A Jog, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891 / 32. szám - A másolatok közjegyzői hitelesítése - A gyámság jogi természete. 5. r.

238 A J O Gr. A másolatok közjegyzői hitelesítése. Irta : JAKAB GÉZA budapesti kir. közjegyzöhelyettes. n Az 1874: XXXV. t.-c. 89. §-a irja körül azokat az alakszerűségeket, a melyek szerint a kir. közjegyző a másolatok hitelesítése körül eljár. Ezek az alakszerűségek annyiban, a mennyiben a hitelesítés tárgyát képező irat akár az állami hivatalos nyelven, akár pedig oly nyelven van kiállítva, a melynek hivatalos használatára a közjegyző jogositványnyal bir, az eljárás módjának kijelölése s a közhitelesség garantiáinak tekintetében bizonyára kielégítők. Ámde másképen alakul a kritika e szakaszszal szemben, mihelyest' oly okirat másolatának hitelesitéséről van szó, a melynek nyelvét a közjegyző nem ismeri, vagy még inkább, ha az okiratnak még Írásjegyei (betűi) is ismeretlenek előtte. A törvényalkotó nem számolt e részben a gyakorlati élettel ; mert különben nem tartotta volna elégségesnek ama 89-ik §-ban egész átalánosságban s minden közelebbi körülhatárolás nélkül csupán annyit kimondani, hogy »a közjegyző tartozik a hitelesítendő másolatot az eredetive1 pontosan összeegyeztetni«. Ily átalánosságban tartott intézkedés mellett aztán természetesen semmi sem áll útjában annak — a mint hogy tényleg gyakran is előfordul, hogy a felek, a mint épen a szükség hozza magával, akármiféle nyelvű, sőt még csak nem is latin, hanem cyrill vagy egyéb irásjegyü okiratok másolatainak hitelesítése végett is megkeresik a közjegyzőt, a ki aztán — nem is ok nélkül — a bizonytalan helyzet zavarába jő ; mert ilyen esetre nem nyújtván semmi tájékozást a törvény, legtöbbször nem tud eligazodni a fölött, hogy teljesitse-e a megkeresést, vagy egyszerűen elutasítsa azt ? Itt a törvény illető intézkedésének hiányossága és fogyatékossága már nagyon is előtűnik. Az tehát a kérdés, hogy tekintve a törvénynek fennebb hivatkozott átalános jellegű intézkedését, köteles-e, vagy mondjuk jogosult-e a közjegyző bármely, tehát előtte ismeretlen nyelvű, vagy irásjegyü okiratnak másolatát is hitelesíteni, avagy nem? És föltéve, hogy nem, meddig terjed mégis eme kötelessége vagy joga ? Vájjon tetszése vagy belátása szerint határozhatja-e meg átalában, vagy az egyes előforduló esetekben, hogy mely idegen nyelvű okiratokat fogad el hitelesítés végett és melyeket utasíthat vissza ? Ezekre a kérdésekre épen nem találunk feleletet, a mely útmutatúul szolgálna követendő eljárásában. Végre is a nyelvileg legképzettebb közjegyzőtől sem lehet kivánni azt, hogy akár a magyar állam területén élő nemzetiségi nyelvek valamennyiét értse, akár pedig hogy az összes idegen nyelveknek birtokában, vagy azoknak csak elemeivel is annyira ismerős legyen, hogy azokat szabatosan olvasni tudja. Sőt e legutóbb emiitett föltétel talán már a minimálisnál is elégtelenebb ; mert nem elég csak olvasni tudni, hanem az olvasottat szükségképen érteni is kell ; ismeretes lévén, hogy gyakran csak egyetlen betűnek hiánya vagy felcserélése, egy ékezetnek vagy írásjelnek alkalmazása vagy ennek elhagyása, nemcsak a fogalom meghatározására szolgáló szónak egészen más értelmet ád, hanem magát a mondatnak eredeti értelmét is lényegesen megváltoztatja. Nem ismert, vagy még szigorúbb meghatározással mondva: alaposan, nem ismert nyelven irott okirattal s illetőleg annak másolatával szemben nincs tehát a közjegyző abban a helyzetben, hogy biztos tudattal és