A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890 / 27. szám - Bírósági végrehajtóinkról és még valamiről

244 ü JOG. töröltetett a kézbesítési díj, de részben pótolták ezt a 70-es évek gyakori végrehajtásai, mit csak a káros hitelügyletekről szóló törvény tett kevesebbé s pótolta a prts nehézkes végrehajtási eljárása, mely mellett minden ingatlan végrehajtásnál kiszállás, árverésnél pedig rendesen két kiszállás volt szükséges. Aztán még a közjegyzői novella sem volt meghozva, mely a fontosabb árveréseket a közjegyzőknek biztosítja. De változtak az idők. A sok kölcsönzési perek, melyek a szabad uzsora mellett nagyon felburjánoztak, az 1878. s különösen az 1883 ik év óta számban nagyon megfogyatkozának, a bagatell eljárással a bír. végrehajtók kezéből a végrehajtásoknak nagy contingense vonatott ki, szintén egy kisebb rész a közjegyzői novellával is és most igaz a gyakran hangoztatott panasznak az a része, hogy a végrehajtók a fentartásukhoz szükséges jövedelmet alig-alig, sőt sok esetben egyáltalán nem tudják megkeresni. Tovább menve, ha csupán azt veszszük irányadóul, hogy ez intézmény fentartassék, el kell ismernünk, hogy — e feltett cél mellett — szükségessé vált a bír. végrehajtóknak rendes fizetéssel ellátása is. Hanem talán nem teszünk a köz-nek rossz szolgálatot, ha e kérdés felmerülésekor vita tárgyává teszszük ez intézmény szükségességét, annak további fenn, vagy fenn nem tartását is. A törvénykezés államosításakor a legnagyobb valószínűség mellett a végrehajtói intézmény felállításának egyik legfontosabb indoka az volt, hogy az igazságügyi tárcának egy egész legio fizetéses tisztviselő fizetésével megterhelését mellőzni lehessen. Az államosítás előtt a végrehajtásokat jogismerettel bíró egyének — megyei esküdtek, gyakran szolgabirók — végezték és ha a végrehajtói intézmény ugy állíttatott fel, hogy a jogi tanulmányok nem kívántattak meg a bír. végrehajtóktól, ez csupán ezen fiscalis szempontból történt, habár másrészt számításba kellett annak is jönnie, hogy az intézmény jövedelmes állásaira nagyobbrészt jogi tanulmányokat végzett egyének megnyerhetésére volt kilátás. Azt azonban nem hiszem, hogy már akkor a törvényhozás egyforma jónak határozta volna a birói végrehajtásoknak jogismerő és jogi tanulmányokat nem nyert egyének kezére bízását, hanem igenis csupán számítva a financiális helyzettel, nyúlt az olcsóbbhoz, a nem jogászokból szervezett intézményhez, mely állandó fizetés nélkül is felállítható volt. Most, a változott helyzetben, midőn ez állások jövedelmezősége megszűnvén, előbb-utóbb kénytelen lesz az igazságügyi kormányzat újabbi financiális teher elvállalásával segitni a helyzeten : ideje, hogy előtérbe nyomuljon a közvéleménynek azon hely, minden jó barát egy-egy bűnös cselekményére emlékezteti s nem lévén elég lelki ereje a régi kedves állapotok csábjának ellenállni, önkéntelenül is hozzájuk csatlakozik s a volt csirkefogóból csakhamar egy patent betörő válik. De hát még azok, kik azon csekély reménynyel sem kecsegtethetnek, hogy esetleg katonákká lehetnek s kiknek épen semmi sem áll útjukban megkezdett életmódjuk folytatására! Ezek részére nincs a társadalomnak egyetlen mentő hajléka, nincs a törvénynek egyetlen életerős intézkedése, mely őket útjukban föntartaná s igy egyrészt megmentené a még megmenthető emberi erőt a társadalom részére, másrészt elejét venné a vagyon és élet ellen intézett merényleteknek, kevesbítené a bűnügyek számát s apasztaná börtöneink lakóit. A társadalomnak saját jól felfogott érdekében joga lehet megmenteni önmagát a gonosz elemtől, az államnak pedig épen kötelessége; de azt látjuk, hogy egyik csak akkor él jogával, másik csak akkor teljesiti kötelességét, midőn a bűn bűnökre halmozódott. Könnyebb pedig a betegségnek elejét venni, mint elölni akkor, ha egyszer kitört. Nem elég tehát a bűnt büntetni, de meg kell akadályozni, hogy megtörténjék, legalább azon esetekben, hol ezen akadályozás szükségességéről meg vagyunk győződve s a hol ez lehetséges. Ilyen esetek, mint a mondottakból kiviláglik, a javitó-intézetekből teljes erkölcsi megjavulás nélkül kikerült ifjak, kiket azon időre, míg a hadkötelezettség őket más térre nem szólítja, vagy mig annyira meg nem erősödnek munkában é s e r k ö 1 c s b e n, hogy önállókká lehetnek, dolog, házba kellene elhelyezni. A javitó-intézetekkel