A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890 / 35. szám - Adalékok a feltételes elitélés kérdéséhez. 2. [r.]

310 fL JOQ akkor saját anyagi érdeke tartja vissza az újabbi bűnözéstől; ha pedig egy harmadik, akkor ennek ellenőrző tevékenysége lesz legbiztosabb control arra nézve, hogy az elitélt a becsület utján megmarad. Tekintettel büntetési rendszerünkre, az Aschrott által melegen felkarolt eszme nálunk egészen új s igy azon probléma előtt állunk, hogy ezen institutio nálunk alkalmas talajra találna-e, vagy sem. Ha a dolog lényegét tekintjük, eme kérdést csak igennel oldhatjuk meg. Nem specificus, nemzeti sajátosság ezen intézmény létalapja, hauem az általános, örök emberi természet. A rossz, a bún ragadós, mint az epidémia ; a visszaesés legnagyobb contingensének motívuma nem az első bűnözésben, hanem az azt megelőző, kisérő s követő körülményekben, keresendő. Ezen utóbbi csoportba tartozik a büntetés végrehajtása, mely bármily tökéletes legyen, nem szűnik meg egy hatásában, t. i. abban nyilvánulni, hogy sok esetben a közös érintkezés folytán a rosszat rosszabbá teszi. Legtöbbször az első bűnözés spontán nyilvánulása az emberi léleknek, mely a jogállam társadalmában minden következmény, minden elfajulás nélkül elenyészik. De ha azt, a ki erkölcsileg még degenerálva nincs, a társadalom kötelékéből a legcsekélyebb törvényszegés miatt kiragadjuk s a bűnök bűne közé, a börtönbe küldjük: a rossz fellobbanása állandó, emésztő tűzzé válik, mely az erkölcsi embert megöli s kiképzi a szokásos bűnözőt. Ezen és számtalan, e helyütt ezúttal most elő nem sorolható okokból, a rövid tartamú szabadságbüntetések lehetőleges kiküszöbölését büntető rendszerünk egyik legégetőbb reformkérdésének tartom. Vargha Ferenc, budapesti királyi alügyész. IV. (A feltételes elitélés eredményei Amerikában és Angliában.) Az észak-amerikai Egyesült-Államok közül a kis Massachusetts állam bölcs büntetési rendszere azt eredményezte, hogy az ifjúkori bűnösök majdnem egészen eltűntek ezen álam büntető intézeteiből. A feltételes elitélés intézménye, melyet ezen állam 1878-ban életbe léptetett, egyikét képezi a jelenkor legkiválóbb poenitentiarius intézkedéseinek, mely rohamosan hódit mindenfelé. Az ennek alapjául szolgáló elv abból áll, hogy tekintettel kell lenni a bűntett alanyi oldalára és a tettes közveszélyes voltára és ha a fenforgó körülmények azt indokolttá teszik, akkor nem kell azokat, kik a jogi rendbe ütköző, de kisebb beszámítás alá eső cselekményeket követtek el, büntetni, hanem e helyett ezeknek inkább alkalmat nyújtani arra, hogy büntetés nélkül javuljanak. A »próbahivatalnok« e célból személyesen érintkezik minden vizsgálati fogolylyal, behatóan tanulmányozza ennek természetét, szándékait, egész alkatát és gondolkodik a felett, vájjon minden egyesnél fenforog-e a javulás és a javithatás valószínűsége? Ha ennek helyét látja, akkor kísérletet tesz és ajánlja a bíróságnak, hogy próbaképen bizonyos ideig — 3, 6, 9, Í2 vagy 15 hónapig — engedje büutetés nélkül szabadulni vádlottat; ha a bíróság magáévá teszi az ajánlatot, akkor szabadon bocsátja vádlottat, és ha ez beválik, akkor az végképen szabadult és felemelt fővel járhat polgártársai között mint büntetlen előéletű ember. Ha a »próbahivatalnok« valakit feltételes szabadulásra ajánl, akkor kezdődik csak annak felelőssége, a mennyiben a szabadulás feltételeinek betartására kell ügyelnie, segíteni kell pártfogoltját és számára hasznos foglalkozást kell keresnie,1 azt lakásán meglátogatni,2 attól bizonyos ideig rendes időközi jelentéstételt követelni és sem időt, sem fáradságot nem szabad kímélnie, hogy a próbára tett egyént buzdítsa és segítségére legyen, hogy ezentúl józan, munkás és tisztességes életet folytasson. Massachusett8 példáját legelőször Uj-Seeland követte, hol az erre vonatkozó törvény 1886-ban lépett hatályba. Itt megjegyzem, hogy ezen angol gyarmat körülbelül egy évvel előzte meg e tekintetben az anyaországot, mert Angliában csak 1887-ben hozták a »Probation of first Offenders Act«-ot. Az 1886/87-diki hivatalos jelentés szerint Uj-Seclandban ezen két év alatt 121 vádlott szabadult a felügyelet alól, 53 még felügyelet alatt állott, 9 nem tett eleget a szabadulás feltételeinek és 1 megszökött. Ezen rendszernek költsége körülbelül '/ío-ét teszi annak, a mibe a különben kiszabandott fogházbüntetés végrehajtása a gyarmatnak valószínűleg került volna. 