A Jog, 1889 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1889 / 39. szám - Halasztó hatályú-e a felfolyamodás a végrehajtási törvény 220. §-a alkalmazása esetén?

A JOG. 329 bírónak semmi köze, sőt inkább, melyek nagyon is közérdekbe, az igazgatás körébe vágnak és az illető községeket, hatóságokat már csak azért is közvetlenül és kizárólag ér deklik, mert a rosszul intézett árvanevelés s az árva vagyon hibás kezelése erkölcsileg hibás egyéneket nevel, tékozlásnak, vagyontalanságnak alapját vetheti meg és az illető községre ez okokból kifolyó terheket ró. Az árvák sorsa tehát már csak az erkölcsi rend, közbátorság, szegényügy körüli hivatottságnál és e körüli felelősségnél fogva is mindig fogja érdekelni a községeket, mint közigazgatási hatóságot. Ezekből eléggé világosan tűnik ki, hogy az árvák ügyét részben bírósági, részben közigazgatási hatáskör alá kell sorolni, már csak a jelzett viszonyok különböző természeténél fogva is. Az ettől eltérő vélemények azon tévedésből származnak, melyet a gyámügyi törvény életbeléptetése okozott. Az ország kormányzatának egyik sarkalatos elve, hogy az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elkülönittessék. Addig, mig ezen elv a törvényhozás körében fentartatott s követtetett, addig azon viszásságok, ama jogzavarok, melyek a honpolgárok között, kivált az árvák ügyeiben, jelenleg napirenden vannak és folytonosan ujabban keletkeznek, ki voltak zárva. Nagy hibát követett el akkor törvényhozásunk, midőn a gyámügyi törvényt, ugy, amint most hatályban van, megalkotta és a közigazgatást a törvénykezéssel összezavarta. Eme törvénynek kivált azon szakasza képez elhibázott intézkedést, melynél fogva halálozások esetében — ha az örökösök közt csak egy kiskorú is van — az öröklési jog rendezését, a hagyaték feletti tárgyalási eljárást az árvaszékekre, mint közigazgatási hatóságokra bizta. E mellett az árvaszékeket ugy állította össze, hogy még a majdnem kizárólag földmivesekből álló némely rendezett tanácsú városokat is gyámhatósággal ruházta fel, tekintet nélkül arra, hogy ott jogi tanulmány s rendszeres jogi ismeretekkel bíró egyének nem alkalmaztatnak. Nagy sérelem rejlik ebben a sokféle elágazásban. Első sorban a nagykorúakra nézve, mert számos esetben az örökösök nagyobb számban jelentkezvén, ha közöttük csak egy kiskorú van is, mégis a nagyobb számú nagykorú örökösök is az árvaszék hatáskörébe kényszeríttetnek, holott ezek ügyéhez az árvaszéknek semmi köze sincs. De ennél még nagyobb sérelem rejlik abban,^ hogy a gyámügyi törvény az árvaszékekre az örökösödési ügyek intézése körüli hatáskörrel oly nagy halmaz munka terhet rótt és ebbeli teendőjüket oly nehézkessé tette, hogy e miatt az árvaszékek már magával a hagyatéki ügyekkel is folytonos hátralékban vannak, annyira, hogy ezen árvaszéki nehézkes eljárás miatt számos hagyatéki ügy tíz év lefolyása előtt sincs végleg befejezve. A nagy sérelem itt abban rejlik, hogy az öröklési ügyek rendetlensége miatt a hagyatéki vagyon rosszul kezeltetik, pusztul és nemcsak a nagykorú örököstársak, de legtöbb esetben épen a kiskorúak arra jutnak, hogy addig is, mig a hagyatéki ügy az árvaszéknél befejeztetik, örökrészök elértéktelenedik, több esetben végkép elpusztul. További sérelem a gyámügyi tőrvény folytán abban rejlik, hogy midőn az árvaszékeknek oly dolgokat kell intézni, melyek természetöknél fogva nem nekik valók és melyek munkásságuknak és idejüknek legnagyobb részét felemésztik, ugyané miatt épen azon teendőik szoríttatnak háttérbe, melyek kiválólag az ő nemes hivatásukat képezik, melyek legilletékesebb hatáskörükbe tartoznának, melyeket másra bízni okszerűleg nem is lehet. Ilyenek a kiskorúak gyámjainak kirendelése, azok ellenőrzése, a kiskorúak nevelése, oktatása, életpályájok megállapítása, vagyonuk kezelése és biztosítása feletti hatósági felügyelet, a gyámok számadásainak pontos beszerzése, gyors megvizsgálása, gyámpénztárak feletti rendelkezés, szóval a jogi kérdéseken kívül köztekintetekből szükséges minden egyéb hatósági eljárás és