kapcsolatos, mintegy ezeknek kiegészítő ! kívánalma, hogy ez újabb megterheltetésért recompensatióul a 1 birói végrehajtások jogismerettel biró egyének kezébe adassanak. Ez pedig egyértelmű a jelenlegi bir. végrehajtói intézmény eltörlésével. Nem akarok rámutatni az előterjesztések és igényperek óriási halmazára, melyeknek s különösen az előbbieknek ily gyakorisága majdnem képes a különben kitűnő újabbi végrehajtási eljárásunkat discreditalni, nem szándékom e körülményt kizárólag a bir. végrehajtói intézmény terhére számítani be, hanem azt a körülményt anomáliának tartom, hogy az államosított törvénykezés 18-ik évében még e részben nem emelkedtünk a jogi szakképzettség minden törvénykezési actusnál kiterjesztése iránti vágynak azon magaslatára, a hol volt törvénykezési politikánk a megyei törvénykezés korszakában, a mikor a végrehajtásra megbízatáshoz nem kisebb qualificatio kellett, mint magához a törvénylátáshoz. Ha már — a birói végrehajtók helyzetének sanyarusága miatt — terhelni kell az igazságügyi budgetet, akkor mulhatlan idején valónak kell látni azon kívánalmat, hogy a végrehajtások jogismerettel biró egyénekre bízassanak. Híre jár, hogy igazságügyminiszterünk, kin a közvélemény nagy reményekkel csüng, bírósági joggyakornokainknak segélydiját 500 frtra kívánja felemeltetni. Tény az, hogy aljegyzőink fizetése szintén oly csekély, mely az annak elérhetéseért tett tanulmánynak a legkevésbé sem felel meg. Az is bizonyos, hogy aljegyzőink legnagyobb részt, sőt van eset reá, hogy joggyakornokaink is bűnügyi vizsgálatot, vagy hasonló munkát folytatnak, sőt ha a coulissák mögül szemléljük, még azt is bátran mondhatjuk, hogy — bárha nem saját firmájuk alatt is — Ítéleteket is hoznak vétség és polgári ügyekben egyiránt. Vájjon nem volna-e előre és nem hátralépés, ha aljegyzőink és joggyakornokaink törvényileg s nemcsak ugy a coulissák mögül megbízatnának — nem ítélethozatallal és vizsgálatokkal — hanem végrehajtásokkal és árverésekkel ? Ifjabb jogásznemzedékünknek nem válnék jogi gyakorlat tekintetében hátrányára, ha nemcsak a bureauból ismerkednék meg a néppel, jó meleg szobában ülve várakoztatván a parasztot órák hosszáig künn az udvar fagyos kövén, hanem ismerné meg otthon is s juthasson valami olyan is az eszébe, hogy : »mi vagyunk ő érettük.« A jogi gyakorlathoz nem elég a merev § nak alkalmazni tudása, kell oda egy kis társadalom-isme és egy kis philosophiai gyakorlat is. részét képező dologházak felállításának kötelezettsége az államra háramlik. Első benyomásra ugyan azt vélnők, hogy ezen intézmény egy újabb elviselhetlen terhet róna vállainkra, pedig tényleg nem ugy van. Oly dologház, melyben 18 — 22, esetleg 25 éves ifjak működnének, a kik iparukat már a javító intézetben többékevésbé elsajátították, lehetetlen, hogy anyagi áldozat nélkül önmagát föntartani képes ne lenne. S aztán figyelembe kell vennünk azt is, hogy iparunk még most elég fejletlen, értelmes iparosokban, szakértő föld- és szőlőmunkásokban szűkölködünk; mily óriási haszon volna már csak e hiányt is pótolni, nem is számítva, hogy a dologház üzletforgalma a reá fordított költségeket minden kétely nélkül fedezhetné. S hol van e mellett azon erkölcsi haszon, hogy az eltévelyedettet a posványba való visszaeséstől megmentjük, egyrészt a becsületes munka megkedveltetése, másrészt az által, hogy módot nyújtunk, vagyis inkább kényszeritjük megkezdett életpályáján haladni; a hol tehetségét, ha még oly gyenge is, bátorítjuk, segélyezzük, tevékenységre ösztönözzük, élet- s munka célját előtte ismeretessé teszszük, foglalkozásába vágó ismereteit minél nagyobb mértékben kiterjesztjük s rávezetjük, mily édes a becsületes munka árán szerzett jutalom. Azt kérdezhetné valaki, miért nem tette ezeket meg a javitó-intézet. Mert vagy nem volt rá elég ideje (legtöbbször), vagy pedig a gyermek oly józan belátással felruházva még nem volt, hogy azokat átérteni képes legyen, lelki jóságot, mi önmegadásra, tevékenységre s jövője átgondolására ösztönözte volna, szivébe csepegtetni nem sikerült. Hozzátehetnők, hogy ily dologházak mellett nem dobnók oda a különben is roszra hajló növendéket az ezer kísértéssel kedveskedő szabad életnek, vagy a már talán szokássá vált érzéki gyönyörök veszélyes élvezetének, melyeknek mindannyija, de p. o. csak az iszákosságot említsem (mert igen sok van)