A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1890 / 19. szám - Az elkeresztelések
178 & j o a. esküdtszék igazságszolgáltatásának jellege. Egyetértünk tehát abban a ministerrel, hogy ez idő szerint nem jött még meg ideje az esküdtszéknek nálunk. De abban azután már nem érthetünk egyet, hogy az ország egyes részeibe behozassák, másutt nem. Az Ítélkezés és jog egyenlőségének legnagyobb veszélyét látnók mi abban. Meg is vagyunk győződve, hogy Szilágyi, midőn a bűnvádi eljárás megteremtésének napja elérkezend, maga lesz az első, ki a részleges esküdtszéki intézmény eszméjétől apasági jogát meg fogja tagadni. Addig is az első nagy szervezési munkálatához, a táblák szétosztásához, teljes sikert kívánunk. Dr. Stiller Mór. Az elkeresztelések. •* Irta : Dr. BANGHA ISTVÁN ügyvéd Nyitrán. A jog- és államtudományok kétségtelenül a legszebb, leghasznosabb, legéletbevágóbb tudományt képezik s azok minden ága a legkimüveltebb, hisz évezredek óta annyi és annyi ész fáradozik azok gyakorlati vagy elméleti müvelésében. Emelkedett önérzettel tekinthet is a jogász tudományköre kimüveltségének magas színvonalára; de annál leverőbb rá nézve, midőn látja, hogy a világos elméleti (nem ritkán a tételes) jogszabályozás papiron áll csak, az élet a jogelvek tiszta alkalmazásának dolgában nagyon elmaradva van. A »J o g« előlapjain is a tudomány tiszteletet keltő mélységével fejtegettetuek a haladó jogélet kérdései, nag/ elmeéllel tárgyaltatnak jogintézményeink elemei, szelleme; mutattatnak ki a hiányok, a tova fejlesztés iránya ; ismertetnek a müveit népeknél létesitett új intézmények; ellenben a hátsó lapokon »sérelmek, curiosum« stb. címek alatt életképek tárulnak elénk, melyekben a jog alapelveit a törvény közegei részéről megtagadottaknak látjuk. Megdöbbenve kérdezzük maguukat ilyenkor: érdemes-e jogintézményeink kifinomitásában oly messzemennünk, midőn azoknak sarkelveit sem birjuk biztosítani? Megdöbbenve kell sokszor igenis kérdeznünk: ugyan valóban jogállamban élünk-e? Ilyen életkép az az eset is, mely egy hét óta foglalkoztatja a nagy közönséget és a sajtót, melyhez a jogászok hozzászólása is nagyon indokolt. Ertjük az u. n. elkereszteléseket. Fölmerült a kérdés azon alkalomból, hogy a v a 11 á s- é s közoktatásügyi miniszter f. é. február 26-án rendeletet bocsátott ki, melyben a lelkészeket büntetés terhe alatt kötelezi, hogy mindazon esetekben, midőn vegyes házasságból származó gyermek nem az 1868 : LIII. t.-c. 12. §-a szerint illetékes lelkész által kereszteltetik meg, az anyakönyvi kivonatot az illetékes lelkészhez nyolc nap alatt tegye át. E rendelet a katholikusoknál nagy nyugtalanságot keltett; a püspöki kar Rómához fordult utasításért; a veszprémi püspök kijelentette, hogy egyelőre nem ad fölmentvényt a vegyes házasságokhoz ; a katholikus sajtó hangosan tiltakozik a rendelet ellen ; hasábjain sürün hoz katholikus papoktól kijelentéseket, miszerint lelkiismeretük tiltja, hogy a rendeletnek engedelmeskedjenek. Az ellenvéleményüek pedig a rendelet jelzett intézkedését törvényesnek vitatják. Mindenesetre nagyfontosságú ezen ügy, melyhez ezúttal a jogászi álláspontról hozzászólani kívánunk. A kérdés lényege ez: Forog-e fönn sérelem egyáltalán s különösen a katholikusokkal szemben, vagy nem? Indokolt-e ennél fogva fölháborodásuk és lehet-e szó arról, hogy itt a vallás és állam közt összeütközés van s hogy az utóbbinak tehát engedelmeskedni nem lehet ? Ezen kérdés fejtegetéseinél első sorban azon törvényt tartjuk szemügyre veendőnek, melynek végrehajtására keletkezett a szóban forgó ministeri rendelet. »A törvényesen bevett keresztyén vallásfelekezetek viszonosságárók alkotott 1868. évi Lili. t.-c. 12. §-a igy szól: »A vegyes házasságokból származó gyermekek közül a fiak az atyjoknak, a leányok az anyjuknak vallását követik.« * Bár nem osztjuk a t. cikkíró nézetét, de oly fontos a felvetett kérdés, hogy annak minden oldalról való megvitatásának szívesen helyt adunk. A szerkesztőség. »A törvénynyel ellenkező bármely szerződés, téritvény vagy rendelkezés ezentúl is érvénytelen és semmi esetben sem bírhat jogerővel.