A Jog, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1891 / 42. szám - Az örökösödési eljárás módosítása
306 A JOG. 2. Ezen eseteken kivül a hagyaték leltározásának és az öröklési tárgyalásnak csak akkor van helye, ha azt az örökösök, vagy hagyományosok, vagy az örökhagyónak és az örökösnek hitelezői kérik. Ez utóbbiak az eljárást akkor kérhetik, ha azt az örökös 3 hó alatt nem kérelmezi és ha követelésük jogosságát és lejártát okmánynyal kimutatják. Az új törvényjavaslattervezetben, 8. és 9. §-ban a hagyaték tárgyalásának eszközlésére a kir. közjegyzők, a járásbirósági tagok és a községi elöljáróság vannak kijelölve és pedig a 200 frt értéket meg nem haladó hagyatékokra nézve a községi elöljárók, vagy járásbirósági tagok. Ezen intézkedés tág tért nyit a törvény kijátszására. A ki ismeri a községi életet és az örökösödési ügyeknél a községi elöljáróság befolyását, első tekintetre belátja, hogy ha ezen intézkedés életbelép, akkor a hagyatékok nagyobb része 200 írton aluli értéknek lesz bejelentve, a minek a tapasztalás sok módját tüntette fel, mely esetben senki sem mondhatja meg azon káros következmények nagyságát, melyek ebből részint az örökösökre, részint a kincstárra, részint főkép vidéken a kir. közjegyzőkre háramlik; eltekintve attól, hogy a jogi kérdésekben való eljárás ily módon ::agy részben mégis csak közigazgatási közegekre, a községi elöljárókra "lenne bizva. Pedig hogy mily zűrzavarokat okozott eddig a közigazgatási és törvénykezési hatáskörök összezavarása, azt épen maga ezen törvényjavaslat szükségének felmerülése mutatja. Jogéletünk számtalan viszonyain kivül a bíróságok túlhalmazott munkaterheinek könnyítése is okszerűen és helyesen oly intézkedést kiván, mely szerint ezen 8. és 9. §. helyett inkább kővetkező pont vétetnék fel e törvényjavaslatba : 1. Az örökösödési ügyek tárgyalása minden oly hagyatékra nézve, melyhez ingatlan javak tartoznak, a kir. közjegyzők hatásköréhez tartozik. 2. Oly hagyatékoknál pedig, melyeknél nincsenek ingatlan javak, ha a hagyaték értéke egy ezer forintnál kevesebb, a kir. járásbíróság egy tagja vezeti a tárgyalást, az ezer forint értéken felüli ily hagyatékok iránti tárgyalás szinte a kir. közjegyzők által teljesítendő. Tudjuk, hogy az örökösödési ügyek rendezése körül leglényegesebb tényező az ily jogi eljárásra törvénynél fogva hivatott kir. közjegyzők működése; tehát e közegek hatáskörének törvény által való szabatos körülírását ez intézménynek az állami jogéletre, valamint a bíróságok munkaterheinek könnyítésére való befolyása megkívánja és indokolja. Az új törvényjavaslat által (21., 22. §.) az 1868. évi LIV. t.-c. 580 — 581. §-ban szabályozott hirdetményi eljárás fentartatik, sőt az ingóságokból á'ló hagyatékra is kiterjesztetik. Ezen 580—581. §. jelenleg a birtokbiróságoknak az ingatlan hagyatéki vagyonra való befolyását szabályozzák, de ingóságokra nem vonatkoznak. Minthogy pedig ingatlan hagyatékra nézve az öröklési eljárás a javaslat 7. §-a szerint hivatalból lesz jövőre eszközlendő, tehát következetlenség és szükségtelenség ezen 580—581. §-ban rendezett hirdetményi eljárást fentartani. Ezen új törvényjavaslatnak számos egyéb hibái közt még egyik fóhibájára kívánunk reá mutatni, azon intézkedésekre tudniillik, melyek a kir. közjegyzők hatáskörét és díjait szabályozzák, mert ezen intézkedések, a helyett, hogy a közjegyzc i intézményt fejlesztenék, emelnék és a helyett, hogy a közjegyzöségnek a jogélet fejlesztésére való hathatós közreműködését és befolyását érvényre emelni segítenék, épen ennek ellenkezőjét teszik és a közjegyzők állását alárendelt, majdnem szégyenletes viszonyba helyezik. Ha már a 2. §-ban kijelenti emez új törvényjavaslat, hogy örökösödési ügyekben a kir. közjegyzők saját hatáskörükben, tehát már törvénynél fogva járnak el, mire való akkor a 9. §-ban ama kijelentés, hogy a tárgyalás vezetésével a kir. közjegyző bízandó meg. Hiszen midőn a törvény már megszabta a hatáskört, ott nincs helye okszerűen a kétes értékű és önkénytől függő megbízásnak. Továbbá a közjegyzői eljárási díjak e javaslat 23. §-ban számszerűleg már törvényileg pontosan és elismeréskép méltányosan meg vannak állapítva. Ellentétben van tehát és méltatlan, indokolatlan a 25. §. azon intézkedése, hogy e díjak a bíróság által mindenesetre megállapitandók. Ezenkívül a még mindig hatályban levő és hatályban továbbra is meghagyott 1880. évi LI. t.