A Jog, 1892 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1892 / 20. szám - A magyar bűnvádi eljárás a törvényszékek, járásbíróságok és közigazgatási hatóságok előtt - A magyar büntetötörvénykönyv

JOGESETEK TÁRA FELSÜBIRÓSÁGI HATÁROZATOK ÉS DÖNTVÉNYEK. Melléklet a »Jog« 20. számához. Budapest, 1892. május hó 15-én. Köztörvényi ügyekben. A temesvári kir. ítélő tábla elvi jelentőségű határozata. Ad 825/1892. polg. szám. — L. Mátyás és érdektársai az általuk J. Ádám és pertársai ellen indított sommás perben a kielégítési végrehajtás elrendelését oly jogerős első bírósági Ítélet alapján kérték, mely által alperesek, miut néhai J. György örökösei, ennek hagyatéka erejéig marasztaltattak. A kérelem folytán az első biróság az 1881. évi LX. t.-cikk 15. §-ának alkalmazásával jegyzőkönyvi tárgyalást rendelt és a bizonyítási eljárás befejezése után a kielégítési végrehajtást alpereseknek ingó és ingatlan vagyonára elrendelte. A temesvári kir. ítélő tábla második polgári tanácsa 1892. évi március hó 31-ik napján 825. polg. szám alatt hozott, a határozattárba felveendő határozatában kimondotta, hogy : »01j Ítélet alapján, mely által az örökös öröksége (örökhagyó hagyatéka) erejéi;r marasztaltatott, a nélkül, hogy az örökség (a hagyaték) misége és mennyisége az ítéletben közelebbről meghatároztatotl volna : a régrehajtás el nem rendelhető.* Indokok: A polg. prtts. 249. §-a szerint a felek jogai és kötelességei az ítéletben pontosan megállapitandók; s a 256. §. szerint minden ítélet akként szerkesztendő, hogy az végrehajtható legyen, — és még akkor is határozott utasítást foglaljon magában, midőn egyes kérdések eldöntése vagy a marasztalási összeg kitudása a végrehajtási eljárás folyamán eszközlendö. E rendelkezések folytán kell, hogy a végrehajtás az ítéletnek minden vitás kérdéstől ment egyszerű foganatosítása legyen, — következőleg az ítélet végrehajtóságának hivatalból vizsgálandó kérdése már az Ítélet hozatalát megelőző peres eljárásban megoldandó s annak megoldása a végrehajtási eljárásra fenn nem hagyható. Ebből folyólag az örökösként perbe idézett alperes irányában végrehajtható elmarasztalás csak akkor mondható ki, midőn az elmarasztalhatás egyik jogalapját 4s előfeltételét képező az a kérdés: hogy alperes mint és mennyit örökölt ? már a per folyamán tisztába hozatott és az ítéletben megállapittatott, — a mi az 1881. évi LX. törv.-cikk 15. §-ának abból a rendelkezéséből is következik, hogy az örökösi minőségből folyó felelősség kérdésének eldöntése a végrehajtási eljárásra csupán abban az esetben van fenhagyva. midőn az ítélet által maga az örökhagyó marasztaltatott, a végrehajtás azonban az örökösök ellen kéretett. — Oly esetben tehát, midőn már a kereset az örökös ellen inditattott, az örökös felelősségének és a felelősség mérvének kérdése nem a végrehajtási eljárás, hanem a per folyamán tárgyalandó és az ítéletben döntendö el, annál inkább, mert a marasztalt örökös a vitás kérdésnek a végrehajtási eljárásra utalása esetében az 1881. évi LX. törv.-czikknek a felebbvitelt megszorító rendelkezései által a peres eljárásban egyébként használható jogorvoslattól elesherik. Kelt Temesvárott, 1891. évi március hó 31-én. Hitelesitettett: 1892. évi április hó 19-én. Az a körülmény, hogy a váltó a hitelező birtokában van, nem zárja ki annak bízonylthatását, hogy a váltón alapuló követelés kifizettetett és a kiűzetés megtörténtére a főeskfi is alkalmas bizonyítékot képez. A budapesti V. ker. kir. járásbíróság (1890. június 12-én. 55,903.;: Dr. Leitner Adolf ügyvéd által képviselt H. Bernátnak dr. U. Bernát ellen 179 frt 85 kr. s jár. iránti perében alperest kötelezi a kereseti 179 frt 85 kr. és jár. megfizetésére. Indokolás: Alperes beismerte, hogy a keresetbe vett követelés megfizetésére készfizetői kezességet vállalt, ellenben azt állítja, hogy felperes ezen követelésre nézve a váltóbeli kötelezettek által tényleg már kielégítést nyert. Alperes azonban ebbeli állításait mivel sem igazolta. Felperes tagadásaival szemben ezen körülménynek igazolása alperest terheli, annál is inkább, mivel az általa nem kifogásolt s a követelés alapját képező B. a. eredeti váltó felperesnek birtokában van s alperes meg sem kísérletté annak bizonyítását, hogy az tiltott uton vagy jogtalan módon volna felperes birtokában és mivel jelen esetben a vált. törv. 90. §. és a prts. 170. § a alkalmazást nem nyerhet. Ilyen körülmények között figyelmen kívül hagyva azt, hogy felperes az alperes által felajánlott föesküre nem nyilatkozott, alperest felperes kereseti kérelméhez képest marasztalni kellett. A budapesti kir. ítélő tábla (1891. szeptember 28-án, 35,207.) : Az elsőbiróság Ítéletét megváltoztatja s felperest keresetével elutasítja, stb. Indokok : Alperes a készfizetői kezességnek felperes irányában történt elvállalásának beismerése mellett is a kereseti összeget védekezése szerint azért nem tartoznék