A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 8. szám - Észrevételek a biróságok büntető ügyvitelének szabályzatához

60 A JOÖ. arra hivatottak, hogy valamennyi bíróságnál egy és ugyanazon eljárást honosítsanak meg. Egyet azonban ennél a pontnál — visszatérve a hivatalos órákra — azoknak a eapacitálására, a kik oly kevésbe veszik a vizsgálóbíró: szellemet és testet egyaránt fárasztó teendőket, még eonstatálnom kell, — azt t. i., hogy a vizsgálóbírónak a nap akármely szakában, sót éjjel is résen kell állani és hogy bírói boncolások, szemlék, helyi uyomozatok alkalmával sokszor egészsége s néha életének kockáztatásával fáradozik, nemcsak a hivatalos órák alatt, de korán reggel és későn este sokszor ázva, fázva, hol hintón, hol szekerén, lóháton és gyalogosan. Sokkal könnyebb ez a fo- és székvárosban, a hol a soros vizsgálóbíró az ügyészszel az állatni rendőrség segédkezésc mellett működik, van ott mindeu kéznél (a tettest nem értem, mert az bizony gyakran nemcsak a vidéken, de a fő- és székvárosban is eredménynyel old kereket) rendőr, hintó, telephon, orvos, boncolóterem a legszebb berendezéssel stb., de tessék egy ilyen, például itt a Szepességben sokszor tömérdek akadályokkal egybekötött helyi nyomozatot és orvostörvényszéki boncvizsgálatot végig szenvedni, tessék itt a rendelethez képest a formákat megtartva, boncolni! Ezt csak próbálni kell. A szóbeli feljelentésekről szóló 28. §. üdvös intézkedései között különösen a jegyzőkönyvvezető alkalmaztatása és az, hogy a panasz jegyzőkönyvi felvétele illetékességi kifogással el nem utasítható, igen helyes, azonban már nehézségbe ütközik a vizsgálóbíró élőit panaszszal megjelent ismeretlen egyénnek a személyazonosságát megállapítani ; ezt tapasztaljuk majd legjobban a vidéken, a hol eddig alig volt reá eset, hogy valaki tréfából vagy rosszakaratból más neve alatt egy harmadik személyt feljelentett volna, hasonlóan ritkán veszszük hasznát annak a részletes vallomásnak, a melyet a sértett fél panaszának jegyzőkönyvre vétele alkalmával bemoiul ; más volna az akkor, ha a terhelt is vele a vizsgálóbíróhoz elfáradni kegyes volna, pedig ma már nem annyira előzékenyek a terheltek, mintsem hogy ezt a szívességet a sértett (él — kedveért megtegyék. Hát az 52. számú döntvény ? Gondoskodik ez arról, hogy az 1—2 frt értékű ingó vagyonkájának megrongálását panaszló sértett fél magát még a végtárgyaláson is kibeszélhesse. A vizsgálóbírói lajstromról, irományjegyzékről és az ügyiratok rendezéséről szóló három szakaszban alig van valami új, a hol rendet tartottak, meg volt ez, vagy ehhez hasonló már előbb is, — most a mint kívánatos, ebben is meg lefz az egyöntetűség. A további 35 — 41. §-ra három észrevételem vau: Először, a mint már fentebb kifejtém, nagyon becézzük a központi járásbíróságot, a mely semmiféle hozzá nem tartozó panaszt felvenni kötelezve nincsen; másodszor, nem találom célszerűnek, hogy a járásbíróságok által a kir. ügyészséghez áttett panaszok folytán előterjesztett indítványok mindenkor a törvényszékhez nyújtandók be és hogy a járásbirósági vizsgálóbíró az ilyetén, a törvényszék utján hozzá visszakerült feljelentést, ha ezt mindjárt a bűnvádi eljárás megindítására alkalmatlannak is tartja, vissza nem utasíthatja. Hol van itt az egyenlőség közte és a törvényszéki vizsgálóbíró között? [Lásd 28. §.) Nézetem szerint a feljelentést a kir. ügyész meghallgatása mellett első sorban az illetékes vizsgálóbíró bírálja meg : vájjon ezt a bűnvádi eljárásra alkalmasnak tartja-e? A hozzá intézett feljelentésre ö mondja ki, vájjon az előnyomozás vagy elővizsgálat vizsgálóbírói felfogásához képest elrendelendő-e? Ha ebben a kérdésben köz'.e és a kir. ügyész között véleményeltérés van, akkor döntsön a törvényszék, a mint az a 37. §-ban a központi vizsgálóbíróra nézve szabályoztatik, miért legyen ebben a kérdésben a járásbirósági vizsgálóbíró keze megkötve ?