A Jog, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887 / 30. szám - Perújítás és főeskü

A JOG. 240 ' a birtokkal egybekötött jogok és kötelezettségek folytonossága szempontjából nem igen óhajtott gyakori változása a lehető legszűkebb határok közé szorittassék. S habár a szerzeményi javakra nézve a rendelkezési szabadság teljes mérvben el volt ismerve j a nemesi, sőt a vérrokonok elővásárlási joga által szintén korlátozott polgári természetű ingatlanok megkötöttségét az 1790/1. évi országgyűlés óta megindult reform munkálatok sem szüntethették meg; csak midőn az ország alkotmánya a népképviselet alapjára , lett fektetve és midőn az állam belszervezetében a polgári és politikai egyenlőség nagy elve tényleg megvalósult, történt meg a döntő lépés a tulajdon felszabadítására. Az 1848. évi XV. t.-c. az ősiség eltörlését elvileg kimondván, ez alapon a polgári törvénykönyv kidolgozását rendelte el. Ezen utasitás a politikai viszonyok változása folytán nem mehetett ugyan teljesedésbe, azonban az osztrák uralom alatt behozott törvények is nagyban hozzájárultak ahoz, hogy a tulajdonjog forgalma az 1848. évi törvényhozás által általánosságban kimondott elv szellemében tovább kifejtessék. Így az 1852. évi november 29-iki ősiségi nyilt parancs ő. §-a megszüntette az adományi és más, továbbá az ősi és szerzeményi vagyon közt a tulajdonos szabad intézkedési jogára nézve fenálló különbséget; az 1853, évi május 1-én életbeléptetett osztrák polgári törvénykönyv pedig a tulajdon, különösen pedig a telekkönyvi tulajdon az intézkedési szabadság elve alapján egységesen construált fogalmának a gyakorlati jogélet terén való meggyökerezését eredményezte és miután ugy az idézett Ősiségi pátens, mint az osztrák polgári törvénykönyvnek a szintén hatályban maradt telekkönyvi rendeletekkel kapcsolatban álló azon rendelkezései, melyek a telekkönyvnek tárgyát képező valamely dolog szerzésének vagy elidegenítésének módjait meghatározzák, az 1861. évben megtartott országbírói értekezlet által megállapított ideiglenes törvénykezési szabályok I. r. 21. §. értelmében a magyar törvényeknek visszaállítása után is fentartattak s hazai magánjogunk jelenleg érvényes rendszerében most is actualis fontossággal birnak, miután másrészt az alkotmáuy v'sszaállitása óta hazai törvényhozásunk is többféle intézkedést tett arra nézve, hogy az annak előtte a tulajdonszerzési képességre vonatkozólag fenállott személyi, (1867 : XVII. t.-c.) valamint a volt nemesi és az ebből keletkezett paraszti tulajdon közötti tárgyi (1871. évi LIII. t.-c.) megszorítások végleg megszűnjenek, illetve az ennek gyakorlati keresztülvitelét akadályozó birtokviszonyok az úrbéri és rokontermészetű kötelékből fenmaradt kérdések lebonyolítása által gyökeresen szabályoztassanak, miután végre hazai felsőbíróságaink jogképző gyakorlata félreismerhetlenül arra irányul, hogy fejlődésnek indult magánjogi intézményeink a jogtudományban általánosan elfogadott elvekkel minél teljesebb összhangzásba hozassauak, — kétséget nem szenved, hogy akkor, a midőn a fenálló hazai jogrendszerben a tulajdonjog fogalmát, az abban rejlő jogosítványok körét és azoknak a jogéletre gyakorolt különböző hatásait akarjuk meghatározni: az egyéni tulajdon szabadságának elvéből kell kiindulnunk. Ép ugy tehát, a mint azelőtt a tulajdon megkötöttsége képezte az alapelvet, a melyhez a jogrendszer structurájának egyes részeit alkalmazni kellett; most már ennek épen ellenkezője az, a minek a tulajdonjogra vonatkozó egyes kérdések fejtegetésénél az alaphangot kell szolgáltatnia. Es ugyanez áll azon korlátozásokra nézve is, melyeknek a társadalmi ellentétes érdekek kiegyenlítése szempontjából minden szabadság és igy a tulajdon szabadsága is alá van vetve. A szabadság eszméjével nem ellenkezik, de épen a szabadságnak egyik biztositékát képezi, hogy bizonyos esetekben azon jogkörre nézve, a mely a szabad tulajdonjog fogalmi tartalmának felel meg, majd a társas összlét általános követelményei, majd magának a cselekvési szabadságnak más forrásból eredő s más irány felé törekvő nyilvánulásai érdekében a megszorítás lehetősége fennforogjon. Ezen megszorítás vonatkozhatik a tulajdonból eredő jogosítványok ugy nemleges, mint tevőleges elemeire, de sohasem terjedhet odáig, hogy az akár a tulajdonjognak lényegét, akár a tulajdon alapelvét megszüntesse. A korlátozás csak kivétel lehet az egyéni tulajdon szabadságának általános szabálya alól. Ugyanezen nézpont alá esik azon korlátozás is, mely a tulajdonjogban inhaereáló szabad átruházási és elértékesitési jogosultságot (jus alienandi) az elidegenítési és terhelési tilalom