A Jog, 1888 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1888 / 46. szám - Adalék az anyagi bűnhalmazat büntetésének kérdéséhez

382 íl JOG. A közelismerésben részesülő alapelv egyik alapeszméje, Ulpianusnak fennidézett tétele, azon eszme t. i., hogy a concurráló büntettek egyike sem maradhat büntetlenül, hogy az egyik — nagyobb — bűntettnek büntetése nem absorbeálhatja a másik — kisebb — bűntettnek büntetését; s hogy a kiszabandó büntetésben, bármiként történjék ezen kiszabás, a concurráló büntettek mindegyike büntetésének kifejezésre kell jutnia. Vagyis más szóval, hogy a bűntettek halmazata a büntetések halmazatát — cumulatióját — vonja maga után. Cóncursus delictorum, concursus poenarum. A másik alapeszme az, hogy a büntetések cumulatiója nem veendő és nem vehető anyagi — materialis — értelemben. Vagyis a bűnhalmazat büntetése nem lehet egyenlő az egyes bűntettek által kiérdemelt büntetések összegével. Ha két bűntett concurrál egymással, melyeknek mindegyike in concreto 5 évi fegyházzal büntetendő, a büntetés nem lehet = 10 évi fegyház. Valamivel kisebbnek kell lennie. Az eszmének igazolására különböző indokok hozatnak fel. Mellőzve az egészen abstract s részben kétes értékű indokokat, minők p. o. subjectiv szempontból a bűnösség kisebb mérve ; a qualitativ bünösségi különbség; objectiv szempontból a későbbi bűntett által okozott kisebb közvetett kár; avagy azon indok, hogy a bünösségi ellentét a bűnhalmazat által nem sokszorosittatik, hanem csak emeltetik, az eszmének igazolása két főindokra vezetendő vissza. Az egyik az, hogy az összeadott, cumulált büntetéseknek intensivitása nem arithmetikai, hanem geometriai arányban emelkedik. Tiz évi fegyház csak extensive egyenlő két rendbeli öt-öt évi fegyházbüntetéssel, de amannak intensiv súlya nagyobb, mint emezeké. De a ki két egyenkint öt-öt évi fegyházzal büntetendő büntettet elkövetett, az legfeljebb kétszer öt évi fegyházzal büntetendő. Nem büntethető tehát 10 évi fegyházzal, ha ezen büntetés intensiv súlya nagyobb a két büntetés súlyának összegénél. Minthogy pedig a cumulált büntetésekben észlelt vagy észlelni akart ezen súlytöbblet azoktól elválaszthatlan s minthogy a bűntettes ezen, mint mondatik, meg nem érdemelt súlytöblettel nem sújtható, nem marad más hátra, mint a cumulált büntetésben rejlő ezen súlytöbbletnek a tartam általi mérséklése, illetve kiegyenlítése. Az eszményi követelmény itt az volna, oly büntetésnek megállapítása, melynek súlya egyenlő lenne a két büntetés egyenkinti súlyának összegével. Nem nagyobb, mert ez igazságtalanság az elitéltre; de nem kisebb, mert ez esetben meg az elitélt meg nem érdemlett kedvezményben részesülne. A cumulatióban rejlő súlytöbbletnek arithmetikai kiszámítása s oly arithmetikai formula felállítása, a melynek segélyével e súlytöbblet egyenértékű büntetési tartamra volna átváltoztatható, mindeddig nem sikerült s a dolog természeténél fogva nem is sikerülhet. A miért is itt csak hozzávetőleges számításra vagyunk utalva.* A cumulált büntetésekben rejlő nagyobb intensivitásból merített indok azonban egészen kifogástalannak nem tekinthető. Mert eltekintve attól, hogy vannak, kik ezen nagyobb intensivitást csak önkényes feltevésnek mondják, sőt hogy némelyek szerint épen az ellenkező volna az igaz, mert a büntetés későbbi éveit aránylag könnyebben viselné az elitéit, mert már hozzászokott, hozzátörődött stb., a mely felfogás igazolása különösen abban találtatik, hogy a statistika szerint a legtöbb öngyilkosság a büntetés első idejében lordul elő (nézetünk szerint az egyik föltevés ép oly többékevésbé önkényszerü, mint a másik ; egyik esetben az egyik, egy másik esetben a másik fog valónak bizonyulni, általános érvénye egyiknek sincs). De eltekintve, mondjuk ettől s valónak elfogadva a nagyobb intensivitást, azok ellenében, kik a második stb. bűntett által okozott közvetett kárt aránylag enyhébbnek mondják, a liüutetőjog társadalmi functióját s társadalmi céljait szem előtt tartó criminalista előtt szükségszerűen azon szempont merül fel s érdemel elsőbbséget, hogy nem mondjuk mindig, de gyakran a bűnhalmazat épen annak a jele és bizonyítéka, hogy vádlott az elhatározás bizonyos állandóságával a bűntett útjára lépett; hogy a bűntett nem egy pillanatnyi, véletlen eltévedés, a melynek a tettes jellemében nincs indoka s alapja, hogy ismétlődjék; hogy ;i bűntett Hugó Victornak egy költői, de találó hasonlatával élve, nem »térdreesés, a mely még imával is végződhetik«, hanem ellenkezőleg a bűntettes hajlamának, jellemének az ismétlés