A Jog, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891 / 6. szám - A végrehajtási törvény revisiójához

44 A JOG. rés, szerény nézetem szerint csak színleges és a társtulajdonos védtelennek ez esetben épenséggel nem mondható. Igaz, hogy sok esetben nagy kellemetlenség, ha valaki tulajdonostársának ténye folytán nyugalmából kizavartatik, de a kellemetlenség még nem jogtalanság. Tinijük jól, hogy a társtulajdonos, ki nem egyúttal végrehajtást szenvedett, az árverésen részt vehet és az árverésen mindaddig tesz Ígéretet, mig részének pénzbeli egyenértéke a vételárból ki nem kerül. Ezen joga a társtulajdonosnak öt minden jogtalan károsodástól teljesen megóvhatja. De. felvettetik azon érv is nézetem ellen, hogy nem jogos az sem, ha valakit kényszerhelyzetbe hoz társának ténye, mely miatt akarata ellenére ingatlanrészét árúba kell bocsátania, holott ő ezen részen jól érzi magát, az nála nem eladó? mert cikkíró nyilván ebben is lát jogtalanságot. Ezen érvre pedig megadja a feleletet a törvényjavaslati indokolás másik része, mely kifejti, hogy a vagyonközösség megszüntetését minden külön ok nélkül amúgy is kérheti a tulajdonostárs és az ezt célzó-peres lépések még sokkal érzékenyebben sújtják a társtulajdonost, mert nagy költséggel járnak és ezen perekben a perköltségek csaknem kivétel nélkül kölcsönösen megszüntetnek. Az eredmény pedig — mint ezt az indokolás helyesen hangsúlyozza — ugyanaz, mert nemcsak az 1881 : LX. t.-c. 156. §-ának b), c) és d) pontjaiban fixirozott értékű házak és beltelkeknéL de még oly értékű földeknél is, minőkről ezen törvényszakasz d] pontja rendelkezik s vagyonközösség máskép, mint az egész ingatlan nyilvános elárverezése által meg nem szüntethető, mert az utóbbiaknál mindig igazolható, hogy az egyes részek természetbeni felosztás által értékükben veszítenek. A végrehajtási törvény revisiójához. Irta: dr. GÖRGEY SÁNDOR, kir. aljárásbiió Kun-Szent-Miklóson, Tíz évi gyakorlati alkalmazás után egy olyan törvénynek, mely ügyvédet, bírót, végrehajtót nap-nap mellett foglalkoztat, lehetetlen fogyatkozásait fel nem ismerni; pedig a végrehajtási törvény némely rendelkezése homályos szövegezés, olykor nagyon is rövid meghatározásaival nem ment minden fogyatkozástól és hogy a törvény némely szakaszainak igazi értelme, a törvényhozó intentiója a hosszas gyakorlat után sem szűrődött át a gyakorlatban ugy, hogy ezzel mindnyájan tisztában volnánk, legnagyobb bizonyítéka az, hogy a szaklapok minden száma egy-két vitás kérdést közöl a végrehajtási jogból. Jótéteménynek veszszük annálfogva a törvény revisióját és különös garantiának a munkálat sikere szempontjából azon körülményt, hogy az a szaktekintély nyesegeti meg a beteges ágakat, kinek közkézen forgó tankönyve eddig is egyetlen segítségünk volt. Legyen szabad mégis különösen a törvény II. része egyes intézkedéseihez e helyütt is hozzászólani. Az árverési határidőnek a 151. §-ban megszabott 60—90—120 napra terjedő hosszaságát, főleg a végrehajtató érdekéből hátrányosnak kell tartanunk; másrészt pedig kedvezésnek a végrehajtást szenvedett javára. Tudjuk, hogy ingatlanra vezetett végrehajtási ügyben annak lehető leggyorsabb lebonyolítása mellett is legalább 5 — 6 hónap telik el a végkielégítés stádiumáig és a végrehajtási zálogjog bekeblezésétől legtöbbször egy évig vár a hitelező pénze után. Viszonyítva a vonatkozó §-t a 103. §-hoz, nagyon elég és megfelelő lenne a 151. §-ban megszabott határidőt legfelebb 30, illetve 60 napra reducálni a hirdetmény kifüggesztése napjától; miután a mai közlekedési módok gyorsasága