A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890 / 37. szám - A magyar büntető törvénykönyv revíziójához - Adalékok a feltételes elitélés kérdéséhez. 4. [r.]

322 fi JOG. szerkesztetvén, azoknak jogi következményei csakis az ügyfelek kárára keletkező perek s gazdasági károsodás lehetnek. Továbbá az országban, kivált a vidéki közjegyzőknél a hagyatéki ügyeknek fele száz forinton aluli értéket képviselvén, ilyeneket a közjegyző a törvény (a tökéletlen novella) folytán ingyen minden díj nélkül tartozik teljesíteni, valamint a póttárgyalásokat is. Ebben magában oly igazságtalanság rejlik, minő az egész világon nem fordul elő, mert ingyen munkát, a mi még kiadásokkal s iroda felszereléssel is jár, sehol sem kívánnak. A hagyatéki ügyek másik fele részének tárgyalásánál pedig a szűkkeblűén megszabott tárgyalási díj nagy része be nem szedhető részint az örökösök szegénysége miatt, részint mert ily díjak végrehajtás utján való bevételére a törvény közigazgatási uton való olynemű eljárást rendelt, melynél fogva bizonyosra veheti a közjegyző, hogy ily végrehajtás utján díjaihoz nem juthat. Továbbá számos tapasztalati adat igazolja, hogy a községi jegyzők az ügyfeleket minden kigondolható módon visszatartják, elriasztják attól, hogy jogügyleteik végett királyi közjegyzőhöz forduljanak; engedett nekik erre a törvény elég hatalmat. Oly esetben pedig, midőn a felek a királyi közjegyző közreműködését nem kerülhetik el, különösen hagyatéki tárgyalásoknál a községi jegyzők némelyike negyvenötven forintot vesz a felektől a hagyatéki ügy rendezésének költségeire, holott az ő működésök csak abban áll, hogy egyszerű kérvényt nyújtanak be a bírósághoz, melynél fogva azután a hagyatéki ügy királyi közjegyzőhöz kerülvén, itt a törvény által előirott tárgyalási díj négy, vagy öt forintot tesz. A királyi közjegyzői irodák megvizsgálása ilyen és ehhez hasonló számtalan visszásságokat tüntet elő, melyekről az igazságügyminister ur csakis a helyesebb s minden oldalra kiterjedő vizsgálatok által nyerhetne legilletékesebb tudomást. Ez ideig ezen intézménynek a hazai jogfejlődésre vonatkozó hatásáról az igazságügyminister ur más, oly factorok utján nyert értesülést, melyek a közjegyzőség iránt nem érdeklődnek s annak működését s a jogéletre való befolyását közvetlenül nem ismerhetik. Ez az oka, hogy a királyi közjegyzői intézmény fejlődésére éppen semmi kedvező intézkedés nem tétetett, mert a mely törvények és rendeletek ez ideig kiadattak, azok épen nem javára, hanem kárára váltak, nemcsak a közjegyzőségnek, de kivált a közönségnek, az ügyfeleknek, kik jogügyleteik rendezése körében a jogászi ismereteket nélkülöző községi jegyzők és zugirászok közreműködésének lettek mindinkább átengedve. Pedig a közjegyzői intézmény — ha az a hazai jogélethez van alkalmazva — a jogbiztosság és jogrendre épen csak oly hatással bir, mint a birói, vagy ügyvédi, vagy egyéb jogi intézmény, sőt ezen többiek a közjegyzőség nélkül csakis egy oldalulag, hiányosan, tökéletlenül képesek a hazai jogélet kívánalmait kielégíteni. És épen ezért más rendezett államok jogéletében látjuk, hogy a közjegyzői intézmény egyéb jogi intézményekkel egyenlő figyelemmel, összhangzatosan van szervezve, fejlesztve és ezek működése összhangzó és egymást kiegészítő. A magyar büntető törvénykönyv revíziójához. Irta : dr. HAMVAI LAJOS ügyvéd Huszton. A revízió kérdése az illetékes forumok előtt van; e szakkörök figyelmét egy pontra én is felhívnám. A B. T. K. 470. §-a büntetést szab arra, a ki közhivatalnoknak ajándékot vagy jutalmat ad vagy igér a végett, hogy ez kötelességét megszegje, és e büntetést szigorltja, ha biró az a közhivatalnok. Hogy ez intézkedés általában véve helyes, azt senki sem fogja tagadni, azért nem is kell indokolni; de hogy ezen intézkedés ugy a mint az a törvényben fel van véve, a társadalomra — vagy mondjuk a jogrendre — igen-igen káros befolyással van, azt szintén kétségtelennek tartom; de ezen véleményemet már indokolnom kell. A törvény a vesztegetést a hivatalból üldözendő cselekmények közé sorozza és ez azon