meggyőződéssel és a közhitelesség minden attribútumával tanúsíthassa, hogy a hitelesítendő másolat az eredetivel valósággal s hűen egyez. A másolat hitelesítésének pedig épen az a célja, hogy az a törvényben megjelölt esetekben magát az eredetit helyettesítse s illetőleg pótolja; a mely ekképen az eredetinek bizonyító értéke erejéig a hitelesség jellegével lévén felruházva, mindenki azzal a tudattal tekintse azt, hogy az eredetijével szó- és értelem szerint egyez. Miképen járjon el tehát a közjegyző a felhozott esetek egyikében vagy másikában ? Elutasitsa-e a megkeresést, mint a melynek meggyőződése és szigorú kötelességtudata szerint megfelelni nem képes, avagy teljesítse azt, a törvényben átalánosságban előszabott kötelességénél fogva, a mely szerint nem koncedálva sem nyelvi, sem egyéb kivételt a nála bemutatott okiratnak másolatát tartozik hitelesíteni; habár ebbeli közhitelességű ténykedése által épen az elérni kivánt célon: a közhitelességen ejt csorbát azzal, hogy a valóságnak meg nem felelő s az eredetivel mindenben meg nem egyező iratot ruház fel hitelességgel. Olyan esetben, a midőn ismeretlen irásjegyü okirat s annak másolata mutattatik be a közjegyzőnek hitelesítés végett, még talán könnyebb a helyzete; mert habár szabatosan rendelkező törvényre nem is hivatkozhatik, de legalább mégis van a törvényszakaszban két szó, a melyre magyarázat segélyével támaszkodnánk, midőn a megkeresést elutasítja; e két szó t. i. az, hogy tartozik az eredetit a másolattal pontosan összeegyeztetni. Az összeegyeztetés pedig nem lehet csupán csak technikai munka; vagyis nem lehet csupán arra szorítkozó, hogy vajion az egyes betűknek és vonalaknak figurális helyzete, vagy az Írásjegyeknek csoportosítása azonosak-e az eredetiként és máso'atául felmutatott iratokon ? Mert ehhez már különös és legalább is a rajzolásban való szakképzettség kellene; de még technikailag is csaknem lehetetlen vállalkozás fogna az lenni; mert tudvalevő, hogy még ugyanannak az egyénnek az irása is, a vonalak fektetésében s a betűk alakításában nem mindig hasonló; különböző kézírások között pedig a teljes hasonlóságot megtalálni már épen nem lehet; minélfogva a »pontos összeegyeztetés« lehetőségének még technikai alapja is hiányzik. Ebben az esetben tehát a kötelesség ellen való vetés fölötti habozás nélkül tagadhatja meg a közjegyző a hitelesitést. Ámde ilyen eset különben is fölöttébb ritkán fordul elő; minélfogva ha a törvényalkotó erről nem provideált, hibául még nem róható fel; legfeljebb is egy kiválólag alaki törvénynek szabatosságát alteráló fogyatékosságnak lehet tekinteni. Hanem más és sokkal bizonytalanabb a közjegyző^ helyzete már akkor, ha egy oly nyelvi okirat másolatának hitelesítése végett kerestetik meg, a mely latin írásjegyekkel van írva; tehát azt olvasni mindenesetre képes, sőt talán valami keveset a nyelvből ért is. Itt lép aztán már előtérbe nagyobb fontossággal a kérdés : vájjon köteles-e a közjegyző ily másolatot hitelesíteni ? Mert hiszen a nélkül, hogy a szöveget egészben, vagy csak a szavakat is egyenkint értené, az »összeegyeztetést« technikailag már minden esetre, sőt némiképen talán nyelvileg is képes megtenni; tehát a törvényben előirt szabály szerint már képes eljárni. Avagy hivatkozhatik-e arra, hogy az okirat nyelvét szabatosan nem értvén, nincs módjában az okiratnak és másolatának teljesen egyező voltáról kétségtelen meggyőződést szerezni; ennélfogva alapos tudat hiányából megtagadhatja-e az ilyen másolat hitelesítését