1886/87-ben a költség ugyanis 1 Tiz év alatt Bostonban 424-en nyertek ilyen módon alkalmazást. 2 Jiz év alatt a bostoni próbahivatalnok (probation officer) 7,799 ilyen látogatást tett. 7,000 font sterlingre rúgott volna; 1888-ban a megtakarítást 3,000 fontnak mondják. Az arány feltüntetése végett megemlítem, hogy Uj-Seelandnak lakossága körülbelül 533,00ü-re rug. Ujabban Ausztráliában hódit nagyban a feltételes elítélés intézménye, mert ott most már Queensland is fogadott el hasonló törvényt és New-South Wales és Victoria ugyanezen irányt látszanak követni. Az utóbb említett kormányoknál Howard Vincent, az angol e tárgyú törvény alkotója hozta be ezen intézményt. Bennünket nagyobb mértékben érdekel azon hír, hogy a svéd király is nagyon buzgólkodik ezen törvénynek országában leendő behozatala mellett. Az angol törvény életbelépése óta (1887) London városában több mint 300-an szabadultak próbaképen, és ezek közül — a mennyire ezt megállapítani lehet — 70% vált be- Angliában a vidéken is meglehetősen alkalmazták ezen törvényt, azonban mind ez ideig e tekintetben még hiányoznak a pontos statisztikai adatok. Dr. Gruber Lajos, budapesti ügyvéd. Nyilt kérdések és feleletek. / L Büntetendő cselekmény-e ? (Felelet.) Becses lapjuk 30-ik számában dr. B á c s k a y ügyvéd ur által feltett kérdésre a felelet a 33-ik számban jelent meg. E felelet K.-né tettét a vagyon elleni vétségek osztályába sorozván, per analógiám a btk. 368. §-ában irt jogtalan elsajátítás vétségének tárgyi tényálladékát tartja megállapíthatónak a fenforgó esetben. Hogy vájjon kodifikált büntető törvénykönyvvel szemben szabad-e ez analógiát felhasználni ? feleletet adó ügyvéd ur ezt nyilt kérdésnek hagyja fenn. A kérdés ez ágához hozzászólni én sem kivánok, csupán azt akarom vizsgálni, vájjon K.-né tette egyáltalán beszoritható-e a vagyon elleni büntettek vagy vétségek sorába? Szerény véleményem szerint a válasz e kérdésre csakis tagadó lehet. Mert a feltett kérdésből teljesen világos, hogy K.-né, midőn cselédje 200 írtját elvette s azzal, mint sajátjával rendelkezett, e tettében eltulajdouitási, nyerészkedési szándék által nem vezéreltetett, szóval az »animus lucri« ellene fenn nem forog, véleményem szerint pedig e nélkül vagyon elleni vétség sem foroghat fenn. Tévesnek tartom tehát a feleletet, mely szerint az »animus lucri« épen a btk. 368. §-ában irt vétségnek nem eriterionja. Szerintem e szakasz tárgya egy specificus vétség, melynek mint ilyennek, kell természetét vizsgálnunk, ha rendelkezései által tévútra nem akarunk vezettetni. A lopás, sikkasztás stb. esetében ugyanis a birtokjog szentsége sértetik s e jog szándékoltatik megszereztetni, még az esetben is, ha a dolog a puszta birlaló kezéből vonatott el s igy nagyon természetes, hogy a jogvédelemnek is a birtokos joga megvédésére kell irányulnia. Mivel pedig a dolgok birtoka épen csak a saját nevébeni használat által szereztetik meg, kellett, hogy a törvényhozó, hacsak a lopásról szóló szakasz kelletlen, e vétség természetével meg nem egyező kitágítását meggátolni, a felmerülhető téves nézeteknek elejét venni akarta, határozottan kifejezze az eltulajdouitási szándék szükségét. Nem igy áll a dolog a btk. 368. §-ánál. Itt kizárólag a haszonélvezeti, zálog és megtartási jogok védetnek, az ellen, kinek egyedül lehetséges e jogokat izoláltan sérteni, t. i. a tulajdonos ellen. Mindez említett jogok által a tulajdonjog korlátoltatik, természetes tehát, hogy a tulajdonosnak áll érdekében ezeknek megszüntetése s mivel pl. a zálogjog co ipso megsemmisül a zálogtárgy elvonása által, teljesen felesleges is lett volna ez elvonás tényén kívül még az »animus lucri«-nak — mint főismérvnek — szükségét is határozottan kifejezni. Ám, mint fentebb is emlitém, e szakasz egy speciális esetre vonatkozó intézkedést tartalmaz s egyedül a haszouélvező zálogbirtokos és megtartásra jogosítottnak a tulajdonossal szemben fennálló jogát védi; kiterjesztése tehát más, nem hasonló jogi természetű esetre, semmi esetben sem lehet indokolt. * ^ A mint ez a feltett kérdésben is igen helyesen előtérbe van állítva, hacsak a szóban forgó eset helyes megoldására tórek-