Magyar döntvénytár, 1. kötet (1904)

82 A Curiának 1881 : LIX. t.-cz. 4. §-a alapján hozott teljes ülési határozatai. szabad városoknak nemesi birtokok szerzése, az ország szent koronája sérelmére levőnek nyilvánittatik, azért, mert a községnek adományozott birtokok, örököseik soha ki nem halván, soha sem háramolhatnak a kir. ügyészre (íiscusra), valamint az ország erdélyi részére vonatkozóan az Apr. Const. I. rész 1. czimének 10-ik és I. rész 6. czimének 2-ik czikke is, melyekben ingatlan javaknak az egyház vagy az egyházi rendhez tartozók számára szerzése, egyenesen, mint a királyi jognak vagy valamely törvényes örökösnek sérelmére levő tiltatik. Kégibb joggyakorlatunk is a holt kézről szóló törvények főczéljául az ősiség s a királyi jog (jus regium) megóvását tekintette, így pl. a 481. számú döntvényben (de causis ad invalidationem fassionum ex praejudicio 48.) annak okául, hogy világi jószágok holt kezekbe ne jussanak, az mondatott ki, hogy ilyen jószágok a kir. ügyész (fiscus) örökösödése alól örökre el ne vonassanak. Ezekből következik, hogy az ősiség s a koronát régibb törvényeink szerint illetett háramlási jog eltörlésével megszűntek azok a tényleges viszonyok, melyeknek védelme a holtkézi törvények alkotásának főindoka volt, a mi egyszersmind e törvényeknek hatálytalanná váltát is maga után vonja. Igaz ugyan, hogy a holtkézi törvények a kir. kincstár s a vérés jogközösségben levő családtagoknak várományi igényein s az ezekkel kapcsolatos állami érdekeken felül annak a czélnak is szolgáltak, hogy az egyházi és világi rend közt a vagyoni egyensúly biztosittassék ; e legislativ politikai indok azonban az 1848. évi törvények által teremtett uj helyzet s a magyar törvényeknek 1861. évben történt visszaállítása után jelentőségét veszitvén, a holtkézi törvények intézménye viszonyaink átalakulásával fejlődött mai jogrendszerünkbe nem illik többé. Kétséget nem szenved, hogy a holtkézi törvények a katholikus egyházak, egyházi testületek s egyházi személyek birtokszerzését korlátozták ; ellenben minden más, a törvényesen bevett vallásfelekezetekhez tartozó felekezet egyházainak, egyházi testületei s egyházi személyeinek birtokszerzési képessége semmiféle korlátozásnak alávetve nem volt. Okszerűen fel nem tehető, hogy az 1847/8. évi törvényhozás az ugyanez évi XX. törvényczikk 2. §-ának azzal a nagy horderejű kijelentésével, hogy a hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetre nézve különbség nélkül tökéletes egyenlőség és viszonosság állapittatik meg, éppen a katholikus egyházzal szemben a jogegyenlőség elvét megcsonkítani s a bevett többi vallásfelekezeteket a birtokszerzés tekintetében nálánál nagyobb jogosítványokkal kivánta volna felruházni. E feltevés nyilt ellentétben állana az 1847/48-iki törvények szellemével s az akkori nagy átalakulásokból szükségképen folyó jogfejlődéssel. Es habár a most idézett törvény csak elvet jelentett ki, annak hatása már az absolut korszak alatt 1852. évben kibocsátott ősiségi nyiltparancsban is nyilvánult annyiban, a mennyiben az a katholikus egyházak, egyházi testületek s egyházi személyekre