A Jog, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887 / 46. szám - A végrehajtási jog köréből

A JOG. 385 törvény szerint nem a végrehajtási, hanem a becslési összeg vagyis a 85 frt az irányadó és igy a dij egy frt; b) A második esetben azonban a 85 frtnyi végrehajtási összeg kevesebb lévén a 320 frt becslési összegnél, világos,. hogy az idézett törvény szerint a 85 frtnyi végrehajtási összeg az irányadó és igy a díj szintén csak egy frt. Ez a meglehetős cifra fogalmazása a mi törvényünknek egyszerűen azt jelenti, hogy a díj nagyságát mindenkor a kisebbik összeg szabályozza. Kár, hogy végrehajtóink és a többi birói küldötteink ezen világos törvényt az életben épen fordítva alkalmazzák. Dr. Kardos Samu, debreceni ügyvéd. II. A »Jog« 45. számában a végrehajtói díjakra nézve közölt nyilt kérdésre következő a válaszom: Az 1871. évi LI. t. -e. 24. §-ának c) pontjában foglalt nem eléggé szabatos fogalmazáséi intézkedésnek helyes magyarázata csakis az lehet, hogy a végrehajtói eljárási díjtételek megállapításánál egyrészről a végrehajtási összeg s járulékai, másrészről a lefoglalt vagyon becsértéke között zsinórmértékül mindig a kisebb összeg veendő. Ezt igazolja az idézett törvényszakasznak rendszerint figyelembe nem vett utolsó bekezdése, mely szerint: » Peres ügyekben eszközölt végrehajtás esetében a végrehajtási összeg akkor mérvadó, ha ez a lefoglalt vagyon becsértékéné1 kevesebb. » A törvénynek szemmel látható intentiója ugyanis, hogy annál jobban díjaztassék a végrehajtó, minél hasznosabb munkát végez a feleknek bizonyos fokozatok keretein belül. Mert nem lehetne eléggé helyteleníteni, hogy például, ha a végrehajtási összeg a 300 frtot meghaladja ugyan, de a végrehajtó lefoglalható ingóságot nem talál, díja nagyobb legyen mint, ha 300 frton alóli összegnek talál elegendő végrehajtási alapot. Vagy viszont az sem volna indokolható, ha egy 300 frton jóval alóli összegnek fedezése céljából csak azért, hogy a lefoglalt vagyon becsértéke a második fokozatot megüsse, szükség nélkül 300 frtot meghaladó becsértékü vagyon foglaltatnék le. Hogy ez esetben nem a becsérték, hanem a végrehajtási összeg irányadó, különben eléggé igazolja a hivatkozott törvénynek idézett utolsó bekezdése. A mondottakból következik, hogy 1. ha a végrehajtási összeg (járulékaival) 300 frtnál kevesebb, mindig l frt; 2. ha több ugyan, de a lefoglalt vagyon becsértéke ennél kevesebb, szintén 1 frt; 3. ha úgy a végrehajtási összeg (járulékaival), mint pedig a lefoglalt vagyon becsértéke 300 trtnál több, 2 frt lesz az eljárás díja. Ezen itt foglalt szabály az 1, 000 frton felüli tételeknél megfelelőleg alkalmazandó. Végül megjegyzem, hogy a végrehajtási összeg megállapitá sánál a megítélt összeghez az összes járulékok hozzászámitandók, mivel a lefoglalandó vagyon mennyisége, tehát becsértéke ehez képest szükségszerűleg nagyobbodik. Dr. Orosdy Lajos, túróc-szentmtártoni kir. járásbirósági aljegyző. Sérelmek. Illetékügyi miseriák. (Az átruházási s örökösödési jogilletékek kiszabásánál szokásos visszaélésekről, azok elhárítására célzó egy szerény inditványnyal. ) Nem csak a leletfelvétel s annak alapján az illetékkiszabásnál vannak napirenden a visszaélések, mint előbbi, a sérelmek rovatában közlött közleményemben azokat adatokkal illustráltam, melyből sajnálatomra a legeclatansabb eset kimaradt, de tapasztalja ezt a közönség az átruházási s örökösödési illetékek kivetésénél is. Az illetékszabásnál, az ingatlanok értékét adásvevések esetében a vételár képezi. És ez természetes, különösen ott, hol a vételár árverési verseny által állapittatik meg, hol tehát a vételár a valódinál kisebbre nem irathatik be az árverési jegyzőkönyvbe. S mégis mi van napirenden ? Egy alkalommal eladatott birói árverésen egy zughelyen s kis területen lévő, az összeomlástól már csak támogatás által feltartott rongyos viskó 4 frt 50 krért. Kivettetett az illeték 5 frt vételár után 22 krban s ez helyes volt. Később azonban ez pótoltatott még 7 frt 66 krral. Tehát megtörtént, hogy a 4 frt 50 kr. valódi vételár után illetékül fizetni kellett 7 frt 88 krt, vagyis a valódi vételárnak majdnem alterum tantumát. Megjegyzem pedig, hogy a kérdéses ingatlan valóban a valódi vételárban lett eladva csupán a miatti kényszerűségből, hogy tudja árvereztetö, hogy az arra bokeblezett követelésére sem