( És végül harmadszor, mire utaztatjuk a járásbíróságtól a kir. ügyészhez beküldött minden feljelentést a törvényszékhez? Elég volna csak azokat odaadni, a melyekre nézve a vizsgálatnak a központban való teljesítése kívánatos, mert hiszen eddig minden legkisebb nyomozat folyamatba tételéről amúgy is értesült a törvényszék. Ez az újabb procedúra valószínűleg gyakrabban lassítani fogja az eljárást s e mellett szaporítja a munkát. A 42. §-ra nézve, mely a hivatalos kiutazások alkalmából felmerült napidíjról és fuvarköltségekről szól, azt jegyzem meg, hogy először is a mérsékelt félnapidíjak tárgyában hozott ren delet módosítandó volna, mert a mint egyrészt igaz, hogy a kiutazáskor járó napidíj nem arra való, hogy abból az illető közhivatalnok tökét szerezzen, ugy másrészt nem volna szabad tőle követelni, hogy minden egyes, sokszor oly fárasztó expeditióra szerény fizetéséből ráfizessen Vegyük például a IX. rangosztályba tartozó kir. aljárásbirót és az egy ranggal feljebb álló törvényszéki bírót, a kik mérsékelt félnapidíja 1 frt 75 kr., illetve 2 frt, ebből lehetetlen existálnia, pedig ennél több, ha mindjárt reggel 4-től esti ll3/i óráig is útban voltak, a fennálló rendeletek értelmében nekik nem jár ; ehhez a fuvarilletmény is kilométereukiut csak 15 kr, kevesebb mint akármelyik más brangebéli köztisztviselőé s igy sokszor itt sem futja ki a számla. Nézetem szerint teháf, ha már pénzügyi viszonyaink esetleg más okok miatt ezt a fáradozást nem honorálhatják, illetve honorálandónak nem találják, arra kellene törekedni, hogy a kiutazások az illető közhivatalnok anyagi kárával ne legyenek egybekötve s legalább az illetőnek, mondjuk 6 órát igénybe vett kiküldetésnél, az egész mérsékelt napidíjat kellene engedélyezni; ettől sem hízik meg egyikük sem s nem kell tartani az indokolatlan kiutazásoktól, mert hiszen ezek kellő ellenőrzés alatt állanak. A mi pedig másodszor az úti naplók hitelesítését illeti, nem tartom helyesnek, hogy például az albiró úti naplóját a járásbiró s a törvényszéki vizsgálóbíróét az elnök hitelesiti, erre nézetem szerint egyedül a kir. ügyész illetékes, mert a kiutazás amúgy is az ő indítványa, vagy hozzájárulása folytán s fontosabb esetekben vele együttesen történt s igy a kiküldetés »szükségességét« legalább nem az elnök vagy járásbiró, a ki az ügyészhez beterjesztett iratokat sokszor nem is látja, hanem csupán a kir. ügyész volna hitelesítendő. A szabályzat 43—56. §-aiban foglaltakra nézve csupán annyit jegyzek meg, hogy az állandó szakértők kötelességei mellett azoknak mielőbbi rendes fizetéssel való ellátása jelentkezik kívánatosnak, áll ez minálunk, különösen a lörvényszéki orvosokat illetően, a kiknek nagy a felelősségük, elég sok a munkájuk és fizetésük nincsen. A következő nyolc szakaszt elolvasva, kívánatosnak tartom, hogy a rendőri és közigazgatási hatóságok az 1869. évi IV. t -c. 23. íjához képest a vizsgálóbíró megkereséseit pontosan teljesítsék, mert valóban a vidéken, különösen a közjegyzőkhez intézett felhívások nagy része igen későn, csak ismételt sürgetés után nyer ilyen-amolyan elintézést. A többi hét szakasz a gyakorlatban amúgy is már meghonosult rendelkezései, a kir. ügyészség hatáskörének terjedelmét és befolyásának súlyát fentariják. A 65 — 85. §-okban a lefoglalandó és lefoglalt