Térfi Gyula (szerk.): A Budapesti királyi ítélőtáblák felülvizsgálati tanácsainak elvi jelentőségű határozatai. VI. kötet 1901-1902 (Budapest, 1904)

Budapesti kir. ítélőtábla. I I hez intézett s a melyben a minisztert arról értesiti, hogy Sz. E. hírlapíró, a kit a vezetése alatt álló kormánybizfosságnál 1897 cleczember 8-án 50 frt havi tiszteletdíj mellett sajtószolgálatra alkalmazóit s a kinek alkalmazása csak ideiglenes volt és a kit a budapesti iroda feloszlatásával 1900 január 31-én alkalmazásától felmentett: ellene keresettel lépett fel, nem fogadható el a felperesnek a kiállítási kormánybiztosságnál történt alkalmazásának módozataira vonatkozó tények tekintetében, az azt kiállító kormánybiztos által törvényes illetősége köréhez tartozó tényekről akkép kiadottnak, hogy ez az okirat az abban állított, de épen a felperes által, ki ellen ez az okirat bizonyítékul felhasználtatni czéloztatik, vitássá tett tények valóságát közokirat erejüleg bizonyíthatná. A felebbezési bíróság tehát a C) alatti levelet tévesen minősítette közokiratnak és helytelenül tulajdonított annak oly teljes bizonyító erőt, a minővel az 1868: 54. t.-cz. 165. §-a csak a kiállítók által törvényes illetőségük köréhez tartozó tényekről kiadott okiratokat ruházza fel; és csakis ezen C) alatti bizonyító ereje félreismerésének lévén tulajdonítható a felebbezési bíróságnak azon további eljárása is, hogy ezen okirat tartalmával szemben, figyelmen kívül hagyta B. S. felperesi tanúnak és Sz. E. felperesnek eskü alatt tett vallomását arra nézve, hogy Sz. E. csak ideiglenesen alkalmaztatott, egyedül a C) alatti alapján és azon okból állapította meg, mert ezt a tényállást a C) alatti, mint közokirat, teljesen bizonyítja. Ez a tényállás tehát a bizonyítékok mérlegelésére vonatkozó alaki jogszabályok megsértésével nyervén a felebbezési bíróság Ítéletében megállapítást: ekkép ezt a S. E. T. 197. §-a szerint e helyütt is irányadónak elfogadni nem lehet. Továbbá, habár a felebbezési bíróság M. Ö. tanú vallomása alapján tényként megállapította, hogy a kiállítási kormánybiztosságnál az 50 írtig terjedő íizetésben részesült alkalmazottaknak felmondási ideje 2 hét volt; mivel a kormánybiztosságnál a fenti tényállás szerint szokásba vett felmondási idő, a mennyiben az szerződésileg kikötve nem lett, egymagában a felperes kereseti igényének terjedelmére irányadóként el nem fogadható: a felebbezési bíróság jogszabályt sértett az által is, hogy a felperes által igényelhető felmondás idejét két hétben állapította meg a nélkül, hogy a tényállás megállapításánál kiterjeszkedett volna arra is, hogy felperessel a felfogadáskor közöltetett-e a kormánybiztosságnál a felmondási idő tekintetében dívó szokás, és hogy felperes ennek tudatával fogadta-e el az alkalmazást?