A Jog, 1888 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1888 / 30. szám - A belügyminiszter és a honositás

251 Véleményem szerint árfelosztás alatt mást érteni nem lehet, mint azon eljárást, mikor a vételár valósággal szétosztatik, agy, hogy a jogosultak a kapott pénzt, egyéb akadály nem létében, zsebre is tehessék és az árfelosztás megkezdetett akkor, mikor a vételárból az első kifizetés megtörtént. Hogy a törvény szövege szerint nem lehet árfelosztásnak tekinteni a sorrendi vagy árfelosztási tárgyalást, az a törvén}' több rendelkezéséből kitűnik. A törvény a sorrendi tárgyalás felől intézkedvén, nevezi ugyan azt, hol sorrendi, hol árfelosztási tárgyalásnak, de mindig csak tárgyalásnak, a hol a 194. §. szerint a kifizetésnek csak tervezete készíttetik el. A tervezetkészitést pedig a tervezett tény megtörténtének tekinteni csakugyan nem lehet. Még világosabban tájékoztat a 190. 2-ik bekezdése, mely szerint »a több jószágtestre bekebelezett követelések a kielégítési sorrendbe azon megjegyzéssel veendők fel, hogy a mennyiben az árfelosztás egyidejűleg történ e n d« stb. Azt hiszem, ezen szöveg a kielégítési sorrendet és az árfelosztást egymástól határozottan megkülönböztetvén, semmi kétséget nem hagy fenn az iránt, hogy a törvény az árfelosztás alatt a követelések valóságos kifizetését, a vételár valóságos szétosztását, nem pedig a sorrendi tárgyalást akarta érteni. Tudom, hogy a miniszteri javaslat az imiokolásban a sorrendi tárgyalást emiitette meg záró határidő gyanánt; azonban a mint méltóztatnak emlékezni, a miniszteri javaslatot annak idején az igazságügyi bizottság teljesen átgyúrta, ketté is szakította és csinált rajta oly lényeges változtatásokat, hogy most a törvényhozás által elfogadott szöveg világos rendelkezésével szemben, a ^\<ikeresen átváltoztatott törvényjavaslat mellett beadva volt miniszteri indokolás irányadó többé nem lehet. "\ éleményem szerint a törvény ratioja szempontjából és a helyes igazságszolgáltatás érdekében sem lehet a beváltás utolsó határidejéül a sorrendi tárgyalást tekinteni. A törvény célja ezen rendelkezésnél világosan az volt, hogy a bekebelezett követelések biztonságát és e mellett a jelzálogul leköthető ingatlanok társtulajdonosainak külön-külön való hitelképességét is emelje. Ha azonban ama felfogás maradna érvényben, a melyet ilr. I m 1 i n g Konrád kir. táblai biró ur tart helyesnek, akkor a törvény ezen célját bizony kevéssé fogja elérni; mert e felfogás mellett a társtulajdonos hitelezőjének csaknem minden ilyen árverési ügynél a sorrendi tárgyalás előtt be kellene váltani az egész ingatlanra bekebelezett összes előző követeléseket, vagy legalább az erre szükséges pénzt a sorrendi tárgyalásra magával kellene vinnie, hacsak magát kellemetlen meglepetésnek és helyrehozhatlan károsodásnak kitenni nem akarja. Hogy pedig ez a hátulálló hitelezőre egészen felesleges és súlyos teher, azt ugy hiszem, bizonyítgatnom sem kell, pedig valósággal fennálló teher lenne, mert a hátul álló hitelező a sorrendi tárgyalásig soha sem tudhatja, minő kérelmet fog az előző hitelező előterjeszteni és kénytelen lesz óvatosságból a rosszabb esetre is mindig előkészülni, vagy esetleg igen gyakran fog — mint ezt O na ciu Sándor kir. tszéki biró úr is megjegyezte — oly követelést is beváltani, a mely azután a sorrendi tárgyalás alkalmával peressé válik. Ily körülmények közt bizony kétszer is meggondolná minden ember, hogy társtulajdonos jutalékára hitelezzen-e vagy sem. Ha pedig tiszteletben tartjuk a törvény szavait és azokhoz ragaszkodunk, akkor a hátul álló hitelező csak akkor fog a beváltás iránt intézkedni, ha már tisztában van előzője akaratával és valósággal beállott a szüksége annak, hogy megtámadott érdekeit védelmezze ; de nem lesz kénytelen oly intézkedéseket tenni, melyek feleslegesek akkor, ha előzője a bekebelezett követelésből kisebb összegnek sorozását kéri. Azon eset, melyet dr. Imling Konrád tanár ur, A. B. C. D. érdekelt egyénekkel illusztrálva felhoz, véleményem szerint meg nem történhetik. Mert nem képzelek oly rendetlen bíróságot, a mely a beváltás megtörténtéről és a sorrendnek ez által történt megváltozásáról az érdekelt összes hitelezőket ne értesítse. Ha pedig értesítette, akkor annak a bizonyos D.