A Jog, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1886 / 26. szám - Hová kell a váltón a kibocsátói aláírást helyezni?

a gyakorlat, hanem a bírói belátásra van bizva az örökjog szabályozása és kiszolgálása. Pedig a Curia helytelen álláspontra helyezkedett, midőn kimondotta, hogy az anya törvr. gyermeke nem örökölhet anyja után; mert ez intézkedés ellenkezik magával a természet törvényeivel is, melyeket pedig a Tripartitum előbeszéd 9. cz. 2. §. is a polgári törvények által meg nem változtathatnak mond és mert az újabbkori jogbölcsészek és a jogirodalom is mindenütt, a törvénytelen gyermeknek az anyai hagyatékhoz való örökösödési jogosultságát vitatják. De hisz ez természetes is, mert mindenki, a ki vagyonszerzésre jogosult, az örökölni is hivatott; ha tehát az a törvénytelen ágyból született gyermek maga részérc vagyont szerezhet, ugy jogosult anyja hagyatékában örökösödni; mert akkor, mikor az anya életet adott neki, egyúttal jogosulttá is tette az utána maradandó vagyonokban örökösödni, avagy a törvényes ágyból születendő gyermekeivel egyenlően osztozni. Igaz ugyan, hogy az orsz. bir. ért. 9. §-a azt mondja, hogy végrendelet nem létében, a törvényesen leszármazó k örökölnek, de mert a Trip. 1 : 17. c. 1. és 2. §-ai és a II : 62. címe a törvénytelen gyermekeket az anyai hagyaték örökségéből ki nem zárják, — s csak a vérfertőzésből származott gyermekeket zárja ki, elég helytelenül, a Trip. I : 106. és 108. címe, csakhogy azon intézkedést az 1848. évi XV. t.-c. és az ősiségi pátens 5. §-a megszüntette, igy tehát ezek is örökölnek — csak azt vitatják, hogy a törvénytelen gyermek az apai hagyatékból nem örökölhet; minélfogva kétségtelen, hogy a leszármazás által megnyílik a törvénytelen gyermek részére is az anyai hagyatékra nézve, az örökösödési jog. A Trip. I : 47. cím 4. §-a határozottan azt mondja, hogy a vérségi származás vonja maga után a házasulást, tehát kétségen felül áll az, hogy a törvénytelen gyermek is, mint az anyától vérségileg származó, magára háramoltató joggal bir. Ugyanezt vitatja Kelemen is, e századelején »Institutiones juris hungarici« című munkájának II. könyve 197. §-ában, mondván : »sokan nem tartják jogosnak azt, hogy a törvénytelen gyermek anyja utáni vagyonban örökölni hivatott, pedig ez nem csak méltányos, de jogos is« és nem lehet biró, ki meg ne Ítélné az anya utáni törvényes avagy köteles részt a törvénytelen gyermek részére. Felette tévednének tehát azok, kik a Curia fentebb ismertetett határozatában kifejezett nézetét osztanák, még azért is, mivel a mi öröklési jogunk alapja a családban és vérségi összeköttetésben nyilvánul; sőt a jogbölcsészek általános nézeteiként az öröklés a családi kötelékben culminál; igy Pfaff és S t a h 1, úgyszintén H e g e 1 és Hofmann is nem az ö rökhagyó akarat á b a n, hanem a családi kötelékben találják fel az öröklési jog alapját, miből folyólag tehát, — mert a törvénytelen gyermek az anya családja, igy természetes, hogy annak törvényes örököse is — a törvényes házasságból származott gyermekekkel, az anyai hagyatékból egyenlő jogokat örököl. K a ntna k, az örökhagyó akaratát az örökjog alapjának lenni állitó nézetét mi sem támogatja, sem természeti, sem törvényi következtetés. Jogellenes volna a szülők vétkéért a gyermeket lakoltatni és megvonni tőle törvényileg azt a jogot, a mit születésével, anyja irányában, megszerzett; mert hisz a törvénytelen gyermek a házasságon kivüli elhálásnak és ebből eredő fogamzásnak okozója nem lévén, tehát mint okozat az okozók bűneiért nem bűnhödhetik. Hogy pedig ez áll, igazolja azon törvényes intézkedés is, hogy az apa törvénytelen gyermekének, természetesen az apaság megállapítása után, tartást és nevelést köteles adni, a mire őt az 1647. évi 105. cikk is kötelezi s a mit a legfőbb Ítélőszék 1867. évi 24,138. és 1868. évi 11,401 számú ítéleteiben is kimondott és kötelezte az apát törvénytelen gyermeke létfentartásáról gondoskodni, sőt a kötelezettséget, mint hagyatéki terhet, átvitte az apa törvényes örököseire is. E körülmény is, viszonyítva a vitatott tárgyhoz, igazolja azon eltérést, melyet a legfőbb itélöszéki judicatura a törvénytelen gyermekekkel szemben gyakorol; de egyúttal azt is megerősíti, 1,181/1885. sz. fentebb érintett határozatának szellemével homlokegyenest ellenkezőleg, hogy a törvénytelen gyermekek is joggal bírnak ; már pedig ha joggal birnak, az apa ellenében, a tartást és nevelést illetőleg, ugy "bizonyára kétszeresen jogosultak anyjuk után, a