megfizetni, mert felperes emez összeget, melyért alperes készfizetési kötelezettséget vállalt, a közvetlen adóstól egészen megkapta, mely állításának bizonyítására felperest a visszakinálhatlan tagadó főesküvel megkínálta, felperes azonban ezen főesküt nem fogadta el és ekkép az alperesileg állított körülmény a prts. 234. §. értelmében bizonyítottnak tekÍDtendő, mert az a körülmény egymagában, hogy a követelés alapját képezett váltó még felperes birtokában van, nem szolgálhat az alperesi állitásnak cáfolatául, ugy, hogy ennek folytán a főesküvel igazoltatni kivánt körülmény a váltó birtoklása állal megdöntöttnek elfogadható és igy a főeskü általi bizonyítás mellőzhetővé vált volna. Mindezeknél fogva felperest keresetével elutasítani és pervesztességénél fogva a perköltség fizetésére kötelezni kellett. A m. kir. Curia (1892. ápril 13-án, 9,126/P. 1891. sz.): A másodbiróság Ítélete helybenhagyatik. Indokok: Az a körülmény, hogy a váltó a hitelező birtokában van, nem zárja ki annak bizonyithatását, hogy a váltón alapuló követelés kifizettetett s a kifizetés megtörténtére a főeskü is alkalmas bizonyítékot képez. Alperes annak bizonyítása végett, hogy a kereseti követelést a váltókötelezettek megfizették, felperest a visszakinálhatlan főesküvel kínálta meg. Felperes azonban a főeskü elfogadására nézve pusztán annyit jelentett ki, hogy annak alkalmazása felesleges s ezen kijelentéséből nyilvánvaló, hogy ő a főeskü elfogadása iránt az elsőbiróság által nyilatkozattételre felhivatott s annak elfogadását mind a mellett ki nem jelentette, az 1868. évi LIV. t.-cikk 233., 234. és 235. §-ai értelmében pedig abban az esetben, ha a főeskü elfogadására nézve a perben határozott nyilatkozat nem történt, a főeskü el nem feladottnak és az a fél, a ki a főesküt el nem fogadta, pervesztesnek tekintendő. A másodbiróság ítélete ezen előadott indokokból hagyatott helyben. A per tárgyalása folyamán kitűnvén, hogy a házasságból egy meg sem nevezett leánygyermek származott, a kinek tartása iránt peres felek mint szülök egyezkedtek is, törvényes elválás esetében az 1S77: XX. t.-c. 13. §-ának rendelkezése szerint a bíróságok hivatalból kötelesek határozni a felett, hogy a gyermeket melyik szülő tartsa magánál és a tartás és neveltetés költségeit melyik viselje, a kiskorú érdekeinek biztosítása végett pedig az illetékes gyámhatóságot értesíteni. A kolozsvári kir. törvényszék (1891. november 16-án, 9,200. sz.) : S. Jakab és G. Róza válóperében következőleg itélt : S. Jakab és neje G. Róza közt az a. alatt becsatolt házassági anyakönyvi kivonat szerint Kolozsvárit 1885. május 27-én, izr. vallás szerint kötött házasság végleg felbontatik s mindkét félnek a más házasságra léphetés megengedtetik. Indokok: Az elválás iránti kéréshez csatolt s az illetékes község hitfelekezeti rabbija által kiadott bizonyitványnyal igazolva van, hogy fennemlitett házasfelek végelválásuk tekintetéből saját lelkészüknél megjelentek s hogy ez utóbbi a ptk. 133. §-ában körülirt kötelességében eljárt, de eredménytelenül. Az 1891. október 14-én felvett tárgyalási jegyzőkönyvvel pedig igazolva van az, hogy a biróság által megkisérelt kibékéltetés sikerre nem vezetett s házasfelek a békéltetés dacára elválás iránti szándékuk mellett megmaradtak s ezért házasságuk, tekintettel a mindkét fél által nyilvánított végeiválási szándékra, a ptk. 133. és 134. §-ai értelmében felbontandó volt. A kolozsvári kir. itélő tábla (1892. március 15-én, 35.): A kir. törvényszék Ítéletét indokainál fogva helybenhagyja. A m. kir. Curiu (1892. április 20-án, 2897. sz.): Tekintve, hogy a per tárgyalása folyamán kitűnt, hogy a házasságból egy meg sem nevezett leánygyermek származott, a kinek tartása iránt peres felek, mint szülők, egyezkedtek is, jóllehet törvényes elválás esetében az 1877 : XX. t.-c. 13. §-ának rendelkezése szerint a bíróságok hivatalból kötelesek határozni a fölött, hogy a gyermeket melyik szülő tartsa magánál és a tartás s neveltetés költségeit melyik viselje, a kiskorú érdekeinek biztosítása végett pedig az illetékes gyámhatóságot érvényesíteni, mégis az alsóbb bíróságok a kiskorú gyermek iránti gondoskodást Ítélet tárgyává sem tették és kötelezőleg nem intézkedtek: miután ennek a kérdésnek együttes megoldása nélkül a házassági kötelék felbontása iránt végleges határozat nem hozható ; mindkét alsóbb biróság Ítélete az 1868: LIV. t.-c. 108. és 109. § ai, illetőleg az 1881: LIX. t.-c. 43. §-ának harmadik bekezdése alapján feloldatik, az eljáró kir. törvényszék pedig utasittatik, hogy felperestől a gyermek születésére vonatkozó auyakönyv-kivonatot és alperes tartózkodási helyének rabbinátusi hivatalától bizonyítványt arról, hogy a házasság tartama alatt több gyermek született-e vagy sem, követelje be, azok iránt peres feleket tüzetesen hallgassa meg és a kifejlendőkhöz képest ugy a házasság felbontása, mint a gyermektartás kérdésében hozzon újabb Ítéletet.