A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890 / 11. szám - A hagyatéki eljárás tervezete. 1. r.

106 akadékoskodó, az u. n. sibereket gyűlölő bírónál, egészen a telekkönyvi bekebelezésig roppant költekezés mellett két-három év alatt végmegoldást nyerhetne. Minden félreértések kikerülése végett azonban már most jó előre is kifejezést adok abbeli meggyőződésemnek, hogy dr. Weinmann Fülöp kartársam nem az ő elismert sok oldalú elméleti és gyakorlati tudományának, nem is saját elhatározásának és meggyőződésének alapján, hanem az országgyűlési igazságügyi bizottság által szövegezett öröklési jog és miniszteri utasítás folytán készítette e szörny-munkát. Esze és keze tehát meg volt kötve s annyi bizonyos, hogy az ő elméleti és gyakorlati ismereteinek, úgyszintén a jogbiztonságnak és a gyakorlati élet igényeinek megfelelő tervezetet dr. Weinmann Fülöp kartársam csak akkor készíthetett volna önállóan, ha az öröklési jog tervezete nem foglalna magában már is oly intézkedéseket és irányelveket, melyeket maga az igazságügyi bizottság is tisztán az alaki törvény, vagyis az eljárás keretéhez tartozóknak ismert el és ha nem tartalmazná már is azokat az alapelveket, a melyeken a jövendőbeli örökösödési eljárásnak felépülnie kell. Ebből most már önként következik, hogy az én igen tisztelt barátom tervezetét a szó szoros értelmében teljesen eredeti, önálló munkának tekinteni s mint ilyet minden egyéb tekintet nélkül önálló egészként elbírálni nem lehet és a figyelmes vizsgáló kétségtelenül meg fog győződni arról, hogy addig, mig az öröklési jog tervezetéből az eljárás keretéhez tartozó összes alaki intézkedések és iráuyelvek egy újabbi revisió utján ki nem küszöböltetnek, egy, a fejlődött jog /iszonyoknak, különösen pedig hazánk értelmi és anyagi viszonyainak és a jogbiztonságnak megfelelő örökösödési eljárást, t. i. olyat, mely egyszerű, világos, olcsó és gyors, alkotni teljes lehetetlen. Csakis ez a körülmény igazolja és menti dr. Weinmann Fülöp munkáját. Ez magyaráz meg mindent, a mi különben megmagyarázhatlan volna. És én megvallom, nem tartom még távolról sem eldöntöttnek azt a kérdést, hogy az örökösödési eljárás a tervezett a'apon fog törvényhozási tárgyalás alá kerülni, mert eltekintve attól — holott talán szintén nyom valamit a latban — hogy a véleményadásra felkért összes kir. közjegyzői kamarák előreláthatólag a tervezet ellen fognak nyilatkozni : én részemről jó ómennek tartom, hogy jelenlegi igazságügyminiszterünk az öröklési törvénytörvény lépett életbe s megüresedett majdnem egyidejűleg a büntető osztály vezetésére hivatott alelnöki állomás is. Előttem a rangsorban a jeles tanácselnökök közül többen voltak. De ezek már hajlottabb korukban nem akartak az új törvény betanulására vállalkozni. Eltűrték szívesen, hogy őket e címen megelőzzem. A válság ismét javamra fordult. Alelnök lettem Szabó Miklós ajánlata folytán 1880-ban a táblánál. Ez tette lehetővé, hogy ma már 1886. december 18-ika óta a tábla élén állok, mint annak első tisztviselője. Azonban Fabiny kegyessége nélkül ma is még alelnök volnék s valóban ezt sem panaszolhatnám. Váratlan szerencsének tekintettem mindig amaz állásomat is. Életem egész láncolata e szerint azt bizonyítja, hogy fokozatos emelkedésemet a ma már három éven túl elfoglalt magaslatig csekély kezdettől nem érdemeimnek, hanem a valóban minden felől tapasztalt jóakaratnak köszönöm. Egy az csak, mire büszkén hivatkozhatom : hogy kötelességemet ugy, a hogy tőlem telt, mindig híven teljesítettem s ebben mások soha sem gátoltak, sőt buzgón támogattak. Nem hagyhatom ezek közt emlitetlenül azt a kiváló embert, a kit én most már csak poraiban áldhatok, de a kinek arcképe szintén itt függ a teremben. Fábry István, a kir. ítélő táblának volt elnöke, ez a puritán lelkű férfiú oktatott saját példájával mindenkir arra, hogy nem a hivatalos téren elnyert előnyökben, nem a külső csillogásban, nem abban : mit tartanak mások felőlünk, hanem a nehéz viszonyok közöU megőrzött öntudat tisztaságában keresendő az ember becse; különösen pedig a bíró abban az öntudatban keresse mindig jutalmát, hogy megtette kötelességét egyenlően szegénynyel, gazdaggal, magas állásúval, alacsony sorsúval, szóval mindenkivel szemben, nem hajtva sem megszólásra, sem mások dicséretére. Áldom is e példája miatt s a mennyire tőlem telik, követem is azt. Örvendve tudathatom ezt itt családjának egyik tagjával: vejével, Zsembery Kálmán kir. itélő táblai biró úrral.