vérségi viszonynál fogva, a törvényes házasságból származott gyermekekkel egyenlő arányban örökölni. (Befejező közlemény következik.) Hová kell a váltón a kibocsátói aláírást helyezni ? (A magy. kir. Curia határozatának kritikai megbeszélése.) Irta: Dr. FODOR ÁRMIN, Temesváron. A »Jog" 22. számának mellékletében, a ^Jogesetek tárában-' a m. kir. Curiának egy 1886. május 4-én 166. sz. a. kelt határozatát közli váltóügyekben, mely nézetem szerint ellenkezik a váltótörvény intézkedéseivel. Egy váltóról van szó, a melyen közvetlenül a szöveg alatt az intézvényezett neve, azután pedig alatta a kibocsátó neve van aláírva. A m. kir. Curia e váltóra kimondotta, hogy azon a váltótörvény egyik lényeges kelléke, a kibocsátó aláírása, nincs meg, illetve az e váltón második helyen előforduló aláírás kibocsátói aláírásnak nem tekinthető, mivel az intézvényezett aláírása azt megelőzi. Nézetem szerint a váltótv. 3. §-ának 5. pontja igy nem értelmezhető. Ez megkívánja a »kibocsátó név vagy cég a 1 áirását«, a mi annyit jelent, hogy a kibocsátó nevét ne a szövegbe, sem a váltón felül, sem oldalára, sem azon keresztül ne irja. Nem akarok itt Thöl enyhébb nézetére kiterjeszkedni (Thöl 171. §.), de még a legszigorúbb felfogás szerint is csak annyi szükséges, hogy a kibocsátó névirása a váltó alatt legyen. Azon körülmény, hogy a váltó szövege és a kibocsátó aláiiása közt valami más is van, — a mi azonban a váltó hatályát meg nem változtatja — a névírás helyzetét nem változtatja meg. Az aláírás ekkor is, mint előbb, a váltó alatt van és ez elegendő. Hová vezetne a Curia e felfogása? Tegyük fel, hogy A. kibocsátó B. rendelvényes javára váltót intéz C-re. A váltó teljesen ki van állítva, a kibocsátó névírása a váltó alatt van. B. erre bemutatja a váltót C-nek, a ki nevét A. neve fölé irja. Erre neki joga van, mert a váltótv. 21. §-a értelmében az intézvényezett nyilatkozatát a váltónak bármely helyére, nevét vagy cégét pedig minden hozzáadás nélkül a váltó előlapjának bármely helyére, — tehát a kibocsátó neve fölé is — Írhatja és ő elfogadóként kötelezve van. Hiába hivatkoznék a szerencsétlen váltóbirtokos B. a Curia felfogására, hogy a váltó ezáltal érvényét veszti, hiába venne fel C. ellen óvást, mivel az nevét a váltónak csak c helyére irta. Nem segítene rajta más valami, mint hogy szépen megkérné az intézvényezettet, hogy inkább ne irja sehová nevét, mert akkor elfogadás hiánya miatt óvást vehet fel és a kibocsátó és forgatmányos kötelezve maradnak. De szépen kell kérnie, mert az intézvényezett teljes jogában van és a kibocsátó felhívásának teljesen eleget tesz, bárhová is irja a váltó előlapjára nevét. Nem paródiája volna-e ez minden váltóügyletnek? Avagy azt, hogy az elfogadó a kibocsátó neve fölé irja nevét, a Curia oly nyilatkozatnak tekinti, a mely világosan kifejezi azt, hogy az intézvényezett az elfogadást teljesiteni nem akarta ? A törvénymagyarázat e neme oly képtelenség volna, hogy feltételezni sem merészelem. A váltóüzlet rendes menetét szem előtt tartva, természetesen a kibocsátó aláírása időben megelőzi az elfogadást, — ismételjük, időben, de nem a váltólevclen. De időben is ez csak a váltóügylet természetes rendje, de nem szükségképi kellék. Annak bizonyítása, hogy a kibocsátó nevét csak később irta oda, midőn azon az elfogadó aláírása ott volt már, nézetem szerint, kell hogy egészen ki legyen zárva. Miután a váltó sok esetben kölcsönügyletet leplez el és az egyenes adós elfogadóként, a kezesek pedig kibocsátó és forgatókként szerepelnek, az elfogadó rendszerint először irja alá a váltót. Gyakori az eset, hogy a kibocsátó a hitelező és mint ilyen az adósra intéz egy saját rendeletre szóló idegen váltót; a saját váltó nem levén kedvelt, ez helvét pótolja. Ilyenkor, hogy a váltó forgatmány nélkül továbbadható legyen, a kibocsátó rendszerint oda sem irja nevét, hanem azt tovább adja és csak az utolsó váltóbirtokos, a ki a váltót érvényesíteni akarja, irja oda nevét mint kibocsátó. Ily váltók meglehetősen elterjedtek és még soha sem vonták érvényüket kétségbe. De más indok is forog fenn, hogy azon körülmény, miszerint az elfogadó a váltóra előbb irta nevét oda mint a kibocsátó, — figyelembe ne jöhessen. A harmadik jóhiszemű birtokos e körülményt ki nem puhatolhatja; ez a váltóhitelt teljesen tönkretenné. Erre ugyan azt lehetne mondani, hogy a váltóadós a váltótv. 93. §-a értelmében azon kifogással, hogy a váltón akkor, midőn arra az elfogadás vezettetett, valamely lényeges kellék