tárgyakról, a készpénz mikénti kezeléséről, a határnaplóról s nagyobb részt az irodai kezfelésről van szó; az irodai igazgatói manipulatio részleteibe nem bocsátkozom, beválnak-e ezek mind a praxisban, kérdés, annyit azonban már most is tudok, hogy a járásbíróságok által vizsgálati iratok kapcsán beterjesztett bűnjeleknek bűnjeljegyzék melletti további kézbesítése és a bünjeljegyzék elismervényi rovatának kitöltése tárgyában előirt intézkedések (77. §.) körül nehézségek merülnek fel. A következő a törvényszéki tanácsban elintézendő ügyek kezelését tárgyazó 111. fejezetben nem érintve a kampózás eltörlését, a mely ellen, de mellette is érvek felhozhatók, felette helyes rendelkezés az, mely az előadónak foglyos ügyekben a vádhatározat, közvetlen idézés és megszüntetés iránti végzéseknek a kihirdetését kötelességévé teszi, mert eddig bizony némely helyen a határozatokat a fogházfelügyelő útján juttatták csak a terheltek kezeihez, másutt megint tanácsban hirdették ki, még nem egy harmadik helyen a kihirdetést a vizsgálóbíróra bízták; megjegyzendő azonban, hogy a büntető ügyviteli szabályok életbe léptetéséig vajmi kevés törvényszék akad, a mely a közvetlen idézésre szóló vagy megszüntető végzéseket is a fogva lévő terhelteknek kihirdette, illetve kihirdettette volna. A végtárgyalással elintézendő büntető ügyek kezelését szabályozó 95 —116. §-ok között szerény véleményem szerint első sorban quasi feleslegesként szemünkbe tűnik a végtárgyalási ív, mely nem egyéb, mint a kir. ügyészség érdemleges indítványának s az ezt határozattá emelő előadó bírói fogalmazványnak megnyirbált másolata, szaporítja ez az előadó biró munkáját a nélkül, hogy gyakorlati értékkel birna ; mert ha csak annak köröztetésével a tanács tagjait tájékoztatni akarjuk, ugyanezt a célt sokkal egyszerűbben az előadó biró fogalmazványának kézről-kézreadásával elérhetnők, a kir. ügyészség pedig a végtárgyalási ívre már épenséggel nem szorul, mert saját indítványán — mely minden esetre kimerítőbb a végtárgyalási ívnél - sokkal jobban igazodik el s ha el nem igazodhatnék, akkor a bünper iratainak áttanulmányozásával segít magán. A 101. §-ban említett pótlásokra is van észrevételem, nem tartom megengedhetőnek ugyanis azt, hogy a végtárgyalási elnök a végtárgyalásra tűzött elreferált ügyekben saját szakállára, ha mindjárt csak kisebbszerű pótlásokat is eszközöltessen, mert ez által ő egy, már a hármas tanácsban — melynek esetleg ő volt a tagja — elintézett ügyen akár csak egy felebbezési fórum saját egyéni nézetéhez képest javítgatni fog és bizony megeshetik rajta, hogy a toldozgatás által épen ezen rendelkezés intentiójának az ellenkezőjét fogja elérni és ha már ennek ugy kell lenni, akkor erre a kir. ügyészt rövid úton nem rendszerint, de mindenkor meghallgatandónak vélem. De van végre ezen fejezetben még valami, a mire reflectálni akarok s ez a végtárgyalási jegyzőkönyv. A 112. §. ugyanis azt mondja, hogy a vád és védbeszéd csak kivonatosan vázolandó, hogy a vádlott, tanuk és szakértők vallomásának csak lényeges tartalma veendő fel a jegyzőkönyvbe és végül, hogy a feleknek azon vallomásai, a melyek a vizsgálóbíró előtt tett vallomásaikkal megegyeznek, csak főbb adatokban iktatandók a jegyzőkönyvbe. Ezzel szemben kérdem, ki bírálja meg a lényeges tartalmat és főbb adatokat? Az elnök vagy a jegyző? Az elnök — nézetem szerint — a bizonyítási eljárás során sokkal többfelé van lekötve, mintsem hogy mindeu momentuosus körülménynek a feljegyzésére a jegyzőt figyelmeztethetné, a jegyző pedig, mind a hány alkalmaztatik, talán még sem hivatott ennek az elbírálására ?