A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890 / 31. szám - Ha mindenki velünk, Bölöni ellenünk!

274 A JOG. melynek lé'ezéséről Bölöni ur egyszerre nemcsak hogy fényes bizonyságot tesz, hanem annak drákói elveit reánk olvassa s bebizonyítja, hogy a birói fizetés-felemelés kérdése fölött bátran napirendre lehet térni! Jó szerencse, hogy hurcolkodik a Fortuna, bomlik (decentralizálódik) a kir. tábla, szünetel az igazságügy, arat a törvényhozás, lakodalmaskodik a kormány, mert igy talán talán nem veszik tudomásul a döntő körök azt, hogy a szolgálati pragmatica, melynek megalkotásától annyira fáztak, épen a legnagyobb melegben, B.-Hunyadon, Bölöni László ur szerkesztésében és kiadásában immár meg is jelent. Ennek egyik tételére azonban mégis szeretném felhívni a kormány azon részének figyelmét, mely most angol telivér csődörök beszerzésén fáradozik; arra t. i., »hogy a nemzet szaporítására való tekintettel nem közömbös annak vizsgálása, vájjon »van-e a hivatalnoknak szép bajusza vagy nincs « így olvasom ezt ki a helyes mondatszerkesztés szabályai szerint a Bölöni ur cikke 5-ik bekezdésének, 3. és 4. mondatának összetartozandóságából. Csakis ez a tétel szeliditett meg egy kicsit — mivel feleségem állítása szerint nekem is szép bajuszom van — különben olyan »kiméletes« lettem volna, mint az ügyvéd ur s nem a »Hardtmuth Nr. 2.«, hanem a Bismarck-féle i ceruzát használnám cikkem megírásánál. De félre a tréfával! melyhez ugy is csak könnyeim felszáritása végett fordulok akkor, midőn a hivatalnoki kar siralmas helyzetének érdekében felszóllalok. Ha nem lennék szabadságon, ha nem jelent volna meg a Bölöni ur cikke épen július 13-ikán, ha július 13-ika nem volna az a szerencsétlen nap, a melyen most hét éve harmadik és utolsó fiamat vesztettem el talán a hivatalnoki nyomor áldozataképen, mert nem fordulhattam hírneves orvosokhoz, ha ez a haláleset nem történt volna ugyanakkor, midőn én is »az államhivatalok ajtaja előtt, a miniszter előszobájában várakoztam«, megköszönni előléptetésemet, ha a kinevezés örömét nyomban meg nem keserítette volna halálhírt hozó távirat s ha én ezen hét sovány esztendő alatt keservesen meg nem győződtem volna arról, hogy tulajdonképen nem is volt mit megköszönnöm; akkor Bölöni ur rosszakaratú cikkét észre sem veszem, nem hogy még szóra is méltassam. Annyi szomorú emlék behatása alatt azonban meg nem állhatom, hogy fel ne jajduljak akkor, midőn valaki szentségtelen kezekkel még azt a vékony köteléket is le akarja tépni vérző sebeinkről, melyet a kormány évről-évre megújított azon ígérete képez, hogy »a fizetés-emelés szükségét elismeri . . . de nincs még pénze a kivitelre . . . .« Ezt az Ígéretet irigyelte meg tőlünk az ügyvéd ur. Ráfogja, hogy ezzel már megélhetésünk napirendre van felvéve s követeli annak levételét, mert meg nem érdemeljük a fizetésemelést s mert a »sok bukott existentiával szemben a birói fizetés »állandósága«, »bizonyossága« és »nagysága« az adóval terhelt, tűztől, viztől, jégtől, filloxerától bizonytalan magánjövedelmekkel előnyösségénél fogva össze sem hasonlítható« . . . Hát a birói fizetés talán adómentes ? Dehogy ? Minden hóban exequálnak bennünket az adóért. Egy részét lefogják a havi fizetésből s más részét bekövetelik a nyugtabélyeggel. Minek folytán mi abban a gyönyörben sem részesülhetünk, hogy »adóhátralékos állampolgárok« lehessünk. Hát a tűz, viz, jég közvetve nincs befolyással fizetésünkre ? Hiszen azért állott be emelésének szüksége ! Csupán a filloxera nem árt a bírónak, mivel kimutattuk az országos mozgalom alkalmából, hogy nekünk borra nem telik . . . Aztán a birói fizetés »állandósága« is bántja? Bánt ez minket is, hogy 21 év óta állandó, az élet változandósága s drágasága mellett. Fizetésünk »bizonyossága« is panasz tárgya. Hát hiszen a halál is »bizonyos«, még sem lehet vele . . . »kijönni« . . . Midőn pedig