A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 14. szám - A budapesti kamarai választások alkalmából

110 A JOG. Miután még dr. Nagy Dezső védelmezte az évi jelentést, melyen már ugy sem lehet változtatni, mivel már felterjesztették az igazságügyminiszterhez, a közgyűlés tudomásul vette a jelentést. Nóvák Sándor pénztárosnak, a kit mindkét párt kandidál továbbra is, megadták a fölmentvényt. Lövészy György, dr. Németh József és Mérő [ános számvizsgálók leköszönvén tisztükről, új számvizsgálóidul Kiss Albert, Schmidl Ignác és Vaskó Endre ügyvédeket választották meg. Dr. Purczel Andor felvilágosítást kér arra nézve, mi történik azzal a tőkével, a melynek kamatait segélyezésekre fordítják, mire az elnök előadja, hogy a pénz takarékpénztárban van elhelyezve, de rendeltetéséről a kamara eddig még nem ha'ározott. H o d o s s y Imre elnök ezután a maga és a tisztikar nevében kijelenti, hogy a lejárt mandátumokat ismét visszaadják a közgyűlésnek. 0 és Szedenics János alelnök a bizalmat, ha ismét feléjük fordulna is, a jövőre nézve változott viszonyaiknál fogva semmi esetre sem fogadhatnák el többé. Hálás köszönetet mond a kartársaknak a jóindulatért, melyben őt tizenöt éven keresztül részesítették és kijelenti, hogy midőn búcsúzik a kamarától, egy csepp keserűséget sem visz magával, ígéri, hogy a kar érdekében, ha nem is eddigi állásában, de továbbra is ernyedetlenül fog működni. Pártos Béla indítványára az elnök és alelnök érdemeit jegyzőkönyvbe fogják iktatni. Aradi Antal újra felkérendőnek tartja az elnököt tisztének elvállalására, H o d o s s y azonban újra kijelenti, hogy a megtiszteltetést nem fogadja el. Dr. Neuschlosz Tivadar az elnök arcképének lefestését indítványozza, mi fölött azonban esik később fognak határozni. Dr. P a y e r Imre a tisztikarnak mondott köszönetet fáradozásáért. Végül az elnök Z b o r a y Béla elnöklete alatt 23 £tagú szavazatszedő bizottságot küldött ki, a mely hétfőn délelőtt 9—1, délután 3—6-ig, kedden 9—12-ig és délután 3 - 6-ig működött a kamara helyiségében. A szavazás eredménye következő: Elnök: Győry Elek, alelnök : Friedmann Bernát, titkár : Nagy Dezső, ügyész : L i e d e m a n n K?roly, pénztáros : Nóvák Sándor. Választmányi rendes tagok : Baintner Imre, Fridvalszky Sándor, H a u e r Sándor, Kern Tivadar, Konkol y-T hege József, Schreyer Jakab, K r á 1 i k Lajos, B r ü 11 Ignác, Somogyi Miksa, S z t e h 1 ó Kornél, V e t s e y István, Zsigmondy Jenő. Póttagok ; P o 11 á k Illés, B u r i á n Béla, Kelemen Gyula, Szmik Lajos, S z ó h n e r Lajos és D a 1 u o k y Béla. S é r e 1 e m.:; A budapesti kamarai választások alkalmából. Sérelem »a közönség körébők. Tekintetes szerkesztőség! Becsületszavamra mondom, hogy nem voltam »lipótvárosi képviselőjelölU, de még »választmáuyi tagságra« sem pályáztam. Ebből látni tetszik, hogy én valóságos »Közönség« vagyok és igy ezen a jusson bátorkodom felkérni, hogy azon a bizonyos, a szerkesztőség felelőssége alól kivett helyen jogos és ígérem, tárgyilagosan tartandó panaszomnak helyet szorítani méltóztassék. Ugyanis egy idő óta oly nagy halmazzal érkeztek hozzám a levelek, hogy a postások mélyen kezdtek előttem hajlongni. Azt gondolták, hogy irodám forgalma nagyban emelkedett és úgy a jövő »újévi« jobban fog beütni nekik is. Pedig hát ezen levelek nem tartalmaztak egyebet, mint