ő, sem más több bekeblezett hitelező társa nem számithat, és igy tökekamatadóval ne üldöztessék. Erre speciális eseteket szükségtelen felhozni többet, mert ezen törvényellenes gyakorlat általános és sajnos, hogy ezen eljárások ellen vajmi nehezen kaphat felebbezés útján is orvoslatot a zaklatott közönség, mert rendesen azzal utasittatik el kérelme, hogy adóalapon vettetvén ki az illeték, a kérelemnek hely nem adatik. Ezt a közönség különben ma már meg is szokja, s ma már rendesen az ingatlanok értéke devalválásaul ugy igyekszik a vevő a vételárt lealkudni, hogy a magas illetékkel már kevesebbet adjon az eladónak az adásvétel tárgyáért. Mi természetesen az adásvételi ügyletek számát csökkenti, különösen akkor, ha a birtokváltozási időköz a 10 évet már meghaladta. Az illeték díjjegyzék 95. tétel c) szerint ugyanis az ingatlan vagyon átruházása különféle nemeinek 4 3/10, illetőleg 1 5/10 és l 9/10 százalékkal meghatározott mérvére nézve, tekintettel azon időközre, mely az ingatlan vagyon tulajdonjogának vagy haszonélvezetének, vagy haszonvételének közvetlen megelőzött átruházása óta az illetékszabás tárgyát képező legújabbi vagyonátruházásig lefolyt, minden korlátozás nélkül illetékleengedésnek van helye. Ez azonban l0 éven túl már nem terjed. A 10 éven belüli illetékleengedés tehát minden korlátozás nélküli s igy azt igénybe vevőnek természetesen elegendő volna és kellene lenni a jogügylet vagy a hagyatéki kimutatás beterjesztése alkalmával, egyszerűen szóval vagy irásban bejelenteni, vagy az illetékezés végett beadott okirat másolatra egyszerűen reá jegyezni, hogy »az átruházás tárgya előbbi átruházásáért az illeték a gy i adóhivatal A. 58 vagy 150, vagy 105. tétele alatt lett kiszabva s vevő ez alapon illeték-leengedést kér. « És ezen bejelentés az illetékszabási hivatalok által természetesen a kiszabásnál okvetlen figyelembe veendő s mellözhetlen volna. Ezen bejelentést azonban az illetékszabási hivatalok csak akkor veszik figyelembe, ha nekik tetszik. Holott már a bejelentést elfogadó adóhivatalnak hivatalos és elmaradhatlan teendője a bejelentett tétel alatti előiratokat csatolni s az illetékszabási hivatalhoz áttenni, melyek legvilágosabban igazolják, hogy az illeték az előbbi átruházás után mikor szabatott ki. Sőt mert az előbbi átruházást tartalmazó s a kiszabás tárgyát képező okirat is ott van hiteles másolatban: semmi szüksége annak, hogy a bejelentő az előbbi birtokváltozást még telekkönyvi kivonat vagy más okirattal igazol a, mert ez semmi többet nem bizonyít. És sajnos, de úgy van, hogy az ilyen bejelentések mellőzésével szabják ki mégis majdnem általán az illetéket az illetékszabási hivatalok. Így adnak okot a jogos, de költséges felebbezésre, és szaporítják ok nélkül a pénzügyi felsőbb hatóságok munkáját is. Ez pedig nem helyes, de jogtalan és a törvény intentiójával összeférhetlen. Ezen és pedig sürgősen segíteni s az illetékszabási hivatalokat ilyetén eljárástóli tartózkodásra, sőt teljes abbanhagyására utasitni a nm. m. kir. pénzügyminiszter ur teendője. Ki ezáltal a közönséget míg egyrészről a már ott lévő s igy teljesen szükségtelen okmányok bemutatásávali jogtalan zaklatástól megóvná, másrészről a telekkönyvi úgyis nagyon igénybe vett hivatalokat a bélyegtelen s igy az államnak hasznot nem hozó telekkönyvi másolatok kiadásával járó munkától, a pénzügyi felsőbb hatóságokat pedig az elkerülhetett felebbezésekkeli munkálatoktól kímélné meg. Hogy az illetékszabási hivatalok az örökösödési illetékek kiszabásánál is mily jogtalanul járnak el, egy eclatans esetet hozhatok fel. A szereplő pedig nem is valamelyik selejtesebb erőkkel rendelkező vidéki, hanem a Budapest fővárosi II. kerületi illetékszabási hivatal. Ezen illetékszabási hivatal még 1882. november 23-án A. 3, 330/2, 936. II. 1882. évi előírási tétel alatt kiszabta egy hagyatéki ügyben az örökösödési illetéket 12 örökös terhére, örökösödési osztályrészük arányában rendesen s kibocsátott mindenik részére külön s igy összesen 12 fizetési meghagyást, a melyekkel befizetni rendelt örökösödési illeték összege kitett összesen 565 frt 50 krt, mely összeget a kiszabás után az illető örökösök nevében én azonnal le is fizettem a ceglédi kir. adóhivatalnak s a nyugtát a hagyatéki bíróságnak mutattam be az örökösök nevében a hagyaték átadása iránt beadott kérvény mellett.