s a rendezettebb közigazgatási viszonyok mellett alig tehető fel, hogy az érdekeltek 8 — 10 nap alatt meg ne kapják az árverési hirdetményt. A végrehajtást szenvedett pedig már a végrehajtási zálogjog bekeblezése után tudatával birván a jogi következményeknek, ha komoly szándéka van megelőzni az árverést, a mai könnyen hozzáférhető hitelviszonyok mellett már az árverés elrendelése előtt is, de a hirdetmény vétele után 10—14 nap alatt feltétlenül rendezheti dolgait. A 147. §. f) pontja azon általános gyakorlatot teremtette — megfelelőleg az árverési hirdetmény nyomtatott hivatalos szövegének — hogy az árveréseknél az ingatlan vételára lefizetésére három, illetve két határidő szabatik ki; minek rendes folyománya, hogy a legtöbb bíróság addig a sorrendi tárgyalást ki nem tűzi, mig legalább az utolsó előtti részlet be nem fizettetett, tartván az esetleges nem fizetés, visszárverés és a hiába való munkától. A ki eltökélt vételi szándékkal megy az árverésre, az jóeleve gondoskodik a vételárról és ha reá, mint legtöbbet ígérő javára, leüttetik az ingatlan, a már emiitettem hitelviszonyok mellett 15 nap alatt lefizetheti a vételárt: mig a mai gyakorlat mellett alkalmazkodik a »feltételekhez« s csekélyebb vételárak mellett is, a legtöbb nem tudván, hogy a vételárt egyszerre is lefizetheti, két ízben fárad Írástudó emberhez, fizeti a letéti kérvények bélyegeit, a szerkesztés díjait, holott ha az árverési feltételekben 2,000 frton aluli vételeknél 15 nap, az ezen felüli összegeknél 30 nap szabatnék ki fizetési határidőül, a vevő érdeke — ki a kamatot ugy is fizeti a letételig — és a vételi verseny egy kommát se csorbulna, a végrehajtató pedig ez által is 2-6 héttel közelebb jutna a kielégítéshez, az ügy pedig a befejezéshez. Ekként a 147. §. f) pontja kiegészítendő lenne a 15, illetve 30 napos egyszeri fizetési idő megszabásával. A 163. §-nak a 191. §. rendelkezésével ellentétesnek^ látszó szerkesztésére rámutat dr. I m 1 i n g könyve s meg vagyok győződve, hogy e°yik vagy másik szakasz akként fog módosíttatni, hogy a kettő közötti szükséges nexus helyreállittatik, mert ma akként áll a tlolog, mintha a 191. §-ban érintett haszonvételi jog a 163. §-ban érintett dologi jog fogalma alá nem esnék. Ámbár a 163. §., mint korábbi és általános rendelkezés kell, hogy irányadó legyen, mégis én inkább a 191. §• rendelkezését tartom célirányosabbnak általánosságban is ; de különösen azon esetekben, midőn az elárverezendő ingatlan tulajdonosai közül csupán egy áll végrehajtás alatt és az ingatlan a 156. §. értelmében egészben adatik el, a haszonvételi jog pedig egy vagy több részt, de nem az egész ingatlant terheli. Általánosságban célszerűbb, hogy az ingatlan a haszonélvezeti jog fentartása nélkül adassék el azért, mert a vevő inkább az ő mulandó emberi életének véges határát tartva szem előtt, főképen azért veszi meg az ingatlant, hogy azt életében bírja, használja; de egy bizonytalan — a haszonélvezetre jogosult halálához kötött — ideig más kezén álló birtokot alig vesz valaki szívesen s ha veszi, veszi a becsárnak fele, olykor negyedrészét sem megközelítő áron. És ez a betáblázott hitelezőkre — kik pénzüket a haszonélvező haláláig ugy sem kapják meg, vagy ha kölcsönös engedmények folytán a haszonélvezőveli kiegyezés utján csakis veszteséggel kapják meg — lényeges vagyoni hátránynyal jár; mig a haszonélvező — legtöbb esetben az özvegy — maga is örül, ha az ingatlan kezelése gondjai helyett a tőke parázs kamatait kapja, sőt mint tapasztaltam, legtöbb esetben kiegyez a végrehajtatóval; bizonyos