felhívásokat, figyelmeztetéseket, programmokat és szavazólapokat azon 172, mond egyszázhetvenkét kartársamtól, kik a leendő választásokhoz szavazatomat kérték. Miután ezen »felhivások« nekem nagyon keserű szemrehányásokat tettek, hogy közönyös vagyok, hogy a kar érdekeivel és tekintélyével nem törődöm és biztosítottak, hogy most minden nagyon rosszul van, és hogy ennek a mostani helyzetnek a jelenlegi választmány és az én közönyöm az oka, szunnyadó lelkiismeretem felriadt és én elhatároztam, hogy tőlem telhetőleg hozzá fogok járulni a bajok csökkenése és az ügyvédi tekintély emeléséhez. Kezdtem tehát körülnézni. Mindenekelőtt ellátogattam egyikmásik értekezletre. Iit azután megesömörlésig hallottam a rossz rendszert szidni, a kamaia élén álló választmány tehetetlenségét hangoztatni, a már ezerszer meg ezerszer feltárt bajokat újra meg újra felsorolni és végül mindenki a jelenlegi választmányra halált kiáltva, új emberek megválasztaíását ajánlotta. Midőn ugyanazon themát már vagy a századik variatióbau hallottam menydörögni, végre — tessék elhinni, a közönségnek is vannak idegei — türelmem fogytán volt és önkéntelenül röppent ki egy fohász keblemből : »a tárgyra«. No de volt aztán hadd el hadd. Az igen tisztelt szónok méltatlankodva apostrofált, a miért * Ezen rovatban, programmunkhoz híven, teljes készséggel tért nyi tunk a jogos és tárgyilagosan előadott panaszoknak. Felelősséget az ezen rovat alatt közlőitekért nem vállalunk. A közlő nevét ki nem teszszük, ha kívántatik. Velünk azonban az mindig tudatandó. A szerkesztősé?. nincsen türelmem az ő becses fejtegetéseit végighallgatni stb. stb. Ezek után egész vihara a beszédeknek zúdult felém. Mindenki azzal kezdte, hogy »csak nagyon röviden óhajt egy pár szot elmondani*, de azért oly hosszadalmasan beszélte el mindenki az ö élete történetét, melylyel becses egyéni nagyságát tárta fel előttünk, hogy komoly határozathozatalra immár nem maradt ido. Ilyen körülmények között kétségbe estem felfogási tehetségem felöl. Mert ha ezek az urak csak egy mákszemnyi mtelhgentiát fedeznek fel bennem, csak nem tartják szükségesnek, hogy ugyanazon dolgokat annyiszor ismételjék előttem. De szomorú tapasztalataim még öregbedtek. Egy es ugyanazon választmányi tagságjelölt egyszerre hat-nyolc párttal is kacérkodott. Itt is, ott is jelöltette magát, ugy hogy én, ki elég jámbor vagyok ^ meg a férfias erények közé a nyíltságot és őszinteséget is számítani, eeeu két- vagy jobban mondva nyolckulacsossággal sehogy sem tudtam megbarátkozni. No de — mondtam magamnak — közönség ezt te nem érted. Ennek bizonyosan ugy kell lenni; ez választási taktika. En teljesiteni fogom kötelességem, majd csak jórafordul minden es győzni fog az igazság. Erőt vettem tehát magamon, vagy 300 egyénben rekedt beszédet végighallgattam és miután mindegyik a volt választmányra kigyót-békát kiabált, erősen hittem, hogy a mostani emberek a rendszerrel együtt fognak bukni és akkor majd szebb hajnalra virradunk. Ezen reménytől eltelve léptem be a közgyűlési terembe; meglepetésemre láttam, hogy egy fiatal hős legnagyobb figyelem és csend közepette dicshymnust menydörög ennek a hónapok óta szidott választmánynak és jupiteri fensőbbséggel követeli, hogy a közgyűlés a jelentést tudomásul vegye! Én, tekintetes szerkesztőség, közönséges észjárású ember vagyok. Ugy tudom, hogy kétszer kettő négy és nem