A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890 / 12. szám - A hagyatéki eljárás tervezete. 2. r.

A JOG. 115 közül kilencvenkilenc esetben, a nélkül, hogy szándékos mulasztást követtünk volna el, söt gyakran ha mulasztás épen nem is terhel bennünket. Az ilyen eljárás valóban több mint bosszantó s nagyon is indokolttá tenné a kamaráknak ezen állapotok megváltoztatására irányuló, meg nem szűnő tevékenységét! A hagyatéki eljárás tervezete. Irta: BÉSÁN MIHÁLY, lugosi kir. közjegyző. (Második közlemény.) * A hagyatéki eljárás tervezetének részletes bírálatától őrizkedtem, mivel különben arról egy vaskos kötetet kellett volna irnom, s ezen befejező cikkben is kénytelen vagyok csak általános megjegyzésskre szorítkozni. Egyik nagy hibája a tervezetnek az is, hogy ott, a hol a leszármazók, házastárs vagy testvérek érdekelvék valamely hagyatéknál, a tervezetben előirt kérvények nagyobb részét, úgyszintén a bizonyítékokat stb. a községi jegyző pótolja, illetve veszi jegyzőkönyvbe a leltározás alkalmával, s ha a jegyző munkája az örökösödési igazolványról szóló 4 ik s egyéb fejezetben előirt bonyolódott kellékeknek megfelel : a biró az igazolványt az örökösöknek kiadja; vagyis az előbbi cikkemben említett számtalan kérvényt, melynek pontos elkészítése jogásznak is elég fejtörésébe kerül, a jogi ismeretekkel nem biró községi jegyző munkája pótolja. Ez röviden annyit jelent, hogy azok a községi jegyzők, a kik legnagyobb részben a mai nyomtatvány szerint sem képesek egy kifogástalan halálesetet és hagyatéki leltárt felvenni, egyszerre elméleti és gyakorlati jogi ismeretekkel ruháztatnak fel — papíron s feljogosíthatnak össze-vissza kuszálni a hagyatéki ügyeket. A tárgyalást tehát, illetve az ezt helyettesítő számtalan kérvényt egyenesen a községi jegyzőre bizza a tervezet, de ugyanezt a jogot a szakértő közjegyzőre még az esetben se ruházza, ha mint pl. a fővárosban a haláleset és leltár felvételét kir. közjegyző eszközli, a rendezett tanácsú és szab. kir. városok elöljárói pedig ugy látszik szerző szerint kevesebb hatáskörrel és tudománynyal bírnak, mint a községi jegyzők. De hát honnan vegye a községi jegyző azt a sok oldalú jogtudományt, melyet soha nem tanult s tőle észszerűen megkívánni nem is lehet ? Hisz még a gyámsági törvény is megköveteli, hogy az árvaszéki teendőket a községre csak ugy lehet átruházni, ha annak legalább egy tagja törvénytudó. De van-e 1877. óta és hány ilyen községi árvaszék? Valószínűleg egy sem, mert a jogtudó községi jegyző az egész országban olyan ritka, mint a fehér holló. Nem egyéb ez, mint a burjánzó zugirászok törvényszerinti privilégiuma ! Ez tehát nem haladás, hanem oly retrográd törekvés, melynek ismét az ügyes-bajos örökösök adják meg az árát, még pedig drága pénzen, a nélkül, hogy örökösödési ügyük jól, gyorsan és törvényesen tisztába hozható volna. A mi pedig az árvaszéket illeti, ennek teendőire és hatáskörére nézve a tervezet a legnagyobb bizonytalanságban hagy, sőt azt se lehet tudni: fentartatik-e és milyen irányban az 1877. évi XX. t.-c. második része ; ugy látszik azonban, hogy az árvaszék eddigi hatásköre, mely szerint kiskorúakat érdeklő ügyekben a hagyatékot maga, vagy más közege hivatalból tartozik tárgyalni, végleg megszűnik, a kiskorúak érdekében való beavatkozás pedig oly bürokratikus formákhoz s kérvényekhez van kötve, hogy azt még az annyira becsmérelt német bürokrácia is megcsodálná. A tervezet szerint ugyanis a kiskorúak érdekeit a tiszti ügyész képviseli a hagyatéki birÓ3ág előtt, de mily kerülő utakon. A 149. §. szerint t. i. az árvaszék — ha szükség tartja — megfelelően intézkedik, hogy az osztály iránti kérvényt hozzá a tiszti ügyész esetleg az evvel megbízott kir. közjegyző nyújtsa be. Ezt a kérvényt aztán maga az árvaszék csak egyszerű fogalmazványnak tekinti, melyet aztán valószínűleg rendes vagy teljesülésben, maga az árvaszék kijavít s kijavítva és jóváhagyva teszi azt át a bírósághoz további eljárás végett. Bizony bizony difficile est satiram non scribere a túlhajtott bürokrácia felett. Nem is hiányzanék most már egyéb, minthogy a befolyt ügyeket végzésileg oszsza ki az elnök bíráinak, illetve ülnökeinek, előadás végett, az illető biró aztán Írásban jelentse be az elnöknek, még pedig minden ügyben külön, hogy a neki kiosztott ügyet áttanulmányozta s előadhatja ; erre aztán az elnök * Előző közlemény a »Jog« 11. számában. I írásban határidőt tűz ki, melyre az előadót s a többi bírákat | ülésre meghívja. Ülés után