« Ezen törvényre alapíttatott a miniszteri intézkedés. Igen egyszerű és világos volna tehát a törvény, de mégis vegyük azt tüzetesebb megvizsgálás alá. A jog- és állambölcsészet legnagyobb, korunkban már általán ilyenül elismert vívmányának tartjuk azt, hogy a gyakorlati bölcselet körei egymástól határozottan elválasztattak és kijelöltettek a természetes határok, melyeken a vallás és erkölcs törvényhozásai és a jog törvényhozása mozoghat. A vallási törvény az embernek istenéhezi viszonyát, az erkölcsi törvény az ember belső szabadságát szabályozza, mely szabályzatoknak szentesítése : a lelkiismeret szava. A jog törvénye az ember társas együttlétét rendezi, külső szentesítéssel. »E körök összezavarása nemcsak tudományos, hanem gyakorlati tekintetben is káros következményekkel jár — mondja dr. P a u 1 e r — mert a kijelölt határvonalak meghatározzák a külső, álladalmi törvényhozás hatáskörét az emberiség legfontosabb ügyeiben.« A vallás és erkölcs törvényeinek egyrészt, a jog törvényeinek másrészt egészen elkülönített tere lévén: voltakép nem is lehetne köztük összeütközés. Ha azonban tényleg merül föl köztük összeütközés : nyilvánvaló, hogy valamelyik törvényhozás idegen, illetéktelen térre lépett. A szóban forgó esetben csakugyan igy van a dolog; a jogi törvény, t. i. az 1868: LIII. t.-c. 12. §-a, ugy, a mint hangzik, nem áll a jogi törvényhozás terén. Mert nyilvánvaló, hogy az államnak nincs hivatásában előírni, hogy polgárai az államilag kifogástalannak elismert, vagyis bevett vallásfelekezetek melyikét ismerjék el legjobbnak; nincs hivatva megtiltani, hogy polgárai azon vallásnak, mint szülői lelkiismeretük szerint legjobbnak tanait csepogtessék gyermekeik szivébe és elméjébe, melyet ezek boldogságára nézve legkedvezőbbnek tartanak; nincs hivatva tanodáiban más vallás oktatását erőszakolni, mint mely vallást a szülők akarata kijelölt. Mindezekhez ugy hiányzik a jogi törvényhozásra nézve a hatáskör, mint hiányzik ahhoz, hogy valamely tudományos tételt, pl. a föld forgásának elismerését, vagy pl. annak elismerését, hogy az 1868: LIII. t.-c. 12. §-a végbekezdésbeli történeti előadása igaz, követelhesse. Pedig a szóban levő §. ilyen, tisztán az ember belszabadságába, lelkiismerete körébe eső intézkedést tartalmaz. Megfosztani akarja az embert természeti, veleszületett, a társas összlét igénykörén kivül, tehát ennek bírálata, hatalma alá nem eső azon jogától, hogy az istenhözi viszonyról, az erkölcsről alkotott fogalmait gyermekével közölhesse, a nélkül, hogy az iskolai lelkész őt gyermeke előtt hitelvesztetté ne tegye. Sőt tovább megy e törvény, azt követeli a szülőtől, hogy más vallási tanokat tanítson egyik gyermekének, mást a másiknak ; pl. a fiának tanítsa azt, hogy a katholika hit az egy igaz hit, az unitária pedig eretnekség; a leányának pedig tanítsa az ellenkezőt, vagy nevelje őket vallástalanul. A. mint a hatáskör, ugy hiányzik az idézett törvény tekintetében a jogi törvény belérvényének egy más föltétele is, t. i. az ember társas együttlétének igénye. Mert a jogi törvény tovább n;m mehet, mint a meddig ezt a társas együttlét követelményei kívánják; nem korlátolható az ember teljes és általános szabadsága, a hol e korlátolást az együttlét föltételei nem követelik. Itt ily korlátolásnak szüksége ki van zárva, nincs államcél, hiszen az állam oly vallásokkal áll szemközt, melyek mindegyikét törvényesnek ismeri el; ily államcél nélkül, hogy lehet a polgárokát megfosztani a legtermészetesebb jogaiktól? Vagy ha igen, ugy kérdeznünk kell: jogállamban élünk-e? Facta — irja egy bölcsész, W e n k — quae pacem et securitatem non laedunt, nisi in carceretn et custpdiam mutare velis societatem, prohiberi non possunt. Es mi a törvény szentesítése? Van annak állami bírálata, vájjon a szülő azon hitfelekezet tanait tanitja-e, melyhez ö maga tartozik ? S ha nem, mi a megtorlás ? Idézett törvényünkkel visszaestünk, bizony nagyon vissza, vissza Feuerbach, Fichte, Kant, Aachen wa 11, Thomasiua kora előtti időkre, kiknek nagy érdeméül rója föl a mai kor, hogy a jogtörvény határait kijelölték, sőt vissza a »setét« közép koron túl, bele az ókorba, mert Seneca, Cicero, sőt Aristoteles is tisztultabb nézetekkel birtak a jogi törvény határai körül, mint mi magyarok 1868. év óta.