és ha ezt teszi, vájjon nem vét-e a törvényben előirt kötelessége ellen ? A fentebbi fejtegetések után tisztán áll, hogy a törvény nem szabatos; hogy előfordulható esetekben nem mutat biztos irányt: tehát hiányos és igy kiegészítésre szorul. Pedig ha valahol egyátalában, ugy különösen az eljárás minden ágában szigorú alakiságokhoz kötött s azoktól való eltérést meg nem engedő közjegyzői törvényben szükség van arra, hogy annak minden kijelentése szabatos, határozott és az egyes esetekre kétely és ingadozás nélkül biztosan alkalmazható legyen. Mert a közjegyzőt, ki szokva van minden tényében az előirt alakiságot szigorúan megtartani és követni, közhitelességű functiójának eme nem csekély fontosságú és következményű részében sem szabad kitenni annak, hogy a törvényt egyéni felfogásán alapuló magyarázat által legyen kénytelen egyes esetekben kiegészíteni; a mi aztán alkalmas arra is, hogy az esetleg téves egyéni felfogás és abból levont téves magyarázat miatt magának a közjegyzői ténykedésnek hitelességét rontsa le, de meg az egyöntetű eljárást is, az egyéni felfogások különbözősége miatt, lehetetlenné tenné. Nézetem tehát az, hogy az 1874 : XXXV. t.-c. 89. §-a módosításra s illetőleg kiegészítésre szorul s kimondható lenne, hogy: »a közjegyző oly okiratról (eredetiről vagy hiteles másolatról), a mely az állam nyelvén vagy pedig oly nyelven van kiállítva, a mely nyelvnek hivatalos használatára jogositványnyal bir: köteles, oly idegen nyelvű okiratról pedig, a melynek nyelvét szóban és írásban bírja : jogosult másolatokat hitelesiteni«. Annak megítélése, hogy mennyire birja a közjegyző azt az idegen nyelvet, a melyen a hitelesítendő okirat irva van, természetesen magára a közjegyzőre s az ő közhitelességére és tekintélyére bízandó. A gyámság jogi természete.* Irta : SOMOGYI JÓZSEF, árvaszéki jegyző Szombathelyen. (Folytatás.) A francia felfogás helytelen és elvetendő. Mert az atyai, illetőleg szülői hatalom a házasság felbomlásával — csupán ezen tény folytán — meg nem szünhetik, minthogy a szülői hatalom szerzett jog, mint ilyen feltétlen es minden mellékkörülménytől, minőnek a házasság felbomlását is tartanunk kell, teljesen független. De ellenkezik a fenti elv a szülői hatalom céljával és egész természetével, mert hiszen épen általa érjük el azt, hogy a legtermészetesebb hajlam és ragaszkodás, a minden szeretet fölött álló szülői vonzalom és kipróbált gondoskodás vonatik egyrészről az öntevékenységre képtelen egyének iránt való védelem körébe, másrészről pedig a legszemélyesebb és legkedvesebb jogokban támogatjuk a szülőket; ez által pedig nemcsak a családalapítást mozdítjuk elő, hanem egyúttal a polgári közteheren is könnyitünk. Mindebből kifolyólag odáig kénytelen menni e sorok irója, hogy igen helyesnek tartsa épen a francia jognak azt a szabályát, hogy a szülői hatalomból kifolyó egyes jogok a gyámságból való kizárás vagy elmozdítás eseteiben se vonassanak el a szülőtől és hogy a kiskorú atyát is szükségkép megillesse a szülői hatalom, helynek tényleges gyakorlásában gátolva van ugyan, de nem megfosztva az abban foglalt jogok előnyeitől és használatától, mmde a szülői hatalom a gyámságot kizárja; míg tehát a szülői katalom fennáll, illetőleg az alapjául szolgáló ténykörülmények fenforognak, a gyámság helyet nem foglalhat. b) Az emiitett másik alkotás a nagykorúak feletti gyámság intézménye, mely a porosz »Vormundschaftsorclnung« 81 — 85. § ain * Előző közleményeket lásd a »Jo g« 24., 26., 27. és 29. számaiban.