valószínűségét önmagában hordó productuma. Ez oly igazság, mely különösen a vagyon elleni bűntetteknél gyakran kézzelfogható. Ámde ezen körülmény a bűntettes nagyobb társadalmi veszélyességének * Az eszményi követelmény felvilágosítására szolgáljon a következő példa. Valaki két rendbeli bűntettért ítéltetik el, melyeknek mindegyike öt évi fegyházzal találtatik, in concreto, büntetendőnek. Első kérdés : Mennyivel súlyosabb a két büntetés materialis cumulatiójából eredményülő 10 évi fegyház, mint a két öt-öt évi fegyházbüntetés egyenkinti súlyának összege ? Második kérdés : Mennyit tesz ki ezen súlytöbblet, mennyi e súlytöbblet értéke, kifejezve büntetési tartamban. Vagyis hány napnak, hétnek, hónapnak vagy évnek felel az meg ? Ha volna egy arithmetikai formulánk, a melynek segélyével számtani inivelet utján ki volna számitható, hogy p. o. ezen súlytöbblet — 1 évi és •i havi fegyházzal, akkor a concret esetben az igazságos büntetés volna Itt év kevesebb 1 év és 3 hó; vagyis 8 év és 9 hó. mely neki egy misztikus, mondhatjuk természet feletti jellege atd. Tüzetesebb vizsgálat után azonban azt látni, hogy ezen feltevés csak csalódás, mert e mellett igen könnyen támadhat a nép között ama vélemény, hogy az egész csak komédia és misztifikáció, a melyben a hóhér a bűntevővel egyetért. Azt lehetne hinni, hogy elegendő protekció mellett a halálitéletet ily módon ki lehet állni s azután az életbe visszahivatnék a delinquens, az ily véleménynek kétségen kivül demoralizáló hatása lenne. Valóban pedig az elektromos kivégzés nem hagy maga után semmiféle látható nyomokat s e miatt az összes kivégzések közül, leginkább lehet ezt csalásokra és tettetésekre használni. Hogyan győződjék meg a közönség, hogy a villamos áram valóban halálosan működött; be lett-e kapcsolva s hogy elég erős volt-e egy emberi élet valódi kioltására ? Sőt maga a hóhér is csalódhatik e tekintetben. Egy igen erős villamáram igen gyakran öl; de már láttam embereket és állatokat hosszú kábultság után ismét fölébredni. A villamosság által való halál tehát sem mintaszerű, sem végleges, mert a villamosság hatásai különbözők, azon ellentállás szerint, melyet az egyénnek teste, a folyamnak gyors átmenetele ellen kifejt. A folyam, mely az egyiket megöli, egy másiknál talán pillanatnyi kábultságot idéz elő; semmi sem zárja ki tehát a lehetőséget, hogy az állítólag kivégzett delinquens a boncasztalon ismét öntudathoz ne jöjjön. Aztán mit tegyenek vele ? Vessék őt ismét egy energikusabb villamos folyam által való halálbüntetés alá; vagy bocsássák szabadon, mivel a törvény által kiszabott büntetést már kiállotta ? Lucet Raoul azon eredményre jut, hogy az elektromos kivégzés tiszta szélhámosság, a mit az amerikai tudós is állit és hogy a nyaktiló vagy bárd, az igazság és emberiségnek inkább megfelelő kivégzési eszközök. Mindenesetre a nyaktiló biztosan és fájdalom nélkül mükö dik, mert el lehet hinni, hogy a lefejezett fejének nincs annyi ideje, a vágás által okozott fájdalmakat érezni. A velőnek friss titérvérrel való átkeringése, mitől annak működése és mint ezek eredménye az öntudat függ, kevesebb mint egy fél másodperc alatt — az ujabb vizsgálatok szerint — végleg megszűnik és az öntudat megszűnik azonnal. Az akasztásnál, h mint az Angliában szokásos, a magasból lehulló bűnösnek feje a hurokban egy csombók által erővel félrefordittatik, ugy, hogy a nyakcsigolya kitörik, miáltal azonnal megszűnik az öntudat és egy újbóli felélesztés lehetetlen. Az egyszerű megfojtás ellenben, a nyaküterek összenyomása által történik, mi által szintén gyorsan áll be az öntudatvesztés és az ezt megelőző utolsó érzetek — a mint ezt a még idejekorán lemetszett és életre visszahozott emberektől tudják egészben véve legkevésbé sem mondható kellemetlennek. Mindezekből kitűnik, hogy azon kivégzési módszerek, melyeket büntetőtörvényünk ismer, nem nevezhetők kegyetleneknek, Még egyszer hangsúlyozzuk itt, hogy a halálbüntetés jogosságát vagy jogtalanságát itt nem akarjuk vitatni. Mindenesetre kétes maradt, hogy az elektromos kivégzés valóbau reformként ajánlható-e, mert annak eredménye egyelőre bizonytalan értékűnek tünt fel. Még nem tudják, mily erősnek kell egy villamos áramnak lennie, hogy az embert ölhessen s az e körüli átlátok ingadoznak 250 ^ volta oszlopból álló teleptől egész 500-ig avagy 15 lóerőig. Valószínű, hogy e fölött nem jutnak bizonyosságra állatokon tapasztalandó kísérletek által sem, mert az elíentállási erő villamos ütések ellen embereknél és állatoknál egyáltalában külömböző. (»B Ger. Z.«)