megfelelő tőke egyszer s mindenkori lefizetése után szívesen mond le a haszonélvezetről, illetve a kamatok élvezetéről is. A 156. §-ban érintett ingatlanok eladása esetében épen nem célszerű a 163. §. merev alkalmazása. Itt még inkább áll azon feltevés helyessége, hogy a szolgalmi jog érintetlen hagyásával az egész ingatlan vételára nem igértetik és nem adatik meg, mert ha a 200 frt becsárt meg nem haladó olyan ingatlanra árverel a vevő, mely ingatlannak felét vagy bizonyos részét terheli a haszonvételi jog — legyen az a végrehajtást szenvedő, vagy a végrehajtás alatt nem álló tulajdonostárs illetőségére — legtöbb esetben a szolgalmi joggal nem terhelt részre fekteti a súlyt s a veendő, avagy vett ingatlant egyelőre csonkának tekinti s a haszonélvező élete tartamáig reális értéket a terhelt résznek nem tulajdonit, de jóformán csakis a szolgalmi joggal nem terhelt ingatlan résznek becsárát ígéri meg. Ebből azutáu a végrehajtató, esetleg a többi dologi hitelezők, a végrehajtást szenvedett, a tulajdonostársak húzzák a rövidet; már pedig, ha a tulajdonostársak kényszerítve vannak a törvény 156. §-a által, hogy tűrni tartoznak, miként az ő illetőségük is eladassék a tulajdonostárs — tehát nem az ő — adósságaik miatt s feltéve, hogy épen a végrehajtást szenvedett illetősége van terhelve haszonvételi joggal, mely esetben, ha csupán ez az ingatlanrész adatnék el, aránylag alig ígérnének érte valamit, mig a tulajdonostársak illetősége együttes eladásával határozottan nagyobb értéket nyer a végrehajtást szenvedettet, vagy bármely tulajdonostársat illető haszonvételi joggal terhelt rész, ha nem erősebb, de épen olyan joggal igényelhetik ezek a tulajdonostársak ts, hogy az ők, valamint a végrehajtatok érdekeit nyűgöző haszonvételi jog épen ugy hatályát veszítse az árverés által, a mint a tulajdonostársak dologbani jogai a törvény kényszere folytán megszűnnek és reálisáltassék a haszonvételi jog akként, mint a 191. §. megszabja. A törvény 178. §-ban elsorolt érdekelteken kívül megadnám az előterjesztés jogát az árverési vevőnek, de sőt mindazoknak, a kik az árverésnél bánatpénzt tettek le. Hogy a vevővel szemben is fordulhat elő eset, miszerint a végrehajtó valamely cselekménye által érzékeny jogsérelmet szenved, azt mi tudjuk, kik a törvény gyakorlati alkalmazásával foglalkozunk. Sokszor látja a biró az árverési jegyzőkönyv átvizsgálásakor az elkövetett hibát, szeretne is segíteni a vevő érdekében, de hivatalból mii sem tehet, a vevő pedig nem bir törvényadta joggal a szóhoz jutáshoz. P. o.: Az árverésen felolvasott feltételekben két birtoktest bocsáttatik árverés alá A + 251/10. és 252/11. hrsz. alatti telekkönyvi megjelöléssel. A telekkönyvi bevezetés sorrendjében 1. sor sz. a. 10 hold rét, 2. sor sz. a. pedig 30 hold szántóföld van az iménti megjelöléssel bejegyezve, mely ingatlanok az árverés előtt néhány hónappal lettek egy község közlegelőjéből kiosztva és telekkonyvezve. Az első helyen érintett (251/10.) ingatlan árverés ala bocsátásakor egyik venni szándékozó — egy nő - megkérdi a végrehajtót, hogy melyik földrésznek felel meg a most emiitett ingatlan? mire a végrehajtó azt feleli: nem tudom ; a hirdetményben csupán a tkvi hr. számmali megjelölés áll; mire a nő egyik erdekeit ügyvédtől kér felvilágosítást. Az ügyvéd határozottan al ltja a nőnek, hogy ezen először kikiáltott ingatlan a szántóföldnek fe el meg, mely felvilágosítás után a no leteszi a bánatpénzt, de leteszi az ügyvéd is, a nélkül azonban, hogy árverezne, hanem a zsebében levő telekkönyvi másolatot nézve, mosolyodva