« Ez után a beszéd az utolsó előtti számunkban már közlött befejezéssel végződött. javaslatot teljes egészében, ugy, a mint azt az igazságügyi bizottság szövegezte, még magáévá nem tette, hanem abban pl. a hitbizományok kérdését megoldani kiváuja, tehát a javaslatot revisio alá veszi és igy remélhető, hogy a munka átvizsgálásakor, főleg, ha a sajtó szava és a kamarák véleménye is meghallgatásra talál, — az anyagi jog keretéhez egyátalában nem tartozó összes alaki intézkedéseket és irányelveket ő is kihagyandóknak fogja találni, mert csak igy és ekkor lehet kilátásunk arra, hogy az örökösödési eljárás szerkesztőjének szabad keze lévén, képes lesz egy oly munkát készíteni, a mely latba veti nemcsak a fővárosi sokkal fejlettebb szellemi és anyagi viszonyokat, hanem a minden tekintetben hátrább maradt vidéki jogéletet s ennek gyakorlati igényeit is. Mert tudni való dolog, hogy nemcsak a fővárosi polgárok részére készül ám az örökösödési eljárás. A családi joggal is oly szoros kapcsolatban áll az öröklési jog, hogy nagyon sok intézkedést külön megoldani csaknem lehetetlen. Az is kétségtelen előttem, hogy arra a váratlan esetre, ha az igazságügyi bizottság és dr. Weinmann Fülöp tervezete törvényerőre találna emelkedni: az örökösödési kérdéseknek peren kívüli lebonyolításában oly zavarok és nehézségek keletkeznek, melyek legfölebb két év után egy egészen új törvény alkotásának szükségét fogják elengedhetlen körülményként előidézni. A kétes eljárásnak s a tervezet szövegében előforduló homályos kifejezéseknek és zavaroknak oly nagy serege fordul elő e munkában, hogy tájékozás és csak némileg egy egyöntetű eljárás elérhetése végett már a törvény életbeléptetése előtt szükségesnek fogna mutatkozni a tervezetnek majdnem minden pontjára nézve a m. kir. Curia megállapodását jó előre kikérni. Igen, mert ugy az anyagi, mint az alaki törvény tervezetében, különösen utóbbiban csaknem minden harmadik §. hivatkozik egy előbbi vagy későbbi §-ra, ennek első, második vagy harmadik bekezdésére, a hol ismét más meg más §-ra történik hivatkozás, de kivétellel, más értelmezéssel, hozzáadással, pótlással, változtatással s »megfelelően alkalmazással«. S ha még hozzáveszszük a sok minimalis és maximalis határidőt, melyben valamely jogcselekménynek, kérvénybenyujtásnak vagy végzés hozatalának teljesülnie kell, továbbá, hogy a kilátásba helyezett életbeléptetési törvény és a miniszteri meghatalmazás az életbeléptetésre vonatkozólag szintén sok minimalis, maxiinalis és záros határidőt fog tartalmazni: akkor bizonyára egy oly chaos előtt fogunk állani, melyből se az elméleti, se a gyakorlati jogász biztosan és helyes irányban kibontakozni nem fog. Egy ily munka nem csak nehezíti, de egyáltalában lehetetlenné teszi hazánkban az örökösödési eljárást. AZ 1850. években és az 1860. évek elején jogászok és politikusok egyaránt túllicitálták egymást a lapokban és nyilvános helyeken az osztrák abszolút kormány által hazánkba importált bürokratikus eljárás becsmérlésében. Mindenki gyűlölte Magyarországon a sok formasághoz kötött tömérdek irka-firkát, mert semmi kétség sem fért ahhoz, hogy ugy a közigazgatási, mint pénzügyi és birósági kérdésekben a polgárok a rövid, sommás eljáráshoz lévén hozzászokva, a sok írás, kérvényezés nem fért össze a népnek sem egyszerű, természetes észjárásával, sem pedig a megszokott hivatalos gyakorlattal. Annál gyűlöltebb volt az a büróbeli sok irás, mert mellette a lényeg elveszett s a hivatalnokok egész serege csak arra törekedett, hogy az ügy el legyen intézve, de avval: helyes-e az elintézés, vagyis az ügy érdemével, vajmi kevesen törődtek. Ilyen volt az a sistema, melyet legjobban jellemez az irás ama mondása: »a betű öl«. A »betü öl« elve és a bürokrácia az osztrák absolut kormányzat megszüntetése óta Magyarország közkormányzatának minden ágazatában oly nagy mérvben lett kifejlesztve, hogy azok a németek, kiket uton-utfélen kíméletlenül becsméreltünk, bátran hozzánk jöhetnének tanulni. Ma már az ügy lényege mindenütt csak másod-harmad rendű kérdés, fődolog : a forma és a szellemet megölő sok irás, kimutatás, bevezetés, kivezetés, uyilvántartas stb., sőt már annyira megölte a betű a szellemet, hogy egyik-másik irodában már nem is képesek helyesen elintézni az ügyet, ha nincs hozzá — nyomtatvány. Innen van aztán az is, hogy a hivatalnokok nagy serege, bár számuk minduntalan szaporittatik, csaknem összeroskad az irodában a lelketlen formákhoz kötött, sok fölösleges, szükségtelen és célnélküli irkálás alatt és mégis tömérdek a hátralék mindenütt, az érdemleges elintézéstől pedig mindenki irtózik. Talán sehol a föld kerekségén elő nem fordul olyan sok