Hargitai László (szerk.): Nemzetközi közúti árufuvarozás - CMR. Az 1956-ban, Genfben kötött CMR Egyezményről, a hazai ítélkezési gyakorlat összeállításával (Budapest, 2008)
Nemzetközi közúti árufuvarozás - CMR S2 Továbbiak a jogesetről A CMR fuvarlevélbe beírt súlyadattal szembeni bizonyításra példa ez a jogeset. Ugyanakkor - mivel megismétlésre kerülő első fokú eljárásra kerül sor - a jogvita elbírálása itt még nem történt meg. A jogalap kérdését illetően az elsőfokú bíróság a peres felek között létrejött szerződés tartalma, a küldemény tényleges tömege, valamint a felrakás körülményei tekintetében - a személyesen meghallgatott alperes tagadásával szemben - bizonyítékként fogadta el az általa, illetve a megkeresett bíróság útján tanúként meghallgatott személyek vallomását, miszerint az alperes a küldemény felrakásánál jelen volt, és a küldemény fuvarozására utasítást adott, továbbá a küldemény sorsáról is tudomással bírt. A tanúvallomások bizonyító erejét illetően kifejtette azt is, hogy a gépjárművezető és az őt kísérő személy érdektelennek minősülnek. A CMR fuvarlevélben szereplő súlyra hivatkozással előterjesztett alperesi védekezést a CMR Egyezmény 7. Cikk 1. és 2. pontjában foglaltakra tekintettel elvetette azzal az indokolással, hogy a mérlegelés eredményéről készült okirat a fuvarlevél bejegyzésével szemben kétséget kizáró módon bizonyította a fuvaroztatni kívánt áru tényleges súlyát. A gépjármű forgalmi engedélye szerinti teherbírást meghaladó tényleges súlyra figyelemmel arra a következtetésre jutott, hogy ez a körülmény veszélyeztette a küldemény biztonságos továbbítását, és ellentétben állt a vonatkozó hatósági előírásokkal is, ezért a CMR Egyezmény mellett háttér jelleggel alkalmazandó Ptk. 493. § (3) és (4) bekezdései alapján a fuvarozó jogszerűen tagadta meg a fuvaroztatói utasítás teljesítését, mely utasítás írásbeli megerősítését a fuvaroztató egyébként is elmulasztotta. Az előzőek alapján a felperes által érvényesíteni kívánt követelés jogcímét illetően az elsőfokú bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy az S.-S. Korlátolt Felelősségű Társaság fuvarozó vonatkozásában a fuvarozás megtagadásáig eltöltött idő állásidőnek minősült, ezért a fuvarozó a felperessel szemben jogszerűen tartott igényt az állásdíjra, a felperes pedig a Ptk. 518. § (1) bekezdése alapján tarthat igényt az alperestől, mint megbízótól a szállítmányozási szerződés teljesítése érdekében szükségesen és hasznosan felmerült költség megtérítésére. A felperesi követelés összegszerűsége tekintetében azonban az elsőfokú bíróság azt állapította meg, hogy a felperes a fuvarozó részére öt napi időtartamra napi 200 DM összegű állásdíjat fizetett. Az állásdíj felszámításakor érvényes átváltási árfolyam alapján ezért a megalapozottan továbbhárítható állásdíj összegét 132 600 Ftban fogadta el, míg az ezt meghaladó igényt bizonyítatlanság miatt elutasította. Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes nyújtott be fellebbezést, melyben az első fokú ítélet megváltoztatásával a kereseti kérelem teljes elutasítását kérte. Az alperes a fellebbezésben megismételte, hogy a szerződés megkötéséhez vezető tárgyalások során a felperes részéről C. L. járt el. Változatlanul tagadta, hogy a felrakás időpontjában Németországban tartózkodott volna. Tagadta azt is, hogy a felperestől értesítést kapott a fuvarozás alatt keletkezett problémáról. A jogalapot illetően hangsúlyozta, hogy a fuvarozó által kiállított CMR fuvarlevél, valamint a feladó nyilatkozata egybehangzó volt a tekintetben, hogy az áru súlya csak 2800 kg volt. A túlsúlyra vonatkozó állítással kapcsolatban felvetette annak lehetőségét, hogy a fuvarozó nemcsak az alperessel kötött szerződés szerinti, hanem más feladótól származó árut is fuvarozott. Ebben a körben aggályosnak tartotta, hogy a fuvarozó csak
