általánosan érzett inconveuientiáknak. A psychiatriának az elmebetegségről való alapfogalma ugyanazon tapasztalati tényből indult ki, mint a büntetőjog, hogy t. i. vannak emberek, a kiknek egész lelki világa más, mint a normális embereké. E fogalom azonban a psychiatria fejlőd ísének folyamán nagyon módosult. Az elmebetegségek megfigyelése útján ugyanis nemcsak azon irányban bővült a psychiatria tudománya, hogy az egyes elmekóralakokat jobban megismerték, hanem abban is, hogy mindig több és több abnormis lei ki folyamatnak a prima facie elmebetegségnek feltűnő állapotokkal való rokonságát constatálták. A psychiatria fejlődése tehát nemcsak az irányban haladt, hogy constatálták az elmebetegség fenforgását oly esetekben is, a melyek a laikus előtt normális lélekállapotnak tűnnek fel, hanem abban is, hogy felismerték az elmebetegségeknek kevésbbé qualificált, a normális lelki folyamatoktól kevésbé eltérő kóralakjait, és az ezek és a normális lelkiállapot között levő átmeneti kóralakot is. Ezen fejlődés következtében a psychiatriának az elmebetegségről való fogalma lényegesen átalakult. A fejlődés kezdetén az elmebetegséget egy, a normálistól toto coelo eltérő lélekállapotnak tartották, a melyről azt hitték, hogy annak minden irányú nyilvánulása más, mint az egészséges léleké. Ma ellenben a lelki abnormitásoknak sokkal kisebb mérvét és sokkal nagyobb körét tekintik az elmebetegségek csoportjába tartozónak és ugy fogják fel az elmebetegség legnagyobb fokát is, hogy az csak fokozatilag és átmenetileg különbözik az ép elmének tekintett lélekálapottól. A psychiatria ezen fejlődését, az elmebetegség fogalmának ezen megváltozását nem követte a büntetőjogi fogalom hasonló megváltozása. (Folyt, köv.) * A büntetőtörvény 76. §-a nem az elmebetegséget, hanem »az elmetehetség megzavart voltát* emliti, a mi azonban az elmebetegség kifejezéssel egyértelmű és mindig egyértelműnek vétetik. kevésbé, mert az igazságügyminiszter az öröklési jogról szóló törvényjavaslatot annak idején azon indokolással vonta vissza, hogy azt a családi joggal kell összhangzásba hozni s igy majd csak ezzel együtt fogja a törvényhozás elé terjeszteni ; a minek időpontját azonban, bármennyire óhajtanok, a legközelebbi jövő keretében meghatározni alig lehet, ha mindjárt a családi jognak egyes részei az igazságügyminiszterium megbízásából a nyilvánosságnak átadattak is már. Elismerve és méltányolva az örökösödési eljárásról szóló törvényjavaslat sürgős elintézésének ezen indokait, még sem érezhetjük magunkat fölmentve azon kötelezettség alól, hogy a törvényjavaslattal és különösen annak indokolásával a megalkotandó anyagi jog szempontjából elvi alapon behatóbban ne foglalkozzunk. Maga a törvényjavaslat nem mondja ugyan ki azt, hogy az örökség megszerzésének melyik elvét követi. Ezt igen helyesen az anyagi jognak tartja fönn. Mégis, miután indokolásában »az ipso iure öröklés elvét teljes mértékben fentartani kivánja« (41. lap), e tekintetben az anyagi jognak határozottan praejudicál s már ezen egy körülmény is indokolttá teszi az elvi álláspontnak a megvitatását. Fokozza ennek szükségét még az is, hogy a törvényjavaslat nem az »ipso iure« jogelv, hanem az »aditio« rendszerét valósítja meg és e tekintetben az indokolás egyenes ellentétben áll magával a törvényjavaslattal. A minek oka ismét nem más, mint az indokolás szerzőjének a tévedése az örökség megszerzésének alapelvei körül. »I p s o iure« és »a d i t i o«, e két elv körül csoportosulnak az örökség megszerzésének különböző jogrendszerei. És különös, hogy ezekről a törvényjavaslat indokolása mélyen hallgat. Hiába keresnők ott e két jogelv közötti különbségnek legalább csak felemlitését. Egyiknek és a másiknak előnyeit és hátrányait. Állásukat az európai törvénykönyvekben. A belőlük folyó jogrendszereknek az alapelveit. A javaslat indokolása mindössze csupán annak a kijelentésére szorítkozik, hogy »az ipso iure öröklés elvét teljes mértékben fentartani kivánja.