a fizetés »nagysága« felől merészkedik szólni, akkor egyenesen téved; mert csak a biró ur neje, a »Nagysága«, férje fizetésének »kicsinysége« dacára is, a ki, ha mindjárt olyan »számitó és okos feleség is«, a minőt a Bölöni ur pragmatikája ír elő a hivatalnok részére, még sem tud a semmiből . . . világot teremteni; lévén ő csak akkor hasonló a Teremtőhöz, midőn életet ád . . . A pragmatikus asszony legfelebb »határt szab azon helytelen költekezésnek, melyet a »garszon« sokszor »kelletlenül« is elkövetni kénytelent Hát bizony, csak ezt a »kelletlen garszon-költekezést« takarítja meg a nős biró ; de hogy minden egyéb tekintetben óriási előnyben van felette a garszon s hogy mind a mellett még inkább óhajtja a fizetés-javítást: az eltagadhatlan tény. Az ellen azonban ő maga tiltakoznék első sorban, hogy azt jobban megérdemelné, mint a családos hivatalnok. A mi pedig a szellemes összehasonlítást illeti, melyben azt a nyomorult páriát, a ki kénytelen a munkásságot és figyelmet a család és állam között megosztani és a ki, mig a hivatalban ezrekkel dolgozik, otthon egy forintot nem adhat családja egész napi élelmezésére: munkásság tekintetében egy polcra helyezi a kedélybeteg és köszvényes garszonnal, ki legtöbbször nem is azért szórakozott az irodában, mert a köszvény bántja, hanem inkább azért, hogy újabb nyavalyák kutforrásán töri kedélybeteg fejét: azt a hasonlatot igen szépen köszönjük ... Minden hasonlat sántít, de ez a »podagrás« nagyon!. . De mit szóljak a pragmatika többi tételeihez? A rövidség okáért bár miként szeretném, még sem lehet azokat egyszerűen hallgatással mellőzni. Nem pedig azért, mert az ördög soha sem alszik. A pénzügyminiszter (kinek semmi köze az ördöggel) épen most kombinálja a jövő év költségvetését s egyik-másik túlbuzgó finánca (a finánc mind az) könnyen figyelmessé teheti, nagyobb renumeratio reményében, a hangzatos tételekre. Mindazonáltal csak a pragmatika sarktételeire szorítkozom; a többinek fennebb történt idézését is elegendőnek tartom. Ilyen sarkalatos tétel, hogy »a hivatalnok érdeke a fizetés-emelésnél csak 3-ik sorba jön«. Ezt szomorúan tapasztaljuk s ez ellen nem is tehetünk. De honnan veszi magának Bölöni ur azt a vakmerőséggel határos bátorságot, hogy pragmatikájának első és második sarktételét: »a szolgálat milyenségét és a hivatalnoki kar érdemét« egyszerűen megtagadja?! Miféle bűzhödt forrásból meríthet ön, hogy a magyar hivatalnoki és birói karnak ország-világ előtt szemébe meri csapni, miszerint »nálunk a hivatali munkásságot nem ismeri senki és a fizetés felemelést követeli mindenki! s hogy a hivatalnoki kar csak saját érdekét képviseli, a közönség és állam érdeke pedig háttérbe van szoritva« ! Uram ! ez sokkal veszélyesebb elv, mint a minőnek ön az általános fizetés-felemelés hangsúlyozását tartja. Azért, hogy talán egy tüzesebb vérű fiatal aljárásbiróval valahol összekapott! szíveskedjék moderálni magát! mert hát eddig ön sem »ügyeli fel« a birói kart! Nincs joga arról általánosságban ily megsemmisitőleg nyilatkozni. Majd ha elkövetett cikke alapján, azzal szerzett bokros érdemei elismeréséül megkapja az igazságügyminiszter úrtól a »főfelügyelői« állást: akkor, de csakis akkor állithat büntetlenül ily nyilvánvaló alaptalanságokat. Addig azonban adja meg nekünk a minket megillető tiszteletet! Mert emberi erőt meghaladó munkásságunkért ugy sincs egyebünk annál. Egyszerűen tehát merő rágalom az, hogy a szolgálati pragmatikának fennebb jelzett első és második tétele a magyar hivatalnoki s különösen a birói karban meg nem volna és ha megvan: akkor a 3-ik tételt, saját érdekünket, elviselhetlen anyagi helyzetünk javítását, prózailag szólva: a fizetés-emelést jogosan követelhetjük. De mi azért nem követelünk, csak kérünk! Nem is kérünk, csak panaszkodunk s erősen reméljük, hogy már az idei bő aratás alkalmából a most használatban levő puska-