Tálné Molnár Erika (szerk.): Munkaviszony megszüntetése. Rendes és rendkívüli felmondás (Budapest, 2008)

97 Rendes felmondás bíróság a felmondási járandóságokat a munkaviszony 1996-ban való kezdetétől számította. A felek fellebbezése alapján eljárt megyei bíróság ítéletével az első fokú ítéletet a rendes felmondás jogellenessége, a szabadságmegváltás és a perköltség tekintetében helybenhagyta, egyebekben részben megváltoztatta, és a felmondási időre járó átlagkeresetet, a végkielégítést és az átalánykár összegét felemelte. A másodfokú bíróság egyetértett azzal, hogy az alperes a jognyilatkozatát indokolta, az azonban hiányos, nem elegendő, mivel abból nem volt megállapítható, hogy a munkaviszony miért nem tartható fenn. Osztotta az elsőfokú bíróság álláspontját a munkaviszony kezdetének időpontját illetően is. Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, és a rendes felmondás jogszerűségére tekintettel a keresetet elutasító határozat hozatalát kérte. Anyagi jogszabálysértésként az Mt. 190. § (2) bekezdése és 76. § (4) bekezdése megsértésére, eljárási jogszabálysértésként iratellenességre, a bizonyítékok logikátlan értékelésére, okszerűtlen következtetésre, aPp. 215. §-ának, a 221. §-ának és 163. § (3) bekezdésének megsértésére hivatkozott. Sérelmezte a munkaviszony kezdetének a munkaszerződéssel ellentétes megállapítását, és emiatt a végkielégítés magas összegét, továbbá annak figyelmen kívül hagyását, hogy szóban tájékoztatta a felperest a felmondást illetően. Érvelésének lényege szerint az eljárt bíróságok tévesen alkalmazták az Mt. 89. § (2) bekezdését, mivel a nem vitásan vezető állású felperessel közölt rendes felmondást nem kellett indokolni. A jognyilatkozatban a munkáltató érdekkörében felmerült okra való hivatkozás nem minősíthető indokolásnak, csupán az Mt. 89. § (3) bekezdésére utal. Ebből következően az eljárt bíróságok jogszabálysértően vizsgálták az indokolás valós és okszerű voltát. Emellett előadta, hogy az indok valós és okszerű volta egyébként megállapítható volt, mivel létszámleépítést hajtottak végre. Az erre való perbeli hivatkozása nem minősíthető új indoknak, továbbá nincs olyan jogszabály, ami „az indokolásra nézve közvetlenül írna elő kötelező írásbeliséget", de az írásbeliség hiánya miatt a felperest egyébként sem érte kár. Az alperes továbbá arra is hivatkozott, hogy az ötéves határozott idejű munkaszerződésre tekintettel a felperes munkaviszonyának kezdetét nem 1996-tól, hanem 1999. szeptember 30-ától kellett volna megállapítani, annál is inkább, mivel az Mt. 79. § (5) bekezdése alapján az ötéves időtartam 2004. szeptember 30-án lejárt, és nem volt meghosszabbítható. A Legfelsőbb Bíróság döntése és indokai A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet nem találta alaposnak. A felülvizsgálati eljárásban irányadó jogerős ítéleti tényállás szerint - amelyet a felperes nem vitatott - a felperes az Mt. 188. § (1) bekezdése értelmében vezető állású munkavállalónak minősült. Az első- és a másodfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy az Mt. 190. § (2) bekezdéséből következően az alperes nem volt köteles indokolni a felperessel közölt rendes felmondást. Abban a kérdésben is megalapozott volt az eljárt bíróságok álláspontja, hogy az alperes által a jognyilatkozatában megjelölt okot az adott esetben a rendes felmondás indokának kell minősíteni, arra is tekintettel, hogy azt az alperes maga is ilyenként kezelte, és a perben összefoglaló indokként minősítve bizonyítani kívánta a létszám-