alakjában érheti. Itt is két erő áll egymással szemben; az egyik: a mely a tulajdon intézményének gazdasági jelentőségét megvalósitani és a tulajdonjog elemi hatásait kifejteni, a másik: mely a tulajdonnali szabad intézkedés után törekvő j egyéni akaratot egyrészt az állam és társadalom érdekében álló j közgazdasági és erkölcsi tekintetek, másrészt az egyén ellentétes irányú intézkedései által paralysálni igyekszik. Az ezen egymásra ható erők közötti egyensúly helyreállítása jelöli meg az irányt, a mely a tulajdonjogi korlátozások kérdésé| nek helyes megoldásához vezet s ezen irányt óhajtjuk mi is követni, a midőn az elidegenítési és terhelési tilalom lényegét és keletkezési módját jogilag megalapítani, ezen tilalom hatályának gyakorlati eredményeit feltüntetni' s egyúttal az immár concret alakban megindult magánjogi codificationalis munkálatoknak a tárgyalt kérdésre vonatkozó álláspontját röviden méltatni megkíséreljük. Perújítás és főeskü. * Válasz a nyilt kérdésre. Nem szándékoztam a »Jog« 28-ik számában megjelent nyílt kérdés megvitatásába bocsátkozni, mert azt hittem, az ügy egyszerűsége miatt, az a kérdezőket kivéve, kérdéses alig lehet. Miután azonban a »Jog« 29-ik számában megjelent három rendbeli nyilt válaszszal egyet nem érthetek, és ebből látom, miképen a kérdezőkön kívüli körökben is kérdéses a tárgy megfejtése : véleményemet én is előterjesztem. A prts. 239. §. megállapítja, hogy azon fél, kinek az ítélet szerint esküt kell tenni, »tartozik« az Ítélet jogerejüvé válta (1881 : LIX. t -c. 23. §.) után esküre határidőt kérni és azon határidőben az esküt letenni. Miután e §., de az 1881 : LIX. t.-c. 48. §. szerint is csak jogerős ítélet alapján lehet és »kell« esküt kérni és kivenni és miután a törvény parancsolólag írja elő az eskü-kérelem beadását, ebből nyilvánvaló, hogy azon fél, kinek az eskü jogerősen oda van ítélve, ha ezt letenni akarja, ezen szándékának kivitelében semmi által, az 1881. évi LIX. t.-c. 22. §-ának esetét kivéve, meg nem akadályozható. Tehát a peresfélnek önálló és szabad akaratából kifolyó ténye az, hogy az esküt leteszi, vagy nem teszi le. Ha le nem teszi, az ügy nem tekintetik esküvel eldöntöttnek (a mint ezt 188l-et megelőző időben a birói gyakorlat megállapította, és a mint ez az 1881. évi LIX. t.-c. 71. §-ának 2-ik pontjába befoglaltatott) és ennek joghatálya abban nyilvánul, miképen az eskü tartalmával ellenkező tények is bizonyíthatók a perújítás alkalmával; ha pedig az esküt leteszi, az ügy esküvel eldöntött lévén, az eskü tartalmával ellenkező tények a perújitási ügynél csak annyiban érvényesithetők, a mennyiben az eskü hamis volta előzőleg büntető Ítélettel kimondva lett. Határozottan téves tehát annak feltételezése, hogy az eskü kivételét felfüggeszteni lehetne csupán azon okból, mert perújitási kereset beadatott és e mellett az eskü tartalmával ellenkező szövegű okirat becsatoltatott. De nemkülönben téves annak feltételezése is, hogy a bíró hivatalból elutasíthasson keresetet, vagy a mi egyre megy, perújitási keresetet is. A prts. egyenlő elintézés alá venni rendeli a kereseteket, akár alapkereset legyen az, akár perújitási, és pedig perfelvételre vagy tárgyalásra »idéző végzés« kibocsátásával; hivatalból csak a prts. 51. §. esetében utasítható vissza a kereset. Ebből folyólag a perújitási kereset, az 1881. évi LIX. t.-c. 69—73. §-ainak keretében, vagy ezen kívül, az eskü letétele előtt vagy után adatik be, az idéző végzésen kivül más elintézést nem nyerhet, mert még azon kérdés sem bírálható el a felek meghallgatása nélkül, hogy van-e helye perújításnak vagy nincs. Ezekből nyilvánvaló, hogy sem az eskü kivétele iránti eljárás nem akadályozhatja meg a perújitási kereset szabályszerű elintézés alá vételét, sem megfordítva, a perújitási kereset beadása nem lehet ok az eskü kivételének felfüggesztésére. Mindkét eljárás önálló és egymásra tekintet nélküli elintézést igényelvén, azok saját külön útjukon bonyolitandók le, annál inkább, mert mindegyik külön uton haladván, azok egy uton ugy össze sem találkozhatnak, hogy egyiknek a másik elöl kitérni alkalma lehetne. Az 1881 : LIX. t.-c. 22. §-a előadván, hogy az eskü kivételének felfüggesztése mely esetben kérhető és rendelhető el, miután ezen eset nem a perújítás tényére, hanem büntethető cselekményre és büntető ítéletre vonatkozik, e §. szerinti felfüggesztés nem hozható kapcsolatba perújitási keresettel. Miután ezek szerint a kérdésben foglalt alternatívák mindegyike helytelen, azon kérdés merül fel, hogy mi lenne hát helyes ? * Ezennel befejezettnek nyilvánitjuk lapunkban ezen tárgy felett a vitát. A szerk.