Büntetőjogi határozatok tára. IV. kötet (Budapest, 1911)

307- §. j8<?. szám. A kir. ítélőtábla által valónak elfogadott s a Bp. 437. §-ának első bekezdése értelmében a kir. Kúria határozatának meghozatalánál is alapul veendő tényállás szerint a vádlott az őt ért bántalmazás megtorlásaként a sértett felé irányozta azt az ütést, amelynek következménye volt a sértett halálos sérülése. Nyilvánvaló tehát, hogy a vádlott szándéka a sértett testének bántalmazására irányult, ez a körülmény pedig kizárja, hogy a vádlott eme szándékos cselekményének eredménye, mint gondatlanság által okozott következmény rovassék a vádlott terhére. A Btk.-nek a testi sértésről rendelkező 301. §-a ugyanis alanyi elemül csupán azt írja elő, hogy a tettes szándéka más testének bántalmazására irányuljon, azt azonban nem követeli meg, hogy ez a szándék a bekövetkezett eredményt is felölelje, célba vegye. A védő amaz érvelésének tehát, hogy a vádlottat a sértett megszorítása s ennek folytán bekövetkezett halála körül csupán gondatlanság terheli, nincs törvényes alapja. De téves a védőnek az az álláspontja is, hogy a jelen esetben legfeljebb a Btk. 307. §-ának második bekezdésének alkalmazásáról lehet szó. A valónak elfogadott tényállás szerint ugyanis először a vádlott ütötte arcul a sértettet s midőn ez emiatt őt hátulról megütötte, vádlott, e viszonzott bántalmazás megtorlásaként szúrta meg a sértettet. Ily körülmények között pedig, bár vádlottnak a sértett részéről közvetlenül ennek megszúratása előtt elszenvedett bántalmaztatása olyan jogtalan és súlyos bántalom volt is, amely rendszerint indokolhatná a Btk. 307. §-a második bekezdésének alkalmazását, erről a jelen esetben azért nem lehet szó, mert a fentebbiek szerint a vádlott kezdette a tettlegességet s ez által maga szolgáltatott okot arra, hogy őt a sértett bántalmazza, ez a bántalmazás tehát vele szemben nem igazolhatja a Btk. 307. §-ának második bekezdésében előírt enyhébb büntetési tétel alkalmazását.