ellenőrzés. Mindezek kétségtelenné teszik, hogy az árvaszékeket megszüntetni és összes hatáskörüket bíróságokra bízni csak annyira, vagy még inkább elhibázott törvényhozási intézkedés volna, mint a gyámügyi törvény által reájok haleladják, kik egy »darab«-ért szívesen fizettek 8 —16 fontot a minőség és a verseny szerint. A feltámadást csinálok üzelmei nem soká maradtak titokban és sokszor kényszeriték az elhunytak rokonait, hogy örködjenek a sirok felett, mig a hullák előreláthatólag rothadásba mentek át. Sot itt-ott éjnek idején a temetők valóságos véres csatahelyekké váltak az örök és tolvajok között és ez utóbbiak minden vakmerősége és ravaszsága dacára bűnös üzelmeik folytatása naprólnapra nehezebbé vált. Ekkor néhány elállatiasult ember a legszörnyűbb módhoz fordult, melyet a képzelet kiforralhat, tudniillik élő áldozatok rendszeres leöldöklésére, hogy azután azok hulláival hasznothajtó kereskedést űzzenek. Ez a két cinkostárs Bürke és Hare volt l'.diDburghban és midőn szörnytetteik sajnos utánzókra találtak, ezen gonosztévőket az első után mind »Burkiták«-nak nevezték el. Különben határozottan meg nem állapitható : vájjon Bürkének és Harenek nem voltak-e elődjeik ; mert már előbb hallottak legyilkolt gyermekekről, kiknek tetemei leendő sebészeknek lettek kiszolgáltatva, valamint számos emberről, ki majd itt, majd ott felfoghatatlan módon nyomtalanul eltűnt. Bürke és Hare azonban minden bizonynyal az elsők voltak, kiknek teljesen iparszerűleg űzött ezen bűntetteik napvilágra kerültek és iratokban határozottan meg lettek állapítva. Edinburgh elővárosainak szoros, piszkos utcáiban, melyekben szegénység, bűn és gonoszság lakoznak, még ma is vannak házak, melyeknek ajtain olvasható: »Itt alvóhelyek kiadók« és melyeknek szegeileiben a koldus ugy, mint a munkátlan napszámos csekély bérért éji szállást talál. Századunk húszas éveiben, midőn ezen negyedek természetesen még nyomorúságosabb és elhagyatottabb képet Dyujtottak, mint manapság, egy ily barlang egy Bürke nevű irlandi birtokában volt és egy másiknak birtokosa Hare barátja volt. Mindkét derék ember a legalsóbb osztályhoz tartozott, egyformán iszákosak voltak, sokat érintkeztek; gyanúsították őket, hogy a feltámadás embereihez tartoznak. Bizonyos Grey nevű koldus feleségével 1827. október havában Bürke szállóján öt napot töltött, a mig ez őket október 31-én azzal a megjegyzéssel utasitotta el, hogy ez éjjel nincs hely számukra, menjenek Harehoz, ki őket bizonyára fel fogjafogadni. Ez meg is történt, de másnapon a házaspár még egyszer visszament Burkehoz néhány holmiért, a mit ők a bérben tartott kamrában felejtettek. Ez alkalommal rémülettel látták az ágyszalmában egy öreg asszonynak elrejtett holttestét, kinek arca vérrel volt borítva. Elszörnyedve rohantak el; künt Bürke ágyasával találkoztak, M'Dougal Ilonával, ki nekik hallgatásukért pénzt ajánlott és térden csúszva kérte őket, hogy jelentést ne tegyenek. Ennek dacára azonban Greyék a rendőrséghez mentek és most már megemlékeztek e két barátról keringő sötét mende-mondákról és Bürkét Ilonával, valamint Haret feleségével együtt elfogták. Kiderült, hogy egyik sem volt feltámadási ember, hanem elcsalogatták őket magukhoz, hogy megöljék és az orvosoknak eladják; de a tökéletes bizonyíték, a mint azt a skót jury megkívánja, hiányzott. Akkor elhatározták, hogy egy Angolországban érvényes törvény értelmében koronatanút neveznek ki, azaz a két gonosztevő egyikének büntetlenséget biztosítanak, ha mindent kivall és társait elárulja. Koronatanúul Haret választották, a ki mindenesetre a kettő közt a nagyobb szörnyeteg volt, mert házában későbbi vallomása szerint, általa és felesége által, a borzasztó ipar már rég űzetett, a midőn Bürkét és társnejét Ilonát is beavatták, miután az iparnak kiterjesztése kívánatosnak mutatkozott. Erre Bürke is szállót bérelt, de a közte és Hare közt létező társasviszony továbbra is fenállott; mert ez hozzájött, ha»valami tenni való volt« és megfordítva. Ily módon október 31-ike éjszakáján közösen fojtották meg