-c. 203. §. világosan azt rendeli, hogy a közjegyző a felektől a munka és eljárás befejezése után a díj és költség megtérítését azonnal követelheti és azok kifizetése előtt az illető iratokat nem is tartozik kiadni. Lealacsonyító következetlenség tehát az új javaslatnak e 25. §-ban foglalt azon intézkedése, mely szerint a hagyatéktárgyalási díjaknak birói megállapítása előtt a kir. közjegyző a felektől díjazást nem fogadhat el, holott az örökösök legnagyobb részben a tárgyalásnál maguk önként kívánják a törvényben megszabott, tehát birói megállapítás alá már nem eshető és nem kétes díjakat megfizetni. Ezen intézkedésben tehát még azon törvényellenes intézkedés is rejlik, hogy a felek szabad akaratát támadja meg. Hozzájárul,' hogy semmi garantiát nem nyújt e javaslat arra nézve, hogy e díjak a felektől hivatalosan behajthatók, vagy a hagyaték átadása előtt biztosithatók. Sérelmes e javaslatnak még ama szakasza is (23., 24., 25.), melyben ki van jelentve, hogy a 23. §-ban szabályozott fix átalánydíjakon kivül a közjegyző a^ hagyaték tárgyalással összefüggő, de másnemű külön eljárásért semmi díjat nem követelhet. A ki tudja a hagyatéki eljárásnál felmerülni szokott mindenfelé elágazó teendőket, annak tudomása van arról is, hogy az örökjog ugy az érdekelteknek az örökhagyóhozi viszonya, a leltári vagyonhoz kötött jogviszonyok igazolása számos adatokat, igazolványokat, okiratokat kiván, úgymint anyakönyveket, családi értesítőt, a terhek igazolására vonatkozó okiratokat, nyugtákat, telekkönyvi kivonatokat, melyek sokszor több utánjárást, szakszerű stúdiumot kívánnak és több munkát adnak, mint maga a tárgyalás ténye. Mindezen adatoknak beszerzése igazság szerint az illető felek kötelessége és ha ezeket mégis helyettük a kir. közjegyzőnek kell beszerezni, akkor nagy igazságtalanság rejlik abban, hogy a mit a köteles felek maguk sem tehetnek meg költség nélkül, azt a kir. közjegyző ingyen tartozzék nekik megtenni. Ezek volnának fővonalakban kifogásaink a törvényjavaslat lényegesebb részeire. A részletesebb, minden pontra kiterjedő észrevételeinket fentartjuk akkorra, ha ezen törvényjavaslattervezet nem reménylett esetben javitó módosítás nélkül terjesztetnék a képviselőház tanácskozása alá. Fenyvessy Arnold bíró esete. Az eset, melyet alább közlünk, több szempontból érdemes, hogy foglalkozzék vele a szaksajtó. Először constatálnunk kell, hogy rendkívül elszomorító állapotokra mutat, hogy a birói székről elhangzott azon nyilatkozatban, miszerint a polgári és katonai becsület egy az egyik nem több a másiknál, — a katonaság ellen merényletet lát egy szabadelvű kormánynak tagja, mint minő elvégre Fejérváry, még ha — honvéclminiszter is. Még elszomorítóbb, hogy ezt oly nagy merényletnek látja, hogy az igazságügyminiszteriummal való jegyzékválasztá^ra érdemesnek tartja. Legelszomorítóbb azonban, hogy az igazságügyminiszter i u m is osztotta azt a nézetet nemcsak, hanem hivatalosan érvényt is akart szerezni annak azon biróval szemben. Azon körülmény, hogy nem az igazságügyminiszter, hanem valamely osztálytanácsos irta alá azt a famosus leiratod, nem változtat semmit a felelősségen, mely alkotmányos felfogás szerint csakis a minisztert terheli, ámbátor mi egy percig sem kételkedünk abban, hogy Szilágyi maga ilyen leiratot soha ki nem bocsátott volna. Mindenesetre magyarázatot igényel az, hogy hát milyen miniszteri tanácsosnak vagy milyen államtitkárnak van joga arra, hogy a katonai becsületről ama leiratban kifejezésre jutott felfogása által az igazságügyminiszteriumot — kompromittálja ? Vagy csakugyan az a szegény osztálytanácsosi bűnbak saját szakáiára bátorkodott volna ilyen ósdi elveket hivatalos pecsét alatt közforgalomba hozni. A midőn azonban leplezetlenül rosszaltuk a minisztérium minösithetlen eljárását, mely belenyúl a birói függetlenségbe, ép cly leplezetlenül kell rosszalnunk azt a szokást, mely lábra kezd kapni a budapesti kir. fenyítő tszék elnöklő b i r á i n á 1, hogy gyakran minden kényszerítő indok és alkalom nélkül bölcseségeket hirdetnek, nyilatkozatokat tesznek, miket senki sem vár, mik sem hivatásuk, sem feladatuk és miket az ügy érdeke sem igényel. Minden csip-csep ügyecskére és minden elöülö biróra sikerül ugyan ez által a közfigyelmet terelni, de ez nem lehet a tárgyalás célja. Jó lesz kissé csinyján használni ezt a módot a tárgyalások vezetésében.