-nek nem elmélkednie kell, hanem pénzt szereznie, hogy a 190. §. utolsó előtti bekezdése értelmében mindkét előző követelést az árfelosztás előtt beváltsa és igy pénzét megmenthesse. Nem hallgathatom el, miszerint erősen meglepett, hogy a példa felállításában a beváltási szándék bejelentésének is bizonyos jogi hatály tulajdoníttatik. Nekem ugy tűnik fel, hogy ez bizonyos áthidalása akarna lenni azon súlyos következményeknek, melyek a vitatott vélemény fennállásából erednének; a törvény azonban csak valóságos beváltásról emlékezik, a szándék bejelentésére nem ad semmit, annak semmiféle jogi hatályt nem tulajdonit. Nem találom alapját a törvényben azon véleménynek, mely szerint a beváltási jog a sorrendi végzés jogerőre emelkedéséig volna gyakorolható; mert a törvény világosan árfelosztást említ, a sorrendi végzés jogerőre emelkedését pedig az árfelosztás fogalmával azonosíthatónak nem tartom. Nem találom a törvényben alapját azon véleménynek sem, mely szerint azon esetben, ha a beváltási jogot a későbbi hitelező a sorrendi tárgyaláskor fenntartotta, a telekkönyvi hatóság a sorrend tekintetében érdemleges végzést nem hozhatna. A sorrendi végzés felől a 196. §. intézkedvén, ezen §. a sorrend megállapítását feltételektől függővé nem teszi. A megállapítható követelések megállapitandók, a kétségesek perre utasítandók, de a végzésnek 15 nap alatt készen kell lennie; ezt jogfentartásokkal megakadályozni nem lehet. A fenforgó esettel nem tartom teljesen analógnak a kir. i Curián 6,645/1887. szám alatt eldöntött és annak idején ezen lapokban is közölt esetet, mert ott nem beváltás történt, ha| nem ugyanazon hitelező, ki már kérelmét előterjesztette, | maga kívánta és nem is árfelosztás előtt, hanem árfelosztáskor, sőt ha jól tudom az előnyös tételek kifizetése után módosítani azon sorrendet, mely az ő kérelméhez képest állapíttatott meg. A fentiekben indokolt véleményem szerint tehát a beváltási jog az árfelosztásig, vagyis a kifizetések megkezdéséig jogérvényesen gyahorolható a törvény rendelkezéséhez képest feltétlenül még azon esetben is, ha a beváltó hitelező a sorrendi tárgyaláson meg sem jelent és ott semmiféle kifogást, kérelmet vagy szándékot elő nem terjesztett. Hogy azután a beváltási jognak jogérvényesen történt gyakorlása esetén a beváltó hitelezőnek feljogosítva kell lennie arra, hogy új sorozást kérhessen, abban talán mindnyájan egyetértünk, mert különben az egész beváltási jognak semmi gyakorlati értelme nem volna. Köszönetet mondva véleményező uraknak, hogy a felvetett kérdéssel foglalkozni szívesek voltak, az egyes véleményekben foglalt mellékesebb dolgokra nem terjeszkedem ki, nehogy szükség nélkül hosszadalmas legyek, csak aMedveczky Sándor ur vádjára jegyzem meg, hogy Ítélje meg bárki, még az ő észrevételei után is, vájjon a kérdés egyoldalúlag és hiányosan volt-e feltéve. En vele vitatkozni nem óhajtok. y[ A belügyminiszter és a honositás.* (Dr. F.) A címbeli közleményem ellen síkra szállt e lapok f. évi Í4. számában »A honosítás és a belügyminiszter« című felszólalás, lándzsát törvén a belügyminiszternek az örökbefogadás alapján honosításért folyamodók elutasítása mellett. Ámbár örömömnek kell kifejezést adnom, hogy ezen védelmi felszólalás alkalmat nyújt nekem még egyszer az ügyhöz hozzászólanom: mindazonáltal sajátságosnak tűnik fel előttem, hogy akadt jogász, a ki a belügyminisztériumnak általam kifogásolt intézkedését védelmében részesiti; nem azért, mert háládatos feladat a hatalmasokért sorompóba lépni még akkor is, vagy különösen akkor, a mikor nincs igazuk; hanem azért, mert az ellen szólalván fel, hogy a címzett minisztérium, elutasító határozatainak valódi okát illető leirataiban elhallgatta és egy nyolc évi gyakorlattal szakított kényszerítő szükség nélkül, igen természetes, hogy annak indító okairól, mivel azok hivatalosan elhallgattattak, illetőleg közölve nem lettek, csak az illető hivatal vagy annak tagjai adhatnak hitelt érdemlő felvilágosítást; ha tehát valaki, a ki azon a körön kivül áll, vállalkozik arra a szerepre, felmerülhet az a kérdés : vájjon meg van-e arra bízva ? ha nem: be van-e avatva azon hivatal intentiójába, és az az ok, melyet felhoz, a valódi-e s minő garantiát nyújthat szava hihetőségére nézve ? mely kérdéseknek helye nem volna, ha a kifogásolt miniszteri intézkedés valamely jogi kérdéssel állana kapcsolatban; mert ebben az esetben minden jogásznak, a kit érdekel és a ki hivatást érez magában, nemes feladata hozzászólani a végre, hogy a jogi fogalmak tisztázódjanak ; de ha olyan kérdés teljességgel nem forog •" Hely szűke miatt késett. A szerkesztőség.