az elnök minden külön ügyben irásbelileg meghagyja a kiadónak, hogy a végzést az írnokok közt oszsza ki, s erről, valamint az elkészített leírásról tegyen jelentést az elnöknek; utóbbi aztán majd határidőt tűz ki a letisztázott határozatok aláírására. Kézbesittetett-e s mikor a határozat a feleknek ? — erről ismét minden egyes esetben jelentés teendő az elnöknek. Mindezeket az Írásbeli jelentéseket azonban az elnök csak fogalmazványnak tekintvén azokat előzetesen ő maga kijavítja, jóváhagyja és csak ezek után terjeszthető be hozzá a jelentés további eljárás végett. Ilyen formán néz ki a tervezet 149. §-a is s a bürokratáknak igazuk is van, midőn állítják, hogy a tiszti ügyész, kir. közjegyző alárendeltje az árvaszéknek tehát ez nemcsak jogosítva van, hanem kötelezve is alárendeltjei munkáját kiigazítani és csak jóváhagyás után a további intézkedéseket megtenni. Nagyon furcsán vagyunk avval az »örökösödési igazolványnyal* is, melyet a biró sok előleges kérvényezés és írásbeli bizonyíték alapján egy vagy több örökös részére is kiadhat, de ha több örökösnek egymással ellenkező értelmű igazolványt adott: az ellentétek kiegyenlítésére tárgyalást rendel. Ha azonban azt sejti a biró (már pedig sokszor fogja sejteni csupa siberes okoskodással), hogy esetleg mások is érdekelve lehetnek a hagyatékban : akkor összes előbbi munkáját félredobva, a hirdetményi eljárást rendeli el, — ez által aztán a biró könnyebben szabadul a munkától s az ügyszám is gyorsan el lesz intézve. A mi azonban a legcsodálatosabb intézkedések egyike, az : hogy ha a már kiadott örökösödési igazolvány alapján az örökös telekkönyvi tulajdonosként be lett kebelezve s ellene zálogjogi követelések jegyeztetnek be, azonban a hirdetményi vagy kérvényezési eljárás további folyamában indíttatva érzi magát a biró egy harmadik negyedik örökös részére (az elsővel ellentétben) örökösödési igazolványt kiadni: akkor a biró az első hibás igazolványért, a tulajdonjog bekebelezéseért s a zálogjogi bekebelezés által az újabb örökösöknek okozott károkért senkinek se felelős. A biró tehát saját közhitelességű okmányát s az ennek alapján történt tulajdonjogi bekebelezést megsemmisíti, de az időközben eszközölt zálogjogi bekebelezést a többi örökösök kizárásával teljes épségben fentartja. Hát ha a tulajdonjog bekebelezése után, de az örökösödési igazolvány megsemmisítése előtt az első örökös az ingatlanokat részben vagy egészben eladta : ki és hogyan kárpótolja a többi örökösöket ? Az ilyen complicatiók s ingatag jogszerzések aztán kétségkívül nem alkalmasak a bírói tekintély emelésére, sem a telekkönyvek iránti bizalom megerősítésére. Az sem nagyon épületes dolog, a mit a 76. §. rendel. Ha az igazolvány kiadása után valamely tehertétel megszűnt : ennek törlése iránt nem a telekkönyvi hatósághoz, hanem a hagyatéki bírósághoz kell folyamodni, a mely aztán a felekkel esetleg megtartandó tárgyalás után hivatalból megkeresi a telekkönyvi hatóságot a tehertétel törlése iránt, de csak akkor, ha a teher megszűnte »közokirattal« igazoltatik. A magánokmány s nyugta tehát, melyre a telekkönyvi rendtartás értelmében a zálogjog törlését a telekkönyvi hatóság mindig elrendeli, a hagyatéki bíróságnál mit sem ér. A terhek megszüntetését igazoló okmányokra tehát behozza a közjegyzői kényszert, de a bekebelezéseknél ennek szüksége fenn nem forog. Ezekkel a szemelvényekkel is eléggé igazoltam tehát azt, hogy a hagyatéki eljárás tervezete »multiplicat entia sine necessitate«, továbbá, hogy határozatlan, hosszadalmas és költséges, fennálló törvényeket világos megjelölés nélkül alattomban változtat, azt pedig, hogy egy, az Írásbeliségre fektetett örökösödési eljárás sem népünk észjárásának, sem szükségleteinek, sem pedig értelmi és vagyoni viszonyainak meg nem felel, a vidéken működő összes ügyvédek, közjegyzők, sőt maguk a bírák is egyhangúlag bizonyítani fogják. A kérdés most már csak az lehet: milyennek kellene lennie egy, a hazai viszonyokhoz mért s a jogbiztonságnak megfelelő örökösödési eljárásnak ? Z i m á n y i t. tagtársam az ügy természetes menetének, a közvetlen szóbeli érintkezésre alapitott tárgyalásnak s a vidéki jogélet viszonyainak is megfelelő eljárás keretét a »J o g«-ban már felállította. Az egyes fejezetek felirata már az elnevezésnél fogva is a fejezetek tartalmát igen helyesen szembetűnővé teszi és én azt tartom, hogy csakis ezen alakban nyerhetünk egy oly compositiót, mely egyszerű, világos, olcsó és gyors eljárást helyez kilátásba.