A törvényességi óvások gyakorlata. A Legfelsőbb Bíróság törvényességi óvások folytán hozott határozatai, 1956. V.-1958. X. (Budapest, 1959)

mélyzet elnézi. Ha a felperes mégis felugrott a mozgó vonatra, bizonyos mértékig vállalta a veszély kockázatát. Nagyobb mértékben ugyan a vasút személyzetének a szabályellenes eljárására vezethető vissza a baleset, de a felperes hibája is közrehatott olyan mértékben, hogy a 40 — 60 százalékos kármegosztás indokolt. — A legfőbb ügyész által a kármegosztás alkalmazása miatt emelt törvényességi óvás alapos. A bizonyítékok helyes értékelésével nyert megállapítást az, hogy a balesetet megelőzően is többször megtörtént, hogy a hajnalban kiinduló vonat nem állt meg az állomásépület előtt, hanem csak lassított és így az azzal utazni szándékozók — ha valóban elutazni kívántak — a lassú mozgásban levő vonatra voltak kénytelenek felszállni. Az is megtörtént máskor is, hogy az állomás a hajnak órákban nem volt megfelelően kivilágítva. Igaz, hogy a mozgó vonatra felszállni és arról leszállni köztudomásúan veszélyes és tilos is. Ha azonban a vasúti személyzet létesít olyan helyzetet, hogy a vonatra másként, mint a veszélyt megkockáztatva nem lehet feljutni, s ha világítási hiányosságokkal még azt is akadályozza, hogy (a vasúti személyzet legalább arra vigyázhasson, hogy valaki túlveszélyes helyzetbe ne hozza magát (a testileg gyámoltalan emberek ilyen felszállása még kockázatosabb s a gyorsuló vonatra való felszállás veszélye.is fokozódik), akkor a vasút felelőssége döntő mértékben előtérbe nyomul. Az ilyen magatartás a kevésbé hozzáértő emberekben a veszélyesség tudatát nagy mértékben csökkenteni alkalmas. Emellett a hasonló helyzetek ismétlődése is erősíti a gyakrabban utazóknak azt a benyomását, hogy különösebb veszélyt a felszállásnak ez a módja talán nem is rejt magában, mert a vasút nemcsak tűri, hanem szinte rendjénvalónak látja azt. Jelentősége van annak is, hogy ezzel a vonattal rendszeresen olyan munkások utaztak, akik kenyérkeresetük biztosítása végett voltak kénytelenek az e vonattal való utazást igénybe venni, s akikben így a lemaradás veszélye a kockázatig menő felszállási próbálkozást is kiváltani alkalmas volt s ezenfelül még annak is, hogy e munkások egy része — mint a felperes is — fiatalabb, meggondolásra kevésbé alkalmas egyén volt. Mindezzel a vasúti személyzetnek azon felül is számolnia kellett, hogy általában is szabálytalan dolog a,z, ha az utast olyan helyzet elé állítják, hogy vagy lemarad, vagy a mozgó vonatra próbál felszállni. Jellemző, hogy a felperes rosszul sikerült felszállási kísérletéről s a balesetről szemtanú nem vallott, ami a vasúti személyzet közönyét, figyelmetlenségét külön is bizonyítja. Ilyen körülmények közt a vasúti üzem veszélyes természete és a vasúti személyzet terhére eső szabálytalan magatartás mellett egészen eltörpül és minden súlyát elveszti a felperesnek az a hibája, hogy a következményekkel nem számolva és a munkából való kiesést nem kockáztatva, több más alkalom után ezúttal is —számos társa után — maga is a mozgó vonatra igyekezett felkapaszkodni a sötét állomáson. Sértené ezek után a jogérzetet, ha a vasút által szabályos eljárással 103