öt vagy három. Az egész világon a tudomásul vételnek az a jelentősége, hogy jóváhagyjuk és helyeseljük az illetők működését; ha tehát az ember az ellenkezőnek akar kifejezést adni, ugy a jelentést nem veszi tudomásul. Miután pedig előzőleg vagy háromszáz embertől hallottam, hogy nincsenek megelégedve a választmány eljárásával, azt vártam, hogy a szónok ezen dörgő kívánsága — dörgő ellenmondással fog találkozni. E helyett azonban mély csend maradt továbbra is. A közönséges logikának ezen fejtetőre való állítása mélyen felháborított és megbotránkozásomnak egy hatalmas »abcug«-ban adtam kifejezést. A nagyhangú szónok legott kérdőre vont, hogy kit abeugolok, őt-e vagy a jelentést? Persze a jelentést, vagyis a választmányt, válaszoltam. Es most, tekintetes szerkesztőség, ismét egy szép jelenetnek voltam tanúja. A mig t. i. az »abcugom« nem vallott határozott szint, a szónokon kivül nem törődött vele senki sem, mikor azonban gazdájára akadt, a természetesen általam is mélyen tisztelt elnök ur megrovásban részesített, mondván, hogy egy kanabokai ügyvédi kamara tagjához nem illik ilyen kifejezést használni és az a kamarára nézve sértés. E szerint megint nem voltam tisztában a fogalmakkal. Eszembe jutott, hogy a kanabokai ügyvédi kamarának választmánya az ország összes karaaráit mennyire megsértette, hogy udvarias meghívásukat oly udvariatlanul visszautasította ; sőt midőn ennek dacára a kanabokai kamara vendégszeretetét akarták igénybe venni és a következő gyűlést itt Kanabokán megtartani, még a világszerte elismert ősi magyar erényt, a vendégszeretetet is megsértette és ajánlatukat nem fogadta el. Ilyen körülmények között ki vétett nagyobbat az illemszabályok ellen ? Már ajkamon volt a szó, hogy ezen kérdést feltegyem; azonban előző párthatározat szerint csak a kijelölt szónokok voltak hivatva felszólalni, én pedig fegyelmezett »közönség« lévén, nem akartam a pártfegyelem ellen véteni, igy hát a közjó érdekében megint türtőztettem magam; gondoltam, majd a szavazás elégtételt fog szerezni; hiszen vagy 300 tagtárstól hallottara, hogy nincsenek megelégedve a választmány működésével és igy természetes, hogy a jelentést nem vehetik tudomásul. Hanem hát én megfelejtkeztem arról, hogy a logika szabályai csak azon emberekre nézve lehetnek kötelezők, kik nem aspirálnak választmányi tagságra, hivatalra, csődre vagy egyéb csecsebecsékre; ezek az ambitiosus, magasabb lények azonban emancipálják magukat ily, csak a közönségnek való korlátok alól és igy történt, hogy azon 300 egyén közül mindössze vagy 5, mondd öt egyén követte el az: a bolondot, hogy a jelentést nem vette tudomásul. Persze ezen öt tagtárs arca pirult azután; ők azt gondolták, hogy az a haragtól van, pedig a közgyűlés tudja, hogy a szégyentől volt és nyugodt lélekkel szavazott egyhangú köszönetet is a választmánynak azon 300 egyén, ki hónapok óta fennen hirdette, hogy a választmány eljárását nem helyesli. Sőt mi több, a lelkesedés és tömjénzési düh olyannyira elragadta a közönséget, hogy feltételezték az elnöktől, hogy ő képes lesz kimondani olyan határozatot is, mely szerint a saját személyét lefestetik es hogy magamagát dísz- és tiszteletbeli elnöknek megválasztatja. Hanem hát persze egy közönségbeli ember nem emelkedett még a civi isatio oly magas fokára, hogy szeméremérzetét ennyire leküzdhesse. Ehhez gyakorlat kell.