A Jog, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891 / 40. szám - A nemzetközi criminalistikai egyesület ez idei szeptember havában Christianiában tartott nagygyűlése. 2. [r.]

293 örökösödési ügyekben a törvényben meghatározott módon és megállapított korlátok között járuak el. 3. §. Az örökösödési eljárásra az a kir. járásbíróság illetékes, melynek területén az örökhagyó utolsó rendes lakását tartotta.^ Ha az örökhagyó több kir. járásbíróság területén tartott egyidejűleg rendes lakást: ezek között az örökösödési eljárásra az illetékes, a melyhez a hagyatékra nézve valamely hatóság vagy érdekelt személy részéről előbb érkezett beadvány. Ha az örökhagyónak az ország területén rendes lakása nem volt, vagy ilyen ki nem puhatolható : azon bíróság jár el, a melynek területén a hagyatéki vagyon létezik. Ha a hagyatéki biróság illetékessége a fentebbiek alapján meg nem állapitható, az illetékes hagyatéki bíróságot az igazságügyminiszterium jelöli ki. 4. §. A 3. §. szerint illetékes biróság jár el a külföldi örökhagyóknak az ország területén levő ingatlan hagyatékára nézve, valamint ha nemzetközi szerződés másként nem intézkedik, vagy viszonosságon alapuló más gyakorlat nem áll fenn, a külföldi örökhagyóknak az ország területén levő ingó hagyatékára nézve is. Külföldön állandó lakással birt, vagy külföldön elhalt magyar honosnak az ország területén kivül levő ingó hagyatékára nézve is a 3. §. szerint illetékes biróság jár el akkor: ha az ingó hagyaték nemzetközi szerződés értelmében, vagy viszonosságon alapuló gyakorlat folytán kiadatik. A viszonosságon alapuló gyakorlatra nézve szükség esetében az igazságügyruiniszteriutn felvilágosítása kérendő ki. 5. §. A községi (kör) jegyző, városokban pedig az erre rendelt hivatalos közeg a község vagy város területén előforduló minden haláleset alkalmával tartozik a halálesetet haladéktalanul felvenni s a haláleset felvételt, valamint a netalán hátrahagyott végrendeletet is — a mennyiben az attól, a ki őrizi, átvehető — legkésőbb a haláleset felvételétől számított 8 nap alatt azon járásbírósághoz beküldeni, a melyhez a község tartozik. A járásbíróság a hal áleset-felvétellel beküldölt végrendeletet minden esetben kihirdetni s ha a haláleset-felvételnek vagy a kihirdetett végrendeletnek adatai szerint kiskorú, vagy gondnokság alatt álló mint örökös, utóörökös vagy hagyományos érdekeltnek mutatkozik a kihirdetett végrendeletnek egy hivatalból hitelesített másolatát a haláleset felvételére rendelt közegnek késedelem nélkül kiküldeni s a mennyiben a hagyaték tárgyalására illetékes nem volna, a haláleset-felvételt, a netalán létező eredeti végrendelettel és az annak kihirdetéséről felvett jegyzőkönyvvel az örökösödési eljárásra illetékes hatósághoz áttenni köteles. A községi elöljáróság, ha kiskorúak vagy gondnokság alatt állók vannak érdekelve, a haláleset felvételnek másodpéldányát az 1877. évi XX. t.