körülmény, mely miatt a törvény nemcsak, hogy a célját általában el nem éri, de majnem teljesen útját vágja annak, hogy a cél elérhető legyen. Kétségtelenül általános érdeket képez az, hogy a becsületes hivatalnok az alaptalan üldözések ellen meg legyen védelmezve; de még állalánosabb érdek az, hogy a kötelességeit megszegő hivatalnok minél hamarabb felelősségre vonathassék, és megfosztassák attól a hatalomtól, melylyel visszaél. A jelenlegi törvénynek csak az az eredménye, hogy a kötelességszegő hivatalnokot csak a lehető legritkább esetben lehet felelősségre vonni és ez esetben is csak akkor, midőn ő az államhatalom tekintélyének rovására már évekig garázdálkodott és számtalan embert fosztott meg legigazabb jogától. Ki merné tagadni, hogy Magyarországon a 40, vagy hány ezer közhivatalnok között sok oly van, kit meg lehet vesztegetni; sőt a ki a vesztegettetés folytán tekintélyes vagyonra tett szert; mégis a legritkább esetek közé tartozik az, hogy egy hivatalnokot vesztegettetés miatt elitéljenek. Ha mégis megtörténik, hogy egyet bűnvádi vizsgálat alá helyeznek, akkor biztosra lehet venni, hogy a vizsgálat folyamán legalább 50 vesztegetési eset kerül napfényre és hány kerülne még, ha a vesztegető nem félne, hogy őt is büntetik a vesztegetésért! Sajnos, nagyon gyakran lehet tapasztalni, hogy egyik-másik közhivatalnokra a felek már ujjal mutogatnak; egymás között megtaksálják, hogy ezt ennyivel, a másikat meg annyival lehet megvesztegetni és minderről nyíltan beszélgetnek, sőt mindegyik egy-egy élcet is tud mondani arról, hogy hogyan történt egyikmásik konkrét esetben a vesztegetés. De próbálja meg csak valamely bátor lelkű ember azt a hivatalnokot feljelenteni, akkor aztán senki semmiről sem tud, mert mindenki a maga bőrét félti. A törvénynek egy csekély kiegészítésével e gyászos állapotokon hathatósan lehetne segíteni. Mondja ki a törvény, hogy a vesztegető ellen bűnvádi eljárás csak azon esetben indítható meg, ha azon közhivatalnok vagy biró, kinek az ajándék vagy jutalom adatott vagy igértetett, e miatt 3 nap alatt akár az illetékes hatóságnál, akár közvetlen hivatali főnökénél feljelentést tesz; a feljelentés azonban vissza nem vonható. A társadalomra nézve nem abban rejlik a veszély, hogy közhivatalnoknak vagy bírónak ajándékot adnak vagy Ígérnek, hanem főképen abban, hogy akad olyan, a ki azt elfogadja és ennek folytán kötelességét megszegi. A cél tehát első sorban az, hogy az ilyen közhivatalnok minél hamarabb megkapja büntetísét, hogy tehát a társadalom tőle, mint hivatalnoktól, minél előbb megszabaduljon. De ezen célt a társadalom el nem érheti, ha az erre szolgáló eszköztől maga fosztja meg magát. Már pedig megfosztja magát az eszköztől, midőn hivatalból — tehát az elévülési időn belül bármikor — üldözhetővé teszi azt, a ki a dologban a legklasszikusabb tanú lehetne. Csak azt éri el vele, hogy mind a két bűnös — a büntetéstől való féltökben — kölcsönösen leköti egymást és hallgatnak. Oldják fel csak a vesztegetők nyelvét és tudom istenem, hogy a rendszeresen megvesztegetett hivatalnok nem sokáig fogja viselni azt a hatalmat, melyre olyannyira érdemetlen. A jogpolitika tehát okvetlenül megkívánja azt, hogy a vesz tegető csak bizonyos feltételek mellett legyen a büntetésnek kitéve, mely feltétel teljesítése hadd legyen annak a kezébe letéve, a kit ő meg akart veszteni; mert in ultima analysi a vesztegetni akaró főképen csak sértést követ el az ellen, a kiről azt tételezte föl, hogy ajándékával a törvényes útról el fogja téríteni. Ha sértve érzi magát a közhivatalnok, ám emeljen haladéktalanul panaszt, hogy a hivatalnoki feddhetlenséget az állam megvédelmezze. A B. T. K. 470. §-át tehát ily értelemben kell megváltoztatni. Adalékok a feltételes elitélés kérdéséhez. (Törvénytervezet a büntetés feltételes elengedéséről). A »Jogt. közl.« f. é. 12. számában törvénytervezetet közöltem a Btk. módosításáról. Ennek kapcsán ideigtatom most az úgynevezett feltételes elitélésről, vagy igazabban mondva: a büntetés feltételes elengedéséről szóló törvénytervezetet, mely a 12. szám-