« Pedig ily fontos elvi kijelentés, mely az anyagi jog szabályozása hiján praejudicialis jelentőséggel bir, beható megokolást igényel, a mely csak ugy lehet megnyugtató, ha a két rendszer összehasonlítása, valamint örökösödési eljárásunk jogtörténeti levezetése alapján concludál oda, hogy a két jogelv közül melyik felel meg inkább a mi hazai jogrendszerünknek. De épen ezért nem szabad a törvényjavaslatot pusztán a gyakorlati élet, avagy a telekkönyvi jogviszonyok mielőbbi gyökeres rendezésének egyoldalú álláspontjáról ; hanem mint a megalkotandó polgári törvénykönyv öröklési jogról szóló egyik fontos fejezetének, az örökség megszerzésére vonatkozó résznek az úttörőjét, egy praejudicialis törvényalkotás magasabb szempontjából kell megbírálnunk. És ez alapon állva, már most akár az »ipso iure«, akár az »aditio« jogelvét fogadjuk is el, örökösödési eljárásunk megalkotásáuál le kell vonnunk az elvnek minden consequentiáját, meg kell valósitanunk következetesen az elvnek egész rendszerét és nem szabad ellenmondást tűrnünk örökösödési eljárásunk alapelve és annak rendszere, valamint egyes intézményei között. Ily ellenmondásokban a törvényjavaslat is szenved. Itt csupán két ellenmondásra kívánok utalni. Az egyik az, hogy a javaslat rendszerének alapjellege szerint az örökösnek a hagyatéktárgyalás során nyilatkoznia kell, örökségét tehát tulajdonképen csak »nyilatkozattal« szerzi meg, a mi homlokegyenest ellenkezik az »ipso iure« jogelvvel, mely szerint az örökös örökségét pusztán megnyílott örökjoga révén örökhagyó elhalálozása pillanatában már megszerezte. Épen azért a törvényjavaslat a renitens örökös ellen rendelt hivatalos eljárás (62—63. §-ok) alkalmazásával az »ipso iure« jogelvben rejlő korlátlan tulajdonjogot és az ebből folyó szabad rendelkezési jogot oly mértékben támadja meg, a melyet az egyáltalában meg nem tűr. Ezt az ellenmondást az indokolás azzal akarja ugyan menteni, hogy »az egyéni jogból eredő szabadságnak a közérdekben álló korlátozása nem változtatja meg a jog belső lényegét. (41. lap.) Ámde ezen mentsége alig állja meg a komoly kritikát, ha tekintetbe veszszük, hogy a tárgyaláson részt venni nem akaró örököst a törvényjavaslat jogvesztéssel sújtja, a mennyiben »meg nem jelenése esetében igényét a hagyaték tárgyalása során nem fogják figyelembe venni.« (i3. § ) I »Ipso iure« szerzett tulajdonjog. Nyilatkozást kötelezettség. A már ! megszerzett tulajdonjognak elvesztése elmaradás esetén. Azt j hiszem, ennél nagyobb »megváltoztatása« a jog »belső lényegéi nek« alig képzelhető. Mert hiszen ez már nem is a megváltoztatása, hanem a megsemmisítése az »ipso iure« szerzett tulajdonI jognak. A másik — bár csak látszólagos — ellenmondás abban rejlik, hogy a törvényjavaslat, a mely az indokolás szerint az »ipso iure« jogelv rendszerét volna hivatva megvalósítani, az ezzel merőben ellentétes »birói átadás« intézményét létesiti, sokkal kiterjedtebb mértékben, mint azt eddigi örökösödési eljárásunk ismerte. Mert a míg ez utóbbi a bírói átadásnak csak két esetben adott helyet, t. i. akkor, a mikor az örökösök meg nem egyeztek, (583. és 590. §-ok), egyezség esetében pedig a bíróság nem adta át a hagyatékot, hanem csupán az ingatlanokra vonatkozó tulajdoni jog bekeblezése iránt intézkedett.« (586., illetve 581. §-ok.) Addig a javaslat »birói átadás« alá soroz minden oly esetet I is, a hol az örökösök között az egyezség létesült (73. §.). Már