-cikk 228-ik §-ában rendelt kiegészítés és felszerelés után, ha az első példánynyal végrendelet be nem mutattatott: azonnal, ellen esetben a kihirdetett végrendelet hiteles másolatának kézhez vétele után haladéktalanul az illetékes gyámhatósághoz beküldeni köteles. Holtnak nyilvánítás esetében a fentebbi szabályok azon eltéréssel alkalmazandók, hogy a haláleset a holtnak nyilvánítás tárgyában hozott jogerejű bírói határozatnak a biróság által való közlése után veendő fel és a haláleset felvétel beküldésére szolgáló 8 napi határidő a holtnak nyilvánulási jogerejű határozat vételének napjától számítandó. (Folyt, köv.) Ausztria és külföld. A nemzetközi criminulistikai egyesület ez idei szeptember havában Christianiában tartott nagygyűlése. II. A napirend második tárgyában, névszerint a bűncselekmény által sértett fél kártalanítása tárgyában dr. Prins brüsseli tanár és dr. G e t z christianiai ügyész tettek jelentést. Az előbbi szerint helytelen dolog, hogy kelleténél többet foglalkoznak a bűnössel, a minek folyománya, hogy ennek áldozatáról megfeledkeznek; épugy a szabadságbüntetés domináló állásfoglalása mellett a dolog civilis oldalát, az okozott kárt és ennek kellő megtérítését elhanyagolják. Legegyszerűbbnek mutatkoznék az elitélt által végzett munka jövedelmének egy részét az általa megkárositottnak átengedni. Ez azonban nem vezetne jelentékeny eredményhez, mert ezek a keresmények legtöbb esetben jelentéktelenek és első sorban mégis az államot illetik, mely az elitéltet eltartja és ruházza. Ajánlatos volna azonban a vádinditványozási jognak tágabb tért nyitni olyformán, hogy a közvádló 50 frankon aluli kár esetén csak akkor lépjen közbe, ha a sértett fél nincs kártalanítva. Továbbá a feltételes elitélés eseteiben legyen a büntetés feltételes ; igen, de a kártalanítás feltétlen s ha ez utóbbinak elég nem tétetnék, a büntetés haladéktalanul végrehajtandó. Ép igy azok, kik szabadságbüntetéssel sujtvák, büntetésük egy részének eltelte után szabadlábra helyeztessenek azon kötelezettséggel, hogy bűntényük áldozatát munkájuk árán kártalanítsák és ha ennek eleget nem tesznek, büntetésük hátralevő részének elviselésére kötelezendők. Végül legyen jogosult az ügyész akkor is, ha a sértett fél nem lép fel panaszosként, a vádlottuak a kár megtérítésére leendő elitéltetését indítványozni. A correferens szintén azt a véleményt osztja ugyan, hogy a nemzetgazdasági szempont is kifejezést találjon az Ítéletben, de nem ajánlja a vádinditványok szaporítását és a feltételes elitélésnek a ^kártalanítástól való újabb feltételezését. 0 az opportunitás elvét vallja a legalitás elvével szemben, mely szerint az ügyész célszerűségi szempontból a bűntény fenforgása dacára is elállhat a vádemeléstől. Ezen viták folyamán, melyben dr. Seuffert bonni, dr. Zucker prágai, dr. Prins brüsseli, dr. Liszt hallei (Saale mellett) és dr. H e g e r u s s christianiai tanárok, továbbá dr. A s c h r o 11 Berlin és dr. M u m m (Strassburg) vettek részt, egyhangúlag a vádinditványozási jog kiterjesztése mellett szóltak a vélemények; megdöntötték az opportunitás elvét is. Egyesek a vádinditványozást a büntetőjogból egészen kizárni akarták és csak a civilis uton elintézendő sérelmeknél kívántak helyt adni neki. Ama kérdésben, vájjon a sértett fél vegyen-e részt és mennyiben vegyen részt a eriminalis perben, nagyon szétágaztak a vélemények. Részint ugy tekintették a sértet* félt, mint a ki magánjogilag van érdekelve és civilis jogorvoslatot nyújtanak neki az Ítélet ellen, részint a francia intézmény kiszélesítését javalták, részint pedig más utakon igyekeztek a sértett érdeket, a fenyitő per keretén belül kártalanítani. Plausibilisnek tetszett az osztrák eljárás, mely azt mondja : meg kell kérdezni a károsodott félt, vájjon kivánja-e a szenvedett kár megtérítését a bűnvádi eljárás folyama alatt. Ez azonban már nagy invasiót jelentene a magánjogban. Egynémelyek az összeférhetlenség szempontjából kiindulva, oda nyilatkoztak, hogy a kártalanítás kérdése a sommás civilis eljáráshoz utasittassék. Általánosan kellő figyelemre méltatandónak mondották ki a tényleges megbánást, mely abban nyilvánul, hogy a bűnös a károsultnak önként megtéríti a szenvedett kárt. Ily esetben azt is megengedhetőnek tartják, hogy a vádlott szabadon választhasson az enyhébb büntetés, vagy a bünmentesség között, bár azt is hangsúlyozták, hogy ez a vagyonosabb osztálynak némi előjogot nyújt. Végül elfogadhatónak tartották azt is, hogy a vizsgálati fogságban levő vádlott által letett óvadék a bűncselekmény által károsultnak odaítélhető legyen. Minthogy a nézetek tisztázása a munka által adott jövedelemfölöslegre nézve nem sikerült; ezen kérdést behatóbb vizsgálat számára tartották fenn; ezzel levették a napirendről és a következő megállapodások jöttek létre : I. A judicatura a sértett fél kártalanítására az eddiginél több gondot fordítson. 2. Ha a bűnön a könnyebb vagyoni sérelmek esetén a károsult félt kellő időben kártalanítja, akkor a büntetés mellőzhető. Ez a határozat nem jő alkalmazásba, ha a bűnös már hasonló vétség miatt egyszer elitélve volt. A napirend harmadik tárgya volt: a javithatlanokkal szemben alkalmazandó mérszabály. Ez alkalommal csak ama másodrendű kérdések merültek fel, vájjon a tapasztalat utján meghatározhatók-e ama bűncselekmények, a melyeket épen az úgynevezett javithatlanok szoktak legtöbb esetben elkövetni ? továbbá, vájjon mely törvényes határozat és minő formája a büntetésnek veendő alkalmazásba velük szemben. Csak az első kérdés nyert bővebb fejtegetést. Dr. H a m e 1 (Amsterdam) és dr. Upstroem (Stockholm) vették át a vita fonalát. Az utóbbi a javithatlanokat csak az ismét bűnbeesők között találja fel, mig az előbbi azt állítja, hogy kivételképen az első izben vádlottak is oda tartozhatnak. Mindketten nagy gonddal gyűjtött, bő statisztikai adatokat mutattak be, melyeket országok szerint csoportosítva, osztottak fel maguk között. Ezen adatok szerint majdnem mindenütt nő az ismét bünbesők száma. A biró Ítélete van hivatva kimondani, hogy valakivel, mint javithatlannal kell-e elbánni, vagy sem. Dr. H a m e 1 szerint az eféle Ítélet kimondását egy birákból és börtönügyi hivatalnokokból alakítandó vegyes bíróságra kellene bízni. A kérdésbe beleszóltak még: dr. Prins (Brüssel) és dr. Felisch (Berlin.) Előbbi a kérdés fontosságát emelte ki a polgári társadalomra nézve ; ne vezessen senkit — úgymond — tévútra az a jelenség, hogy a legsúlyosabb bűnösök mutatnak legkevesebb visszaesést. Ezek ugyanis hosszú időre tétetnek ártalmatlanokká és a fegyház falai között újabb bűncselekményekre nem nyílik nekik alkalom. Utóbbi a »javithatlan« elnevezés helyett a »javulatlan« kitételt tartja helyesebbnek, mert — mint helyesen jegyzi meg — senki felől sem lehet oly praeiudiciumot táplálni, hogy az örök életére javithatlan marad. Ezen kérdéssel, mely dr. Ham el szerint »oly tág, mint a világ maga«, a vita befejeztetett. A következő indítványok emelkedtek határozatra : 1. Az úgynevezett javíthatatlanok jellege és veszélyessége tekintetében a törvényhozás számára elkerülhetlenül szükséges jobb útbaigazítás érdekében az egyesület utasítja bizottságát, hogy forduljon az egyes kormányokhoz és hivja fel ezek figyelmét egy részletes, praecis és összehasonlításra alkalmas statisztika rendkívüli fontosságára.